Posted on Hozzászólás most!

Az elefántbébit krokodiltámadás éri

A cikkért kattints a fotóra. Kipling – Az elefántkölyök
A Messzi-messzi ősidőkben, édes gyermekem, az elefántnak nem volt ormánya. Csak nagy, feketés orra volt, akkora, mint egy csizma, hogy jobbra-balra lóbálhatta; de ezt-azt felszede-getni nem tudott vele. De volt egy elefánt -… egy új elefánt, egy elefántkölyök -, akit majd fel-vetett a telhetetlen kíváncsiság, azaz a kérdezősködést soha abba nem hagyta. És ez az elefánt-kölyök Afrikában élt, s egész Afrikát betöltötte telhetetlen kíváncsiságával…
Hát egy szép reggel, a napéjegyenlőség előnyomulása idején ez a telhetetlen elefántkölyök olyan új kérdéssel állt elő, amilyennel soha azelőtt. Azt kérdezte:
– Mit eszik ebédre a krokodilus?
– Hallgass! – kiáltottak rá egyszerre mind, hangosan és borzasztóan, aztán se szó, se beszéd, döngetni kezdték abba’ a nyomban, és verték, verték szusszanás nélkül, jó sokáig.
Az első dolog, amivel találkozott, nem volt más, mint egy tarka, óriás-szikla-kígyó, egy szikla köré tekeredve.
– Bocsáss meg – szólt az elefántkölyök roppant udvariasan -, de nem láttál valami krokodilus-szerű állatot ezen az irdatlan vidéken?
– Hogy láttam-e krokodilust?! – szólt a tarka óriás-szikla-kígyó mérges hangon. – Még mit nem kérdeznél tőlem?
– Bocsáss meg – szólt az elefántkölyök -, de nem volnál szíves megmondani, mit eszik ebédre?
Erre a tarka óriás-szikla-kígyó villámgyorsan letekeredett a szikláról, s jól eldöngette az elefántkölyköt pikkelyes, cséphadarószerű farkával.
– Hallatlan – mondta az elefántkölyök -, mert már apám is, anyám is, nénikém is, bácsikám is, sőt a másik nénikém, a víziló, és a másik bácsikám, a páviánmajom is mind-mind eldöngettek telhetetlen kíváncsiságomért, s alkalmasint most is onnan fújt a szél.
Igen udvariasan elbúcsúzott a tarka óriás-szikla-kígyótól, segített neki visszatekeredni a sziklára, s egy kicsit kimelegedve, de már cseppet sem csodálkozva tovább indult; ment, ment, a dinnyét eszegette, a héját otthagyta, mert nem tudta felemelni – míg csak rá nem lépett valamire, amiről azt hitte, hogy valami tuskó a babérfákkal sűrűn benőtt, szürkészöld, zsíros Limpopo folyó partján.
– Bocsánat – szólt az elefántkölyök igen udvariasan -, de nem láttad véletlenül a krokodilust ezen az irdatlan vidéken?
Erre a krokodilus kacsintott a másik szemével is, s farkát félig felemelte az iszapból, mire az elefántkölyök udvariasan farolt egyet, mert cseppet sem kívánta, hogy ismét eldöngessék.
– Jösszte csak közelebb, kicsikém – szólt a krokodilus -, hisz én vagyok a krokodilus! – és krokodiluskönnyeket sírt, hogy megmutassa, hogy valóban az.
Erre az elefántkölyöknek menten elállt a lélegzete; levegő után kapkodott, letérdepelt a partra, s így szólt:
– Te vagy hát az a lény, akit hosszú hónapok óta keresek! Volnál szíves megmondani nekem, mit eszel ebédre?
– Csak gyere közelebb, kicsikém – mondta a krokodilus -, hadd súgjam meg!
Erre az elefántkölyök a fejét szorosan odahajtotta a krokodilus pézsmaszagú, agyaras szájá¬hoz, a krokodilus pedig egyszeriben elkapta az orrocskáját, mely eddig a hétig, eddig a napig, eddig az óráig és eddig a percig nem volt nagyobb egy csizmánál, csak sokkalta hasznosabb.
– Úgy vélem – mondta a krokodilus, s csak úgy a foga közt mondta -, úgy vélem, ma elefánt-kölyökkel kezdem!
Erre az elefántkölyök, édes gyermekem, szörnyen megszeppent, s orrán keresztül, valahogy így, azt mondta:
– Eressz el! Ez fáj!
Ekkor a tarka óriás-szikla-kígyó levonaglott a szikláról, s így szólt:
– Na fiatal barátom! Ha most mindjárt e szent pillanatban el nem kezded húzni az orrodat olyan erősen, ahogy csak bírod, akkor, véleményem szerint, bőrködmönös, kockás hátú új ismerősöd (s ezen a krokodilust értette) hamarabb beránt abba az áttetsző vízbe, mint ahogy kimondhatnád: Szent Habakuk!
A tarka óriás-szikla-kígyók mindig ilyenféleképpen szoktak beszélni.
Erre az elefántkölyök leült a kicsi hátuljára, s húzta, húzta, húzta az orrát, csak úgy nyúlt! A krokodilus pedig hánykolódott a vízben, farka nagy csapásaival habosra paskolta, s ő is húzta, húzta, húzta.
Az elefántkölyök orra pedig csak nyúlt, nyúlt, nekivetette mind a négy kicsi lábát, s húzta, húzta, húzta az orrát, hogy csak úgy nyúlt! És a krokodilus csak verdeste a vizet a farkával, mint valami lapáttal, és húzta, húzta, hogy az elefántkölyök orra mind hosszabb s hosszabb lett – s fájt is neki szörnyen, jujjujuj!
Aztán az elefántkölyök érezte, hogy a lába csúszni kezd, s erre így szólt az orrán keresztül, mely már legalább öt láb hosszú volt:
– Ezs bár dekem is fok!
A tarka óriás-szikla-kígyó ekkor lekúszott a partról, kettős bogot vetett magából az elefánt-kölyök hátsó lábára, s így szólt:
– Ó, te szeleburdi és zöldfülű vándor, most aztán szedjük össze minden erőnket, mert ha nem, akkor bizony mondom, ez az önműködő páncélos hátú hadi csavargőzös (és ezen, édes gyer-mekem, a krokodilust értette) egyszer s mindenkorra elgáncsolja pályafutásodat!
A tarka óriás-szikla-kígyók mindig ilyesféleképpen beszélnek.
Bezzeg húzta is erre az elefántkölyök – igen, de a krokodilus is húzta; azonban az elefánt-kölyök és a tarka óriás-szikla-kígyó erősebben húzta; és a krokodilus végül is eleresztette az elefántkölyök orrát – akkora loccsanással, hogy le s fel mindenütt meghallhatták a Limpopo mentén.
Erre az elefántkölyök egyszeriben és alaposan lecsüccsent; első dolga volt, hogy hálásan „köszönetet” mondjon a tarka óriás-szikla-kígyónak. Csak aztán gondolt szegény, megnyúlt orrára.
Bebugyolálta hűvös banánlevelekbe, s hogy borogassa, belógatta a szürkészöld, zsíros Limpopóba.
– Nos – szólt a tarka óriás-szikla-kígyó -, majd meglátod, hogy ez az új orrod igen alkalmasnak bizonyul mások eldöngetésére!
– Köszönöm! – szólt az elefántkölyök -, nem felejtem el. Most pedig, gondolom, hazamegyek az én drága atyámfiaihoz, s kipróbálom!
Így hát az elefántkölyök ormányát lóbálva-himbálva, elindult Afrikán keresztül hazafelé. Ha gyümölcsre éhezett, szakított a fákról, amennyit akart, s nem várta a fa alatt, mint eddig, hogy egy-egy leessék. Ha füvet kívánt, tépett egy-egy csomót a földről, s nem rogyott térdre, mint azelőtt. Ha legyek csipkedték, letört egy-egy lombos ágat, s légycsapónak használta; és mindig új, hűvös, lucskos-latyakos iszapsapkát csinált magának, valahányszor túlságosan forró volt a nap. S amint magában árván bandukolgatott Afrikán által, úgy elkezdett dudálni az ormányával, hogy a zaja irtózatosabb volt, mint némely rezesbandáé. Azután csak azért tért le az útjáról, hogy elkapjon egy vastag vízilovat, pedig ezzel nem volt atyafiságban, s istenesen el-döngesse – így akarván megbizonyosodni, hogy a tarka óriás-szikla-kígyó igazat mondott-e az ormányról.
Ezután a rossz elefántkölyök sorra eldöngette az egész kedves atyafiságát, hogy mind beleizzadtak s szörnyen szörnyülködtek.
Végül is olyan tűrhetetlenné váltak a dolgok, hogy az egész atyafisága felkerekedett, s futva, egymás hegyén-hátán, a nagy, szürkészöld, zsíros Limpopo partjára tódult, a sűrű babérfák alá, hogy új orrot szerezzenek a krokodilustól. És miután visszatértek, egyik se döngette el a másikat soha többé. És attól a naptól fogva, édes gyermekem, minden elefántnak, melyet valaha látsz majd, s azoknak is, melyeket nem láthatsz, világra olyan ormányuk van, mint a telhetetlen elefántkölyök ormánya.

Vélemény, hozzászólás?