Posted on Hozzászólás most!

A dzsungel könyve: A krokodilus története

Ha majd Tabakit szereted; hiénát húsra hívod: békítsd akkor Dzsakalát, totyogó négyláb-pocakot.
A Dzsungel Törvényeiből
– Tiszteljétek az öreget!
…Vastag hang volt – olyan utálatos, hogy megborzongtatok volna tőle -, olyan, mint amikor valami puha dolog kettéválik. Volt abban vartyogás, károgás, vinnyogás – minden.
– Tiszteljétek az öreget! Ó, Folyóvízi Bajtársak, tiszteljétek az öreget!
Semmi sem látszott a folyó széles vizén, csak egy kis csapat négyszögletes vitorlájú, faszeges bárka, amely építőkövekkel megrakodva éppen kibukkant a vasúti híd alól, s a folyón lefelé úszott. Forgatták otromba kormánylapátjukat, hogy elkerüljék a homokzátonyt, ami a hídlábakat súroló vízben rakódott fel; s amint elhaladtak hármasával egymás mellett, a rettentő hang újrakezdte:
– Ó, Folyóvízi Papok – tiszteljétek az öreget s a gyámoltalant!
Egyik hajós, aki a bárka szélén ült, fölemelte kezét, mondott valamit, ami nem hangzott éppen áldásnak, s a bárkák lassan továbbúsztak a félhomályban. A széles indiai folyó, amely inkább kis tavak láncolatának látszott, mint folyónak, oly sima volt, akár a tükör; közepén visszatükrözte a barnásvörös eget, az alacsony partok alatt és közelében pedig sárga és sötétbíbor foltok cikáztak rajta. A nedves évszakban kis patakok ömlöttek a folyóba, de most világosan látszott kiszáradt torkolatuk a víz széle fölött. A bal parton, majdnem a vasúti híd alatt, sárból és téglából épült vagy zsúpfedeles, vesszőből font házakból álló falu volt, főutcája – tele istállójukba visszatérő marhákkal – egyenesen a folyó felé haladt, s valami kezdetleges téglagátfélében végződött, amelyen a mosakodni kívánók belépkedhetnek a vízbe. Ez volt Mugger-Gaut falujának Gaut nevű része.
Sötét éjszaka szállt le a lencse-, rizs- és gyapotföldekre az alacsony síkságon, amelyet minden esztendőben elárasztott a folyó; a kanyarodót szegélyező nádasra s a csöndes nádas mögött elterülő legelők kusza rengetegére. A papagájok és varjak, amelyek nagy fecsegéssel, lármával végezték esti ivásukat, már beröpültek a szárazföldre elülni; útközben találkoztak a denevérek most induló dandárjaival; s a vízimadarak egyik felhője a másik után érkezett visítva, csárrogva, a nádas menedékébe. Volt ott vastag fejű, fekete hátú vadlúd, csörgőréce, fütyülőruca, vadkacsa, ásólúd, póling és itt-ott egy-egy flamingó.

Egy lusta Golyvásdaru volt a hátvéd; úgy repült, mintha minden lassú szárnycsapása a legutolsó lenne.

– Tiszteljétek az öreget! Folyóvízi Papok, tiszteljétek az öreget!

A golyvásdaru félig megfordította fejét, kissé a hang irányába térült, és mereven földre ereszkedett a híd alatt levő homokzátonyon. Csak akkor látszott meg, micsoda nagy zsivány állat. Hátulról nézve roppantul tiszteletreméltó volt, mert szinte hat láb magasra nyúlt fel, s fölötte hasonlított egy tisztes, kopasz fejű lelkészhez. De bezzeg más képe volt, ha szembenézett vele az ember, mert egész fején, nyakán nem volt egy árva toll sem, ellenben egy borzalmas nyersbőr zacskó éktelenítette nyakát az álla alatt – ebbe gyűjtötte azt, amit csákányforma csőrével ellophatott. Lába hosszú, vékony, ösztövér volt, de kényesen mozgott vele, s büszkén nézett le rá, amint letisztogatta hamuszürke farktollait, rápillantott sima vállára, és “vigyázzállásba” merevedett.

Egy koszos kis sakál, amely éhesen csaholt egy alacsony parti lejtőn, fölszegte fülét-farkát, s átszaladt a sekély vízen a golyvásdaruhoz.

Legalja volt a maga kasztjának – nem mintha a legkülönb sakál is valami nagy legény volna, de ez különösen aljas volt -, félig koldus, félig gonosztevő, falusi szemétrakások tisztogatója, kétségbeesetten gyáva vagy vadul vakmerő, örökösen éhes és telve ravaszsággal, aminek soha hasznát nem látja.

– Huh! – mondta, keservesen megrázkódva, amint partra ért. – Hogy a vörös rüh pusztítsa el valamennyi kutyáját ennek a falunak! Háromszor annyi harapás van a testemen, mint ahány bolha, s mindez azért, mert ránéztem – értsd meg jól – csak ránéztem egy ócska cipőre egy tehénistállóban. Hát tudok én sarat enni? – és megvakarta a bal füle tövét.

– Hallottam – mondta a Golyvásdaru olyan hangon, mint amikor tompa fűrész kínlódik egy vastag gerendával -, hallottam, hogy abban a cipőben egy újszülött kutyakölyök volt.

– Más hallani, és más tudni – mondta a Sakál, aki nagy ismerője volt a közmondásoknak, mert fülelt a falusi emberek beszélgetésére, amikor esténként a tűz körül ültek.

– Úgy van. Éppen ezért, hogy egészen bizonyos legyek a dolgomban, gondjaimba vettem azt a kölyköt, amíg a kutyáknak másfelé akadt dolguk.

– Nagyon is sok dolguk volt – mondta a Sakál. – No, egy darabig nem megyek be hulladékokért a faluba. És igazán egy vak kutyakölyök volt abban a cipőben?

– Itt van – mondta a Golyvásdaru, csőrén keresztül a teli zacskóra sandítva. – Csekélység, de be kell érni vele manapság, amikor a könyörület kihalt a világból.

– Ó, jaj, kőszíve van a mai világnak – siránkozott a Sakál. Közben nyughatatlan szeme figyelte a víznek minden apró fodrozódását, s hirtelen így folytatta: – Nehezen élünk mindnyájan, s azt hiszem, még kiváló urunk is, Gaut büszkesége, a Folyó irigységének tárgya…

– A hazug, a hízelgő meg a Sakál egy bokorban termett – mondta a Golyvásdaru úgy általánosságban; mert nagy hazug volt ő maga is, ha nem röstellte a fáradságot.

– Igenis, a Folyó irigységének tárgya – ismételte emeltebb hangon a sakál. – Bizonyosan ő is úgy találja, hogy ritkább lett a jó falat, amióta a hidat felépítették. De viszont – bár ezt semmiképpen nem akarnám szemébe mondani – ő oly bölcs és erényes – amilyen én, sajnos, nem vagyok.

– Milyen fekete lehet a sakál, ha bevallja magáról, hogy szürke! – morogta magában a Golyvásdaru. Nem láthatta, mi közeledik.

…hogy sohasem fogy ki az ennivalóból, és ezért…

Halk, reszelő hang hallatszott, mintha egy hajó megérintette volna a sekély víz fenekét. A sakál hirtelen sarkon fordult, és szembeállt (mindig legjobb szembeállni) azzal a teremtménnyel, akiről beszélt. Egy huszonnégy láb hosszú krokodilus volt; mintha háromszorosan szögecselt vaslemezbe lett volna bebújtatva, dudorodásokkal, talppal, taréjjal ellátva; felső fogsorának sárga hegyei pontosan föléje borultak szépen rovátkolt alsó állkapcsának. A tömpe orrú mugger-gauti Mugger volt az – idősebb a falu legöregebb lakójánál is, s a falut éppen őróla nevezték el; réme a gázlónak, amíg a vasúti híd föl nem épült -, gyilkos, emberevő s egyben a község bálványa. Úgy hevert, hogy állát a sekély vízben pihentette, helyét a farkának alig észrevehető mozgásával tartotta meg, s a Sakál igen jól tudta, hogy ennek a faroknak egyetlen csapása úgy fölvinné a Muggert a partra, mint valami gőzmasina.

– Mily szerencsés találkozás, ó, Szegények Oltalmazója! – hízelkedett a sakál, minden szó közben hátrább lépve. – Hallottunk egy gyönyörűséges hangot, és édes társalgást kezdtünk reményleni. Várakozás közben én, farkatlan-végtelen szerénytelenségemben, rólad beszéltem. Remélem nem hallottál meg semmit.

Persze, éppen azért beszélt a Sakál, hogy meghallják; tudta, hogy hízelgéssel legkönnyebb ennivalóhoz jutni. A Mugger tudta, hogy a Sakál ezért beszélt; a Sakál tudta, hogy a Mugger tudja ezt; a Mugger tudta, hogy a Sakál tudja, hogy ő is tudja – s így aztán nagyon meg voltak elégedve egymással.

A vén vadállat lihegve, szuszogva törtetett fölfelé a parton, azt mormogva: – Tiszteljétek az öreget – a gyámoltalant! – kis szeme pedig közben parázsként izzott háromszögű feje tetején, a nehéz, csontos szemhéj alatt, amint puffadt hordótestét tovavonszolta összecsukló lábai közt. Aztán letelepedett, s bármennyire ismerte is már a Sakál a szokásait, századjára is összerezzent, amikor látta, hogy mily pontosan utánozza a Mugger a zátonyra vetődött fatörzset. Nem röstellte a fáradságot, hogy éppen olyan szögben feküdjék, ahogy a természetes módon szárazra sodort fatörzs helyezkednék el a víz mellett, tekintetbe véve a vízáramlás irányát abban az időben és azon a helyen. Mindez persze csak megszokásból történt így, hiszen a Mugger most csak mulatságból jött ki a partra; de egy krokodilus soha sincs teljesen jóllakva, s ha a Sakált megcsalja a hasonlatosság: nem élt volna tovább, hogy bölcselkedhessék rajta.

– Semmit sem hallottam, gyermekem – mondta a Mugger fél szemét behunyva. – Fülembe ment a víz, s amellett ájuldoztam az éhségtől. Amióta a vasúti híd fölépült, az én falusi népem nem szeret többé, és ez összetöri a szívemet.

– Ah, szégyen! – mondta a Sakál. – Ily nemes szívet! De hát az ember mind egyforma az én véleményem szerint.

– Nem, igazán nagy különbség van ember és ember közt – felelte kedvesen a Mugger. – Némelyik olyan vékony, mint a csónakosrúd. Másik olyan kövér, mint a kölyöksa… mint a kölyökkutya. Sohasem gyaláznám ok nélkül az embereket. Van mindenféle köztük, de hosszú esztendők alatt megtanultam, hogy mind nagyon jók. Férfi, asszony, gyermek – egyik ellen sincs kifogásom. És jusson eszedbe, gyermekem: aki a világot szidja, azt szidja a világ is.

– A hízelgés rosszabb, mint üres korsó a gyomorban. De az, amit most hallottunk: bölcsesség – mondta a Golyvásdaru, fél lábát leeresztve.

– De azért gondold meg, milyen hálátlanul bánnak ezzel a kiváló teremtéssel – szólalt meg gyöngéd hangon a Sakál.

– Nem, nem hálátlanság az! – mondta a Mugger. – Nem gondolnak másokra, ez az egész. De amint rendes helyemen hevertem a gázló alatt, megfigyeltem, hogy az új híd lépcsőin keservesen nehéz fölmászni öreg embereknek és kisgyerekeknek. Igaz, az öregekkel nem érdemes sokat törődni, de a kövér gyerekek miatt fáj a szívem – csakugyan fáj. Hanem végül is, azt hiszem, hogy ha majd a híd elveszti az újság ingerét, az én népem csupasz, barna lába éppen olyan derekasan tocsog át megint a gázlón, mint annak előtte. Akkor majd ismét megbecsülik az öreg Muggert.

– De én még ma délben is láttam, hogy gólyahírkoszorúk úsztak le a gauti part mentén – mondta a Golyvásdaru.

A gólyahírkoszorú a tisztelet jele egész Indiában.

– Tévedés – tévedés. Az édességárus felesége volt… Évről évre rosszabb a szeme, s már nem tud megkülönböztetni egy fatörzset tőlem – tőlem, a gauti Muggertől! Láttam a tévedését, amikor a virágfüzéreket a vízbe szórta, mert éppen a Gaut aljában hevertem – s ha még egy lépést tesz, megmutattam volna neki azt a kis különbséget. De hát jó szándékkal tette, és tekintetbe kell venni az áldozathozónak szándékait.

– Mit ér a gólyahírkoszorú annak, aki a szemétdombra kerül? – mondta a Sakál bolhászkodva, de közben óvatosan szemmel tartva a Szegények Oltalmazóját.

– Az ám, csakhogy azt a szemétdombot rakni sem kezdték még, amelyikre én kerülök. Ötször láttam, hogy a folyó visszahúzódott a falutól, és új szárazföldet sodort az utca végébe. Ötször láttam újraépülni a falut a parton, s még ötször fogom látni. Nem vagyok én afféle hitetlen, halászgató Gaviál, aki a közmondás szerint ma itt van, holnap ott. Én hűséges, állhatatos őre vagyok a gázlónak. Nem ok nélkül viseli nevemet a falu, s a közmondás úgy tartja, hogy aki sokáig virraszt, végre is megkapja jutalmát.

– Én is sokáig virrasztottam – nagyon sokáig – jóformán egész életemben; s a jutalmam csupa harapás meg ütés volt – mondta a Sakál.

– Hahaha! – harsogott a Golyvásdaru.

Sakálfi nyárvég óta él.
Esőt zúdít szeptember.
“Ily rémes vízözönre – szól –
nem emlékszik az ember!”

A Golyvásdarunak van egy igen kellemetlen tulajdonsága. Időnként valami hirtelen viszketegség vagy görcs száll a lábába, s bár rendes körülmények közt méltóságosabbnak látszik, mint a többi daru – pedig hát az igen tiszteletre méltó külsejű madárfajta -, egyszerre csak vad, torz haditáncnak ered, félig kiterpesztve szárnyait, s kopasz fejét föl-le hajigálva; s ő tudja csak, hogy miért, de leghevesebb rohamaihoz mindig a legrosszabb májú megjegyzésekkel üti a taktust. Amint az ének utolsó szava elhangzott, ismét “vigyázzállásba” merevedett, s tízszerte méltóságosabb volt, mint annak előtte.

A Sakál meghunyászkodott; igaz, hogy betöltötte már harmadik esztendejét, de hát nem szabad érzékenykedni olyasvalakivel szemben, akinek méteres csőre van, s azzal úgy tud bánni, mint egy kopjával. A Golyvásdaru hírhedt gyáva fráter volt, de a Sakál még nála is gyávább.

– Aki soká él, sokat tanul – mondta a Mugger -, vagyis: kis sakál van elég, gyermekem, de olyan krokodilus, mint én, nem terem minden bokorban. Én azért mégsem vagyok büszke, mert aki magasan hordja az orrát, könnyen nyakát töri; de jegyezd meg jól: Sors is van a világon, s a Sors ellen ne szóljon senki, akár úszik, akár jár, akár rohan. Én meg vagyok elégedve a Sorssal. Jó szerencsével, éles szemmel sokra lehet menni, ha mindig gondosan megfigyeled, van-e lefolyása egy pataknak vagy állóvíznek, mielőtt belemégy.
– Egyszer úgy hallottam, hogy még a Szegények Oltalmazója is tévedett – mondta alattomosan a Sakál.
– Igaz, de a Sors akkor is megsegített. Akkor még nem nőttem fel egészen – a három utolsót megelőző éhínség előtt történt. (A Gunga két partjára mondom: milyen bővizűek voltak akkor a folyók!) Igen, ifjú voltam és bohó, s amikor az áradás jött, ki volt nálam boldogabb? Kevés kellett akkor a boldogságomhoz. A falut mélyen elborította az áradás, én elúsztam a Gaut fölött, messze be az egykori szárazföldre, a rizsföldek fölé, amiket magasan elborított a pompás iszap. Emlékszem egy pár karkötőre (üvegből volt, és nagyon megfeküdte a gyomromat), amit azon az estén találtam. Igenis, üveg karkötő volt; s ha jól emlékszem, egy cipő. El kellett volna dobnom azt a pár cipőt, de éhes voltam. Azóta megokosodtam. Igenis. Hát, szóval jóllaktam, és kipihentem magamat; de amikor vissza akartam menni a folyóhoz, az árvíz apadni kezdett, s az utca sarában kellett lépkednem. Igenis, nekem! Egész népem kiszaladt az utcára, papok, asszonyok, gyerekek, s én jóindulatúan néztem rájuk. A sár nem alkalmas hely a verekedésre. Egy csónakos ember azt mondja: – Ragadjunk fejszét, és öljük meg – ez a Mugger, aki a gázlón él. – Nem úgy van – mondja a pap. – Nézzétek, maga előtt hajtja az árvizet! Ő a falu istene! – Erre aztán virágokat szórtak rám, s valakinek az a szerencsés gondolata is támadt, hogy egy kecskét vezessen keresztül az úton.
– Ó, milyen jó – milyen jó a kecske! – sóhajtott fel a Sakál.
– Szőrös – túlságosan szőrös -, s ha a vízben találod, szinte bizonyos, hogy kereszt alakú horog rejtőzik benne. Hanem ezt a kecskét elfogadtam, s nagy tisztességgel mentem le a Gauthoz. Később aztán a Sors elém küldte azt a csónakost, aki fejszével akarta levágni a farkamat. Csónakja megfeneklett egy régi zátonyon, amelyre ti már nem emlékezhettek.
– Nem csupa sakál van itt – mondta a Golyvásdaru. – Nem arról a zátonyról van szó, ahol a kőszállító dereglyék süllyedtek el a nagy szárazság évében? S aztán sekély is maradt a víz három áradás idejéig!

– Kettő volt olyan – mondta a Mugger -, egy felső meg egy alsó zátony.

– Persze, persze, elfelejtettem. Csatorna volt köztük – aztán az is kiszáradt – mondta a Golyvásdaru, aki büszke volt az emlékező tehetségére.

– Az alsó zátonyon feneklett meg az én jóakaróm csónakja. Aludt a csónak orrában, s félig fölébredve a vízbe ugrott, hogy továbbtaszítsa – mellig ért neki – nem, csak térdig. Az üres csónak továbbúszott, s megint megfeneklett a legközelebbi folyóágnál – ahogy akkor ágazott el a folyó. Utánamentem, mert tudtam, hogy jönnek majd emberek, akik partra akarják húzni.

– És jöttek is? – kérdezte áhítatos félelemmel a Sakál. Ekkora zsákmány megdöbbentette.

– Itt is, lejjebb is. Tovább nem mentem, de így is hármat kaptam egy napon, csupa jól táplált csónakost – és az utolsót kivéve (akkor egy kicsit gondatlan voltam) egy kiáltás sem hangzott el, ami a parton levőket figyelmeztette volna!

– Ah, nemes szórakozás! De micsoda okosság, milyen hatalmas ítélőképesség kell hozzá! – áradozott a Sakál.

– Okosság nem kell, gyermekem, csak gondolkozás. Egy kis gondolkozás olyan az életben, mint a rizsre hintett só – ahogy a csónakosok mondják -, és én mindig mélyen szoktam gondolkodni. Unokatestvérem a Gaviál, a halevő, elmondta nekem, milyen keserves munka neki a hal üldözése, mennyire különbözik egyik hal a másiktól, hogy kell ismernie valamennyit együtt és külön-külön. Én azt mondom, hogy ez bölcsesség; de másfelől viszont unokatestvérem, a Gaviál, a maga népe közt él. Az én népem nem úszik csapatosan, száját kiemelve a vízből, mint a Reva; nem is bukkan fel állandóan a víz színére, hol erre, hol arra az oldalára fordulva, mint Mohú és a kis Csapta, nem is verődik rajokba áradás után, mint Bacsua és Csilva.

– Mind jó ennivaló – mondta csőrét csattogtatva a Golyvásdaru.

– Azt mondja az unokatestvérem is, és nagyon fennhordja az orrát, hogy ezekre vadászik, de ezek nem másznak fel a partra, hogy éles orra elől elmeneküljenek. Az én népem más. A szárazföldön él, házban, barmok közt. Tudnom kell, mit csinál, mire készül – s ahogy mondani szokás -, farkából és ormányából összeállítom az egész elefántot. Zöld ág és vasgyűrű függ valahol egy küszöb fölött? Az öreg Mugger tudja, hogy a házban fiú született, s valamikor lejön majd a Gauthoz játszani. Leányt adnak férjhez? Az öreg Mugger tudja, mert látja, hogy az emberek ajándékokat hordoznak egymáshoz: és a leány is lejön a Gauthoz megfürödni az esküvője előtt – és ott várja a Mugger! Megváltoztatta medrét a folyó, új földet teremtett oda, ahol csak föveny volt addig? A Mugger tudja.

– No de mi haszna ennek a tudásnak? – kérdezte a Sakál. – A folyó már az én rövid életem alatt is medret változtatott. Az indiai folyók majdnem mindig változtatják a medrüket, néha két-három mérföldnyit is vándorolnak egy esztendőben, elárasztva a földeket az egyik parton, és jó iszapot hordva a másikra.

– Nincs ennél hasznosabb tudomány a világon – mondta a Mugger -, mert új föld: új veszekedés. A Mugger tudja ezt. Ohó, a Mugger tudja! Mihelyt a víz felszáradt, a Mugger felmászik azokon a kis öblöcskéken, amikről az ember azt hiszi, hogy egy kutyát sem lepnének el – és várakozik. Egyszerre csak jön egy gazda, s azt mondja, hogy ő uborkát akar ide ültetni, dinnyét amoda, az új földön, amit a folyó adott neki. Tapogatja csupasz lábujjaival a jó, finom iszapot. No de jön ám a másik, és azt mondja, hogy ő hagymát, répát, cukornádat akar ültetni ide meg ide. Úgy találkoznak, mint két hányódó csónak, s mind a kettő meregeti a szemét a másikra nagy, kék turbánja alól. Az öreg Mugger lát és hall. Mindegyik “testvérnek” szólítja a másikat, s elindulnak, hogy kijelöljék az új föld határait. A Mugger velük siet egyik helyről a másikra, alacsonyan lebújva az iszapban. No, most veszekedni kezdenek! Most már dühös szavakat mondanak. Már egymás turbánját cibálják! Már fölemelik a bunkósbotjukat – és végül valamelyik hanyatt vágódik az iszapban, a másik meg elszalad. Mire visszajő, a vita el van intézve, a vesztes vasbunkós bambuszbotjának tanúsága szerint. De azért mégsem hálásak a Muggernak. Nem, gyilkost kiáltanak, s a családjaik botokkal verekszenek, húszan is egy-egy oldalon. Az én népem, a dzset nép, nagyon jó. Nem üt az mulatságból! Ha vége van a harcnak, az öreg Mugger várni kezd, messze lenn a folyón, ahová el sem látni a faluból – a mögött a kikár-bokor mögött, ni! Aztán lejönnek az én széles vállú dzsetjeim, nyolcan vagy kilencen, csillagvilágnál, s ágyon hozzák magukkal a halottat. Szürke szakállas öreg emberek, a hangjuk olyan mély, mint az enyém. Kis tüzet gyújtanak – ó, milyen jól ismerem azt a tüzet! – aztán dohánylét isznak, s körülülve csóválják a fejüket, előre vagy oldalvást, amerre a halott hever a parton. Azt mondják, hogy angol törvény szerint kötél jár az ilyesmiért, s hogy az ilyen embernek a családja is gyalázatba jut, mert az ilyen embert felakasztják a börtön nagy udvarán. Erre azt felelik a halott hozzátartozói: – Hát csak akasszák fel! – s az egész beszélgetést újra kezdik: egyszer, kétszer, hússzor egy hosszú éjszakán. Aztán végül azt mondja valaki: – A harc becsületes harc volt. Fogadjunk el vérdíjat, valamivel többet, mint amennyit a gyilkos ajánl, aztán nem beszélünk többet a dologról. – Akkor alkudozni kezdenek a vérdíjon, mert a halott erős férfi volt, és sok fia maradt. De napkelte felé megpörkölik egy kicsit a halottat, ahogy a szokás kívánja – aztán hozzám kerül, és ő csakugyan nem beszél többé a dologról. Ohó, gyermekeim, sok mindent tud a Mugger, sok mindent – és az én dzset népem jó nép!

– Túlságosan fösvény nép nekem – krúgatta a Golyvásdaru. – Még a tehénszarv fényességét sem pazarolják el, ahogy mondani szokás; ki tud tallózni egy dzset után?

– Én őket tallózom – mondta a Mugger.

– Nos, arra dél felé, Kalkuttában, a régi jó időkben – folytatta a Golyvásdaru – mindent kihajigáltak az utcára, mi meg csak szedegettünk, válogattunk. Huj, de szép idők voltak! De manapság olyan tisztán tartják az utcáikat, mint a tojás héja – s az én népem elköltözött onnét. Hiszen szép, szép a tisztaság; de hétszer porolni, söpörni, öntözni egy nap – hát ez még az isteneknek is sok volna.

– Egy belső szárazföldi sakál hallotta egy testvértől, s beszélte el nekem, hogy Kalkuttában minden sakál olyan kövér, mint esős évszakokban a vidra – mondotta a Sakál, s a puszta gondolattól is csurgott a nyála.

– Az ám, csakhogy ott vannak a fehér arcúak, az angolok, s azok kutyákat hoznak le valahonnét a folyón – nagy, kövér kutyákat, csak azért, hogy a sakálok meg ne hízhassanak – mondta a Golyvásdaru.

– Hát azok is olyan keményszívűek, mint ez a nép itt? Tudhattam volna. Sem a föld, sem az ég, sem a víz nem szánja a sakált. Láttam tavaly egy fehér arcúnak a sátrait, az esős évszak után, s meg is ettem egy új sárga kantárt. Ezek a fehér arcúak nem úgy készítik ki a bőrt, ahogy kellene. Nagybeteg lettem belé.

– Én még rosszabbul jártam – mondta a Golyvásdaru. – Életem harmadik esztendejében – ifjú, vakmerő madár voltam – lementem a folyóhoz, ahol a nagy hajók érkeztek. Az angolok hajói háromszor akkorák, mint ez a falu.

– Volt Delhiben, és azt mondja, hogy ott mindenki a feje tetején jár – aki messziről jön, nagyokat hazudik – morogta a Sakál. – A Mugger kinyitotta bal szemét, és élesen nézett a Golyvásdarura.

– Ez szent igaz – erősködött a nagy madár. – A hazug csak akkor hazudik, ha reméli, hogy hisznek neki. Aki nem látta azokat a hajókat, el sem hiheti, hogy igazat mondok.

– Ez már okosabban hangzik – mondta a Mugger. – No, s aztán?

– Ennek a hajónak a belsejéből nagy fehér valamiket hoztak ki, s azok kis idő múlva vízzé váltak. Sok kis darab lehasadozott róluk, és szétszóródott a parton, a többit gyorsan bevitték egy vastag falú házba. De egy jókedvű hajós fölkapott egy darabot – akkora volt csak mint egy kis kutya -, és odadobta nekem. Én is, mint az egész fajtám, gondolkodás nélkül nyelek el mindent – szokásunk szerint elnyeltem azt a darabot is. Tüstént valami rettenetes hidegség áradt szét bennem, a zacskómnál kezdődött, és leszaladt a lábujjam hegyéig – szólni sem tudtam tőle, a hajósok pedig kikacagtak. Soha életemben nem éreztem ilyen hideget. Fájdalmamban, elszörnyedésemben addig táncoltam, amíg ismét lélegzethez nem jutottam; aztán táncoltam megint, és hangosan szidtam ezt az álnok világot; a hajósok pedig hasukat fogták nevettükben. De a legnagyobb csoda az egészben, nem beszélve arról a csodálatos hidegségről, hogy amikor panaszkodásomat bevégeztem, semmi sem volt a zacskómban!

A Golyvásdaru tőle telhető hűséggel mondta el, hogy mit érzett, amikor elnyelt egy hétfontos jégdarabot, amelyet egy amerikai jégszállító hajó hozott, mielőtt még Kalkuttában is gyártottak jeget; de mivel nem tudta, hogy mi a jég, a Mugger és a Sakál pedig még kevésbé tudták – hát nem volt sikere az elbeszélésével.

– Minden lehetséges – mondta a Mugger, újra behunyva bal szemét -, minden lehetséges, ami egy Mugger-Gautnál háromszorta nagyobb hajóról derül ki. Az én falum nem kicsi.

Füttyentés hallatszott le a hídról; a delhii postavonat robogott végig rajta; valamennyi kocsijából áradt a fény, s az árnyéka hűségesen követte a folyó vizén. A vonat nagy zajjal ismét beléveszett a sötétségbe. A Mugger meg a Sakál már annyira megszokták, hogy a fejüket sem fordították meg.

– Hát kisebb csoda ez, mint egy hajó, amely háromszorta nagyobb Mugger-Gautnál? – szólt föltekintve a madár.

– Láttam, amikor építették, gyermekem. Kőről kőre láttam, amint a híd pillérei nőttön nőttek, s ha az emberek leestek (nagyobbrészt csodálatosan biztos lábuk volt)- de ha leestek, én készen vártam. Amikor az első pillér elkészült, már eszükbe sem jutott, hogy kutassanak a folyóban, és elégessék a holttestet. Én itt is sok fáradságtól kíméltem meg őket. A híd építésében nem volt semmi különös – mondta a Mugger.

– De ami keresztülmegy rajta, és azokat a tetős kocsikat húzza! Az mégiscsak különös – ismételte a Golyvásdaru.

– Az kétségtelenül valami újfajta ökör. Egyszer majd nem tud megkapaszkodni ott fenn – és leesik, mint ahogy az emberek leestek. Az öreg Mugger őt is készen fogja várni.

A Sakál a Golyvásdarura nézett, a Golyvásdaru a Sakálra. Ha valamiben bizonyosak voltak, hát abban mindenesetre, hogy az a masina minden egyéb, csak nem ökör. A Sakál időnként megfigyelte a vonat mellett húzódó áloésövény közül, a Golyvásdaru pedig már akkor látott gépet, amikor az első mozdony megindult Indiában. De a Mugger csak alulról nézte, ahonnét a gép sárgaréz fedele meglehetősen hasonlított az ökör púpjához.

– No – igen, újfajta ökör – ismételte nyomatékosan a Mugger, hogy maga is megbizonyosodjék saját véleménye felől.

– Mindenesetre ökör – mondta a Sakál.

– De viszont lehet – szólalt meg újra, személyesen, a Mugger.

– Az bizonyos – egészen bizonyos – szólt közbe a Sakál, meg sem várva, hogy befejezze szavait.

– Mi? – riadt rá bosszúsan a Mugger, mert érezte, hogy a másik kettő többet tud nála. – Mi lehet? Még be sem fejeztem a szavaimat. Azt mondtad, hogy ökör.

– Az, vagy akármi más, amit a Szegények Oltalmazója parancsol. Én az ő szolgája vagyok, nem azé a valamié, ami átmegy a folyón.

– Akármi is, a fehér arcúak csinálmánya – szólt a Golyvásdaru -, s ami engem illet, én nem hevernék ilyen közel hozzá ezen a zátonyon.

– Te nem ismered olyan jól az angolt, mint én – mondta a Mugger. – Volt itt egy fehér arcú, amikor a hidat építették; esténként csónakba ült, és csúszkált a lábával a csónak fenekén, s azt suttogta: “Itt van? Itt van? Adjátok ide a puskámat.” Hallottam, még mielőtt láttam volna, minden egyes hangot – a deszka recsegését, az ő szuszogását, a puskája keccenését, föl s alá a folyón. Amily bizonyos, hogy elkaptam az egyik munkását – amivel megkíméltem őket az elégetéshez való fa költségétől -, olyan igaz az is, hogy lejött a Gautig, s hangosan kiáltotta, hogy lelő engem, és megszabadítja tőlem a folyót – tőlem, a mugger-gauti Muggertól! Gyermekeim: órák hosszat úsztam a csónakja feneke alatt, s hallottam, amint belepuskázott az úszó fatörzsekbe; amikor aztán bizonyos voltam abban, hogy kifáradt, kiemelkedtem mellette a vízből, és az orra előtt kaffantottam össze a szájamat. A híd felépítése után elment. Így vadászik minden angol – kivéve, amikor őrá vadásznak.

– Ki vadászik a fehér arcúakra? – vakkantotta izgatottan a Sakál.

– Emlékszem egy kicsit arra a vadászatra. Fiatal voltam még – mondta a Golyvásdaru, jelentősen csattantva össze csőrét.

– Én kényelmesen megtelepedtem itt. A falut, ha jól emlékszem, akkor építették fel harmadjára. Egyszer unokatestvérem, a Gaviál hírül hozta, hogy bő vizek vannak Benáresz fölött. Eleinte nem akartam odamenni, mert az unokatestvérem halevő lévén, nem mindig tudja megkülönböztetni a jót a rossztól; de hallottam esténként a népem beszélgetését, s amit ezek az emberek mondtak, az bizonyossá tett a dolgomban.

– És mit mondtak? – kérdezte a Sakál.

– Eleget mondtak ahhoz, hogy én, a mugger-gauti Mugger, otthagyjam a vizet, és gyalogszerrel induljak útnak. Éjjel haladtam, fölhasználva a legkisebb patakot is, ha utamba esett; de éppen akkor kezdődött a forró évszak, és minden víz sekély volt. Poros utakon jártam, magas füvön mentem keresztül, dombokra másztam föl holdvilágnál. Másztam még sziklákra is – ezt jól eszetekbe véssétek, gyermekeim. Áthatoltam a víztelen Szirhind csücskén, amíg rá nem találtam a Gunga felé igyekvő kis folyókra. Egyhónapnyi járóföldre voltam a tulajdon népemtől, a magam ismerős folyójától. Csudálatos volt!
– És mit ettél az úton? – kérdezte a Sakál, aki gyomrocskájában tartotta a lelkét, s a Mugger szárazföldi utazásai egyáltalán nem hatották meg.
– Hát ami éppen akadt, kedves rokon – mondta a Mugger lassan, minden szót elnyújtva.
Indiában csak akkor lehet rokonnak szólítani valakit, ha valami vérrokonságot csakugyan ki lehet sütni az illetők közt – mivel pedig a krokodilus csak a tündérmesékben házasodik össze a sakállal, a Sakál igen jól tudta, hogy miért emelik fel ilyen hirtelen a Mugger családi körébe. Ha egyedül lettek volna, nem törődik a dologgal, de a Golyvásdaru szeme megvillant a gyönyörűségtől a rút tréfa hallatára.
– Annyi bizonyos, hogy ezt tudhattam volna, Atyám – mondta a Sakál. Persze a krokodilus nem szereti, ha sakálok atyjának nevezik, s ezt meg is mondta a mugger-gauti Mugger – s ezenkívül még sok mindent, amit itt nem érdemes elismételni.
– A Szegények Oltalmazója a rokonságunkat emlegette. Hogyan emlékezhetném én a rokonság pontos fokára? Különben is: ugyanazt az ételt esszük. Ő mondta – így válaszolt a Sakál.
Ez még csak rontott a dolgon, mert a Sakál arra célzott, hogy a Mugger kénytelen volt szárazföldi útján mindennap friss ételt fogyasztani, ahelyett, hogy addig őrizgetné magánál a zsákmányát, amíg kellő állapotba nem jut – ahogy minden krokodilus cselekszi, aki ad magára valamit, s a legtöbb vadállat nemkülönben. És csakugyan, az egész folyómedren végig, a megvetésnek egyik legerősebb kifejezése ez: “frisshús-evő”. Ez majdnem olyan súlyos, mint hogyha az embert – emberevőnek mondják.
– Harminc esztendeje, hogy azt az ételt elfogyasztották – szólalt meg nyugodtan a Golyvásdaru. – Ha még harminc esztendeig beszélünk is róla, akkor sem tér vissza. Inkább azt mondd el nekünk, hogy mi történt, amikor csodálatos szárazföldi utazásod végén eljutottál a bő vizekhez. Ha minden sakál üvöltését meghallgatnák, megállna a város forgalma – azt tartja a közmondás.
A Mugger hálás lehetett a félbeszakításért, mert nagy nekilendüléssel folytatta:
– A Gunga két partjára mondom! Sose láttam olyan vizet, mint amikor odaértem!
– Hát különb volt a tavalyi nagy áradásnál is? – kérdezte a Sakál.
– Különb! Az áradás csak olyan volt, amilyen minden ötödik esztendőben van – egy-két vízbe fulladt idegen, néhány csirke meg egy döglött ökör iszapos vízben, keresztáramlatok közt. De abban az esztendőben, amelyikről beszélek, a víz alacsony, sima, egyenletes volt – s a Gaviál figyelmeztetése bevált: egymást érték rajta a leúszó angol holttestek. Abban az esztendőben nőttem olyan vastagra és hosszúra, amilyen most vagyok, Agrától kezdve, Etaván át és az allahabadi széles vizeken végig.
– Ó, az az örvény az allahabadi erőd falai alatt! – kiáltott fel a Golyvásdaru. – Úgy özönlöttek oda, mint a fütyülőrucák a nádasba, és forogtak körbe-körbe – így ni!
Megint elkezdte szörnyű táncát, s a Sakál irigykedve nézte. Ő persze nem emlékezhetett az indiai bennszülöttek lázadásának félelmetes esztendejére, amiről a másik kettő beszélt. A Mugger így folytatta:
– Igen. Allahabadnál csöndesen feküdtünk a lassú vízben, s húszat is elengedtünk, amíg egyet megragadtunk; de a legjobb az volt, hogy az angolok nem voltak megrakva ékszerrel, orrgyűrűkkel, bokaperecekkel, mint az én asszonyaim manapság. Aki túlságosan szereti az ékszert, annak kötél lesz a nyaklánca – így tartja a közmondás. Minden folyó valamennyi krokodilusa meghízott akkor, de az én Sorsom úgy akarta, hogy kövérebbre hízzam valamennyinél. Az a hír járta, hogy az angolokat behajtották a folyókba – és a Gunga két partjára mondom, el is hittük, hogy igaz volt. Ameddig lementem dél felé, mindenütt elhittem; márpedig lementem a folyón, túl Mongiron és a folyóra néző síkságon.
– Ismerem azt a helyet – mondta a Golyvásdaru. – Mongir azóta elpusztult város. Igen kevesen laktak benne.
– Aztán lassan, lustán fölfelé jöttem a folyón, s kevéssel Mongir fölött egyszerre csak jő le egy csónak – tele élő fehér arcúakkal! Úgy emlékszem, asszonyok voltak. Valami rudakra feszített vászon alatt hevertek, és hangosan sírtak. Akkoriban sohasem lőttek ránk, a gázlók őreire. A fegyvereknek mind egyebütt volt dolguk. Éjjel-nappal hallottuk a puskaropogást a szárazföld felől, aszerint, hogy merre fordult a szél. Egész hosszúságomban fölemelkedtem a csónak előtt, mert sohasem láttam még eleven fehér arcúakat – ámbár másképpen jól ismertem őket. Egy meztelen fehér gyerek térdelt a csónak szélén, kihajolt, és a kezét vontatta a folyóban. Kedves látvány volt, hogy a gyerek mennyire szereti a folyóvizet. Ettem már aznap, de volt még egy kis üres hely bennem. Hanem azért mégsem az étel miatt, csak mulatságból emelkedtem föl a gyerek kezéig. A célpont oly világos volt, hogy még csak oda sem néztem, amikor összecsuktam a szájamat; de olyan pici is volt, hogy ámbár az állkapcsom egészen bizonyosan összecsukódott – a gyerek gyorsan és sértetlenül visszarántotta a kezét. Az a fehér kis kéz elcsúszhatott két fog között. Keresztbe is elkaphattam volna a könyökénél; de mondom, csak mulatságból emelkedtem föl, hogy valami újat lássak. A csónakban levők egymás után kiáltottak föl, s én egyszerre ismét fölemelkedtem, hogy figyeljem őket. A csónak nehezebb volt, semhogy felfordíthattam volna. Csak asszonyok ültek benne – de aki asszonyban bízik, ingoványon jár, tartja a közmondás: és a Gunga két partjára mondom, igaza is van!
– Egy asszony egyszer valami száraz halbőrt adott nekem – mondta a Sakál. – Reméltem, hogy megkaparinthatom a kisbabáját – de hát a lóhús is jobb, mint a ló rúgása, azt tartja a közmondás. Mit csinált a te asszonyod?
– Rám lőtt valami kurta puskafélével, amilyet sohase láttam sem azelőtt, sem azóta. Ötször egymás után (a Muggernak egy régimódi revolverrel akadhatott dolga) – s én tátott szájjal, bámészkodva álltam ott, a fejemet beborította a füst. Sose láttam ilyet. Ötször, olyan gyorsan, ahogy a farkamat csóválom – így ni!
A Sakál, akit egyre erősebben kezdett érdekelni a történet, éppen csak hogy hátra tudott ugrani az óriási farok kaszáló mozdulata elől.
– Amíg az öt lövés el nem dördült – mondta a Mugger olyan ártatlanul, mintha álmában sem jutott volna eszébe, hogy egyik hallgatóját elkábítsa -, amíg az öt lövés el nem dördült, nem merültem el, s még idejében emelkedtem föl, hogy meghalljam, amint a csónakos azt mondja a fehér asszonyoknak, hogy bizonyosan elpusztultam. Egy golyó az egyik nyakpikkelyem alá ment. Nem tudom, ott van-e még, mert a fejemet nem tudom megfordítani. Nézd meg, gyermekem! Abból láthatod majd, hogy igazat beszéltem.

– Én? – mondta a Sakál. – Hogy merészelné egy ócskacipőevő, egy csontropogtató kétségbe vonni azt, amit a Folyó Irigységének Tárgya mond? Vak kutyakölykök harapdálják le a farkamat, ha ilyen gondolatnak csak az árnyéka is megfordult alázatos fejemben! A Szegények Oltalmazója kegyeskedett elmondani rabszolgájának, hogy egyszer életében megsebesítette egy asszony. Ez elég – el fogom mondani ezt a történetet valamennyi gyermekemnek, és nem kívánok semmi bizonyítékot.

– A túlságos udvariasság néha nem ér többet a túlságos udvariatlanságnál, mert – azt tartja a közmondás – túróval is meg lehet fojtani a vendéget. Nem kívánom, hogy a gyermekeid megtudják, hogy a mugger-gauti Mugger egy asszonytól kapta az egyetlen sebet életében. Egyéb gondjuk is lesz azoknak, ha olyan nyomorult módon keresik a táplálékukat, mint az apjuk.

– Már rég el is felejtettem! Nem is mondtam soha! Nem is volt fehér asszony a világon! Csónak se volt! És egyáltalán nem is történt soha semmi.

A Sakál megcsóválta lompos farkát annak jeléül, hogy emlékezetéből tökéletesen ki van törölve minden; aztán komoly képpel ült le.

– Pedig hát nagyon sok minden történt – mondta a Mugger, akinek most már második kísérlete sem sikerült, hogy barátját megkaparintsa. (Azért egyikük sem neheztelt a másikra. Hogy valaki eszik, és valakit megesznek: az becsületes törvény a folyó mentén, s a Sakál kikapja a maga részét a zsákmányból, ha a Mugger már jóllakott.) – Otthagytam azt a csónakot, és fölfelé mentem a folyón; amikor elértem Arrát s a mögötte levő állóvizeket, már nem volt több halott angol. A folyó üres volt egy darabig. Aztán jött egy-két halott, vörös kabátban, nem angol, de mind egyfajta – hindu és purbia -, aztán öten-hatan egy sorban – aztán végül, Arrától északra, Agrán túlig, mintha egész falvak úsztak volna a vízen. Kis patakokból jöttek ki egymás után, mint a fatörzsek esőzés idején. Amikor a folyó megáradt, ők is csapatostul indultak meg a zátonyokról, ahol megrekedtek; s a visszahúzódó áradat magával hurcolta őket a mezőkön, a Dzsungelon át, hosszú hajuknál fogva. Észak felé haladva egész éjszaka hallottam a puskaropogást, nappal meg a bakancsos lábakat, amint átkeltek a gázlókon, s azt a hangot, amit a nehéz kocsikerék ad a folyómeder fövenyében; és minden csobbanás új halottakat hozott. A végén magam is megijedtem, s azt mondtam: “Ha emberekkel ilyesmi történhetik, hogyan meneküljön meg a mugger-gauti Mugger?” És voltak hajók is, amik mögöttem jöttek fölfelé vitorlás nélkül, folyvást égve, ahogy a gyapotszállító hajók égnek néha, de sohasem süllyedtek el.

– Ó – mondta a Golyvásdaru -, ilyen hajók Kalkuttába is szoktak érkezni. Nagyok, feketék, hátul a farkukkal fölkorbácsolják a vizet és…

– És háromszor akkorák, mint az én falum. Az én hajóim alacsonyak és fehérek voltak, kétoldalt korbácsolták föl a vizet, és nem voltak nagyobbak, mint olyasvalakinek a hajói, aki igazat szokott beszélni. Nagyon megijedtem tőlük, otthagytam a vizet, és visszatértem a magam folyójához. Nappal bujkáltam, éjjel haladtam, ha nem találtam kis folyókat, amik megsegítettek. Visszakerültem a falumba, de nem is reméltem, hogy meglátok valakit a népemből. De hát ezek szántottak, vetettek, arattak, s oly nyugodtan jártak-keltek a földjeiken, mint a tulajdon barmaik.

– És volt még jó ennivaló a folyóban? – kérdezte a Sakál.

– Több is, mint szerettem volna. Még én is – pedig hát nem szoktam iszapot enni -, még én is belefáradtam, s ha jól emlékszem, kissé meg is ijedtem a folyvást érkező néma testektől. Hallottam, amint a falumbeliek azt beszélték, hogy minden angol meghalt; de azok, akiket arccal lefelé fordítva hozott a víz, nem angolok voltak, azt láthatta a népem is. Akkor aztán azt mondták, hogy a legokosabb lesz nem szólni semmit, csak fizetni az adót és szántani a földet. Hosszú idő múlva megtisztult a folyó, s akiket most hozott le, azok nyilván áradáskor fulladtak a vízbe; és ámbár akkor nem volt olyan könnyű ennivalóhoz jutni, mégis szívből örültem, hogy így van. Egy kis gyilkolás hébe-hóba nem rossz dolog – de, azt tartja a közmondás, néha még a krokodilus is megelégeli.

– Csodálatos! Igazán csodálatos! – mondta a Sakál. – Meghíztam ennek a sok evésnek a puszta hallgatásától is. És ha szabad kérdeznem, mit cselekedett azután a Szegények Oltalmazója?

– Azt mondtam magamban – és a Gunga két partjára! összecsuktam az állkapcsomat ez után a fogadásom után -, azt mondtam, hogy soha többé nem kószálok el semerre. Itt éltem hát a Gaut mellett, a népem közelében, s évek hosszú során át virrasztottam, őrködtem fölötte; s a népem annyira szeretett, hogy gólyahírkoszorúkat dobált a fejemre, valahányszor megpillantotta, hogy kiemelkedik a vízből. Igenis, és a Sors kegyes volt hozzám, s a folyó olyan szíves, hogy tiszteletben tartja a szegény gyámoltalant, csakhogy…

– Senki sem boldog csőrétől farkáig – mondotta résztvevően a Golyvásdaru. – Mi egyebet kíván még a mugger-gauti Mugger?

– Azt a kis fehér gyereket, akit nem kaphattam meg – mondta mély sóhajtással a Mugger. – Nagyon kicsi volt, de nem felejtettem el. Öreg vagyok már, de mielőtt meghalok, szeretnék valami új dolgot megpróbálni. Igaz, hogy nehéz lábú, lármás, bolond nép az, s a mulatság nem lenne valami nagy, de én még visszaemlékszem a Benáresz fölött töltött régi szép napokra, s ha az a gyerek él, bizonyosan emlékszik az is. Lehet, hogy föl s alá jár valamelyik folyó partján, s elmondja, hogy dugta be egyszer a kezét a mugger-gauti Mugger foga közé, s hogyan maradt életben, hogy ezt elbeszélhesse. Hozzám igen kegyes volt a Sors, de ez még gyötör néha álmomban – az a kis fehér gyerek ott a csónak orrában. – Ásított, aztán összecsukta az állkapcsát. – Most pihenni és gondolkozni akarok. Maradjatok csöndben, gyermekeim, és tiszteljétek az öreget.

Mereven megfordult, és felcsoszogott a homokzátony tetejére; a Sakál pedig visszahúzódott a Golyvásdaruval egy fa oltalma alá, amely a zátonynak a vasúti hídhoz közelebb eső végénél feneklett meg.

– Kellemes és hasznos élet volt – vigyorgott, kérdőn nézve föl a föléje magasodó madárra. – És gondold meg: egy szóval sem méltóztatott megmondani nekem, hol maradt valami morzsa a patak mentén. Pedig én százszor is figyelmeztettem jó dolgokra, amik lefelé úsztak a folyón. Milyen igaz ez a közmondás: A Sakált meg a borbélyt mindenki elfelejti, mihelyt híreit elmondta! – No, most meg elalszik! Hrrr!

– Hogy vadászhatik egy Sakál egy Muggerral? – kérdezte hűvösen a Golyvásdaru. – Nagy tolvaj és kis tolvaj – könnyű megmondani, kié lesz a zsákmány.

A Sakál türelmetlen vinnyogással fordult meg, s már össze akart gubbaszkodni a fatörzs alatt – de egyszerre lekuporodott, s a sárban meghurcolódott ágak közt fölnézett a hídra, amely csaknem a feje fölött volt.

– Mi az? – kérdezte a Golyvásdaru, s nyugtalanul terjesztette ki a szárnyait.

– Várj, majd meglátjuk. A szél innen fúj feléjük; de nem minket keresnek. Két ember van itt.

– Emberek? Engem megvéd a hivatalom. Egész India tudja, hogy szent vagyok. – A Golyvásdaru, mint közismert szemétkotró, szabadon járhat, amerre akar; s ennek tudatában a szeme sem rebbent meg.

– Engem pedig legföljebb egy ócska cipővel érdemes megdobni – mondta a Sakál, és újra hallgatózni kezdett. – Hallgasd csak ezt a lábdobogást! – folytatta. – Ez nem bennszülött bőr, hanem egy fehér arcú ember bakancsos lába. Hallgasd csak! Vas vashoz ütődik! Puska! Ez a nehéz lábú, bolond angol azért jött, hogy a Muggerral beszéljen!

– Hát akkor figyelmeztesd! Hiszen csak nemrég nevezte a Szegények Oltalmazójának valaki, aki nagyon hasonlított egy éhes Sakálhoz.

– A kedves rokon maga vigyázzon a bőrére. Százszor is elmondta nekem, hogy nincs mit félni a fehér arcúaktól. Ezek bizonyosan fehér arcúak. Egy mugger-gauti paraszt nem merne utánajönni. Látod: mondtam, hogy puska! No, ha a szerencse kedvez, ma éjszaka jóllakunk. A Mugger szárazföldön nem hall jól – ez pedig itt – nem asszony!

A vasgerendákon egy pillanatra megcsillant egy fényes puskacső a hold fényében. A Mugger olyan csöndesen feküdt a zátonyon, mint a tulajdon árnyéka, mellső lábát kissé kinyújtotta, feje a két lába közé esett – és horkolt, mint egy… krokodilus.

A hídon ezt suttogta egy hang:

– Furcsa lövés – majdnem egyenesen lefelé – de biztos, mint a halál. Legjobb, ha a nyaka mögé célzol. Mekkora dög! Hanem a parasztok megvadulnak, ha lelövöm. Istene ennek a vidéknek.
– Kutyába se vedd – felelte egy másik hang -, vagy tizenötöt ragadott el a legjobb munkásaim közül a híd építése közben, ideje már, hogy végezzenek vele. Hetekkel ezelőtt csónakon üldöztem. Segíts a Martini-puskával, mihelyt én mind a két csövet kilőttem.
– Vigyázz a puska rúgására! Két nagykaliberű lövedék nem tréfadolog.
– Majd meglátjuk, hogyan fogadja. Rajta!
Olyan dörrenés hallatszott, mintha kisebbfajta ágyút sütöttek volna el (a legnagyobbfajta elefánt-vadászpuska nem sokban különbözik az ágyútól) – két lángcsík, s nyomában a Martini-puska metsző roppanása. Ennek a puskának hosszú golyója könnyűszerrel keresztülfúrja a krokodil páncélját. De a robbanógolyók már elvégezték a maguk munkáját. Egyik éppen a Mugger nyaka mögé hatolt be, egy tenyérnyire balra a hátgerinctől, a másik valamivel lejjebb a farok tövénél robbant szét. Száz eset közül kilencvenkilencben a halálra sebzett krokodilus még be tud mászni a mély vízbe, és el tud tűnni; de a mugger-gauti Mugger a szó szoros értelmében három darabra szakadt. Alighogy a fejét megmozdította, már elszállt belőle az élet, s laposan hevert ott, akár a Sakál.
– Mennydörgés, villám! Villám, mennydörgés! – mondta a nyomorult kis állat. – Talán lezuhant végre az a valami, ami a tetős kocsikat húzza a hídon?
– Csak egy puska, semmi több – mondta a Golyvásdaru, bár még a farka tollai is reszkettek. – Csak egy puska, semmi több. Annyi szent, hogy vége van. Itt jönnek a fehér arcúak.
A két angol lesietett a hídról a homokzátonyhoz, megállt, és megbámulta a Mugger hosszúságát. Aztán egy fejszés bennszülött levágta nagy fejét, s négy ember vonszolta át a földnyelven.
– Amikor utoljára volt a kezem egy krokodilus szájában – mondta az egyik angol (a híd építője) -, körülbelül ötéves gyerek voltam. Csónakkal jöttünk le a folyón Mongir felé. Lázadáskori gyerek voltam, ahogy mondani szokás. Szegény anyám is ott volt a csónakban, és sokszor elmondta, hogy lőtte ki apám ócska pisztolyát a vadállat fejébe.
– No hát, most bosszút állhattál a törzsfőnökön – még ha megeredt is az orrod vére a puska rúgásától. Hé, csónakosok! Húzzátok ki a fejét a partra, kifőzzük a koponya kedvéért. A bőr úgy szét van lőve, hogy nem érdemes megőrizni. Most pedig gyerünk haza, és feküdjünk le. Ezért csakugyan érdemes volt egész éjszaka fennmaradni, ugye?
Érdekes: a Sakál meg a Golyvásdaru ugyanezt mondták, alig három perccel az emberek távozása után.

HULLÁMFODOR-ÉNEK

Hajdan egy hab partra tért,
lágy aranyszín esti fénybe.
Szépleány kezéhez ért,
partról visszatérve.

Karcsú láb, nemes kebel –
lábalj át, békédre lelj!
A fodor szólt: “Leányka, állj,
mert én vagyok a halál.”

“Szerelmesem hív, megyek –
hogy lennék hozzá kegyetlen?
Nincs veszély: egy hal lebeg,
fordul, messze lebben.”

Karcsú láb és tiszta szív,
várj még: a rév kompja hív!
A fodor szólt: “Lányka, állj,
mert én vagyok a halál.”

“Kedvesem hív, sietek –
gyávát nem kér feleségül!”
Törzse körül hab-övek,
víz örvénye mélyül:

Bolondos szív, hű kebel,
csöppnyi láb így süllyed el.
Hullámgyűrű fut-szalad,
vérpirosan ring a hab.

Vélemény, hozzászólás?