Posted on Hozzászólás most!

Hogyan működik a hatodik érzéked?

Tudnak valamit az állatok, ami nagyon is hasonlóvá teszi őket hozzánk, de mi már elfelejtettük ezt a tudást – egyedül eltartom a NatGeoWild csatornát, mint néző, és elgondolkodtató a különböző fajok számos hasonló megnyilvánulása. Az egy fajhoz/törzshöz/közösséghez tartozó csoportokon belül szavakon és gesztusokon túli kommunikáció van, egyfajta ösztönszinten realizálódó közös tudat, az öt érzékszervet nélkülöző intuíció. Azon tűnődtem az elmúlt hetekben, vajon létezik-e hasonló jelenség az embereknél, és ha igen, mi működtetheti a tudattalan információáramlást?
A tudósok szerint minden halcsoport ebben az alakzatban közlekedik: a kérdés csak az, hogy honnan tudják egymáshoz viszonyított helyüket a haliskolán belül, és honnan veszi a világ összes hala, hogy ez a legbiztonságosabb módja az óceán mélyén való helyváltoztatásnak?
Érdekes megfigyelni, hogy a legtöbb ragadozó többfajta stratégiát használ zsákmánya becserkészésére, és ezeket a nem egyszer igen komplex haditerveket meglepő módon tudják váltogatni anélkül, hogy a szem számára látható, fül számára hallható módon kommunikálnának erről. Az emberek sokáig azt hitték, csak az emberi szem, fül és orr érzékenységét haladja meg az a jelelés, ami a különböző élethelyzetekben a csordák és a falkák tagjai között végbemegy, de a tudomány már meglehetősen pontosan képes mérni az emberi érzékelés korlátain túlmutató jeleket is, ami segített megértenünk, hogy a szabályos V alakban vonuló vadludak közötti kommunikáció jelentős része a telepátiával és az intuícióval rokon. Oké, tételezzük fel, hogy a vadludak V betűben elfoglalt helye vagy a hiénakutyák harci alakzata összefügg a csoportban betöltött szereppel, ranggal, tehát egyszerűen a megtapasztalás és a szokás rendjén alapszik. De hogyan létezik az, hogy ezeket a szerepeket szervezett módon fel tudják cserélni szükség esetén, és a csoport minden tagja spontán és azonnal, egyidejűleg megfelelően viszonyul ehhez a váltáshoz? Hogyan lehetséges az, hogy a falka kilométerekről – ahová nálunk lényegesen fejlettebb szaglásuk és hallásuk már nem ér el – megérzi, hogy közösségük gyengébb, tapasztalatlanabb tagja milyen irányba cserkészi a zsákmányt, és egy-egy másodperc törtrésze alatt ráérez, hogy stratégiát vagy irányt kell váltani? A csoportosan vadászó ragadozók elképesztően összetett instrukciókkal leírható arcvonal mentén mozognak, és döbbenetes pontossággal változtatják az alakzatokat. Ugyanígy a zsákmányállatok között is van egyfajta határozott csoporttudat: amint egy impala észreveszi, hogy magányosan portyázó oroszlán vetett csordájukra szemet, másodperceken belül megérzi ezt a csoport többi tagja is, azok is, akik a térviszonyoknak köszönhetően még nem látják, hallják az oroszlánt, és a szélirány miatt még nem is érzik – a rövid időintervallum miatt még az ember szaglásánál sokszorosan fejlett szaglásukkal sem érezhetik – az ellenség szagát. Mégis azonnal érzik a veszélyt, és pontosan tudják azt is, milyen veszélyről van szó, hiszen másféle stratégiával menekülnek és védekeznek, ha oroszlán jön, mintha sakál vagy hiéna érkezne.
Tegnap egy egészen egyszerű hétköznapi dolog indított el bennem egy gondolatfolyamot. Eszembe jutott egy régi, ismeretlen dal egy kommersz kilencvenes évekbeli lemezről, amit órákig nem bírtam kiverni a fejemből, már-már bosszantóan ragaszkodott hozzám. Persze tartottam a számat, mert egyrészt pocsék hangom van, másrészt ritka elcsépelt közhelyparádé az egész track, igyekeztem hát gyorsan kiölni a memóriámból a vérciki betolakodót. Megállt a kezemben a pohár, amikor aztán a konyhában azt hallottam, hogy az épület legtávolabbi szegletében “lakó” kolléga pont ezt a nótát énekli önfeledten a mosogatás közben, méghozzá a refrénnek pont azt a részét, amit egész nap nem tudtam kiverni a fejemből, ráadásul pont ugyanolyan fejhangon, ahogy én toltam magamban fél délután. “Jé, nekem is ez a szám járt a fejemben ma” – mondtam, és lázasan kutatni kezdtem az emlékeim között, hogy hol hallhattuk mindketten mostanában ezt a dalt (reklám, tévé, rádió… – de ezeket mind kilőttem). “Ez vicces, mert nálunk az egész szerkesztőség ezt dudorászta ma, de már nagyon unjuk mi is”. Természetesen reális magyarázat a jelenségre, hogy az ő szerkesztőségük egyik tagja átsétált a mi térfelünkre, hogy megkérdezze mondjuk a hallótávolságomban ülő egyik képszerkesztő-srácot, hogy miként kell például Europressről képet letölteni, útban visszafelé pedig az ominózus tracket énekelte, a már leírt változatban. Én erre nem figyeltem oda, mert a Facebookra töltöttem fel képeket a munkámmal voltam éppen elfoglalva, de a nóta megragadt a tudatalattimban, és fél óra múlva felszínre is tört, órákig kitörölhetetlenül. Nyilván nem tudjuk ezt ellenőrizni (meg persze hülyén is jönne ki, ha mindenkit kifaggatnék a nap helyváltoztatásairól és annak körülményeiről). Jelentéktelen dolog, de elviekben viszont akár az is elképzelhető, hogy nem egymástól függetlenül kattant be mindannyiunknak épp ez a dal, hanem valakinek spontán bevillant/hallotta valahol, aztán egy érzékenyebb, intuitívabb kolléga ösztönösen átvette, mások hangosan énekelni kezdték, és ebbe a körbe belestem én is, aki fizikailag jóval távolabb esem tőlük, minthogy hallhatnánk egymás kiabálását, pláne dudorászását.
Nem filóztam ezen sokat, de később eszembe jutott az a nehezen definiálható kapcsolat, ami például ikertestvérek között létezik. Számos sokkoló ikerkísérlet szolgált már ezekre bizonyítékul, aki tanult pszichológiát, emlékszik is némelyikre: gyakran megesik, hogy egymástól születés után percekkel elválasztott, egymás létéről nem is tudó ikergyerek nősült meg/ment férjhez/szült gyereket/halt meg ugyanabban az évben és hónapban, mint a testvére, sőt, többnyire még a frizurájuk, öltözködési stílusuk és párválasztási preferenciájuk is rendkívül hasonló volt. Aztán ott van az anyák és gyerekeik közötti döbbenetes telepátia: amikor az anyuka felébred éjszaka és pánikrohamot kap, miközben fiacskája autóbalesetet szenved kilométerekkel távolabb. Amikor az anya tudja, mikor kell felhívnia messze élő gyerekét, mert annak szüksége van a támogatására… vagy amikor a szerelmesek egyszerre gondolnak egymásra, és a telefonon foglaltat jelez, mivel mindketten ugyanabban a pillanatban próbálták hívni a másikat.
Még számos megdöbbentő példája létezik a megszokott kommunikációs csatornákon túli információszerzésnek, és ezek közül az egymással szorosabb fizikai és/vagy lelki kapcsolatban élők közötti telepátia a többség számára viszonylag egyértelmű, elfogadható jelenség. Én azonban azt gondolom, létezhet egyfajta mélyebben eltemetett, elrejtett “csoporttudat” is, ami túlmutat a mikroközösségen, átível az időn és a téren, és a tűéles érzékelést néhány pillanatra háttérbe szorítva mindannyiunk számára hozzáférhető. Csak hát, ugye, nem éppen egyszerű dolog kiszűrni a tudatosságot: az igazság az, hogy én sem igazán intuitív vagyok, hanem inkább az emberismeretem racionális határaira támaszkodom. Amikor tehát érzem, hogy egy barát, rokon, kolléga bánatos, szomorú, és jól esne neki, ha hozzá szólnék, akkor nem elsősorban a megérzés vezet el eddig a kívülről nem feltétlenül nyilvánvaló információig, hanem az a tény, hogy ismerem az illetőt és a helyzetet, amivel megküzd. Mindez pedig bizonyos fizikai, lelki közelség esetén nem is lehetne másként.
Ugyanakkor ott van számos térben, időben és fizikai, lelki közelségen átívelő emberpárok és csoportok közötti kapocs, ami tagadhatatlanul és bizonyíthatóan működik, de csak részben tudjuk megmagyarázni, hogyan és miért. Az ilyesmi gyakorlásához sosem voltam eléggé intuitív, kitartó és elrugaszkodott, de láttam már másokat, akik meglepő biztonsággal használták például az agykontroll keretében az elmetükre-technikát és a diagnosztikát, ami lehetővé tette, hogy bizonyos problémákat és helyzeteket vadidegen, tőlük távol élő emberek esetében is megállapítsanak. Az, hogy az EZO TV telejósai 450Ft+ÁFA percdíjon konkrét fizikai szintű gyógyítást is képesek véghez vinni, nyilván erős üzleti túlzás, de voltaképpen az alapjai hasonló jelenségen nyugodhatnak: bizonyos tudatállapotban az ember képes lehet megérezni, megtapasztalni bizonyos dolgokat fajtársával kapcsolatban, és ez a képesség nyilván fejleszthető bizonyos szinten. Valószínűleg a jóslás sem olyan misztikus dolog, mint sokan hiszik: az erre gyárilag érzékeny, sokat tapasztalt egyén – tehát most tételezzük fel, hogy kivételesen nem egy pénzéhes csaló – ösztönösen ráérez bizonyos mintákra, helyzetekre, problémákra, mindezt kibővíti a tudatosságból építkező emberismerettel (tehát olvas a belső-külső jelekben), ezt pedig időtől és tértől független kontextusban is el tudja helyezni. A jövő ugyanis következmény, jelen döntéseink következménye – nincs ebben semmi titokzatos.
Ide tartozó gondolat, hogy a vallások többnyire tiltják a jövő fürkészését, az imát viszont olyan közösségi hajtóerőnek tartják, ami igenis képes tevőlegesen változtatni jelen nem lévő emberek és embercsoportok konkrét fizikai körülményein a jövőben (“imádkozzunk Márton testvérünk gyógyulásáért” – a hitnek, bármilyen hit is legyen, egyértelműen van konkrét transzformatív ereje, ha másért nem (mondom az ateistáknak) hát nyilván a placebo-hatás miatt. A hívő Márton bizonyítható, mérhető módon könnyebben gyógyul, ha tudja, hogy “testvérei” imádkoznak érte – de nem kizárt, hogy ha nem sejti ezt, akkor is). Apropó, vallás: aki sokat tanulmányozza az öt világvallást, több közös pontot talál lényegi kérdésekben, mint különbözőt – vajon hogyan lehet ez, amikor ezek a hitrendszereket évezredek és/vagy tízezer kilométerek választották el egymástól egy olyan kontextusban, ahol még nem lehetett átlőni a fájlokat MSN-en? Mi működteti azt, amit Carl Jung kollektív tudattalannak nevezett?
Teljesen más dolog, mégis ugyanaz: miért működik – mert azt viszont a bőrömön tapasztaltam, hogy működik – például a Hellinger-féle családállítás? Honnan a csudából tudhatja hat vadidegen, akik először látnak és csak a keresztnevemet tudják, hogy dédnagyanyámnak 16 évesen abortusza volt? Hellinger maga eléggé racionális gondolkozású, papi rendből épp materialista szemlélete miatt kiugró pasi, és ő irataiban “mágneses mezőkről” beszél, amelyek mentén az életükben először találkozó csoport tagjai megjelenítik, „felállítják” az adott család viszonyait, mégpedig a valóság olyan mély rétegét, amely a hétköznapokban felfedhetetlen. Nézzünk egy definíciót: “A módszer gyakorlati működését számos esetben megfigyelték, a hatásmechanizmus magyarázatára azonban több, párhuzamos elmélet is van. Egyik nézőpont szerint a rá jellemző mintázatot az egyén hordozza magában, neveltetése, hiedelmei, látott családi, párkapcsolati viselkedésmintái lenyomataként. Mások szerint az egyén közvetlen tapasztalásaitól függetlenül is tárolódnak el családi mintázatok, melyek mégis hatással vannak az egyénre. Utóbbi nézőpont hívei szerint ezeket egy morfikus, más elnevezéssel morfogenetikus szellemi mező “tárolja” és az egyén döntéseit az eltárolt minták befolyásolják” – így a Wikipédia.
Aztán ott van a sokat vitatott, de napjainkban egyre komolyabban vizsgált epigenetika, szorosan Hellinger nyomában, ami egy kétszáz éves elmélet, miszerint az életünk során megszerzett tulajdonságok átörökíthetők utódainkra, a gének anyagához, a DNS-hez kapcsolódó különféle molekulák szintjén. Szerzett tulajdonság, ami a megfoghatatlan attitűdökön, életszemléleteken, viselkedésmintákon túl a fizikai testben konkrétan kimutatható módon örökölhető – mi más lenne ez, mint egy szűkebb csoport közötti megmagyarázhatatlanul mély, tudattalan kapcsolat manifesztációja? Márpedig az emberiség egy tőről fakad, ott a közös afrikai (de lényegében mindegy, honnan eredő) bölcső, amelynek köszönhetően belőhetőek közös ősök a tudomány nyelvén is, egyéni hitrendszertől függetlenül (itt nem releváns, hogy egyesek tökéletesen anyagközpontú keretek között élnek, mások hite szerint pedig “minden egy”, ami nyilván sok mindent megmagyaráz az eddig leírtak közül).
Mindezek fényében tehát egyfajta mélyen eltemetett, tudatosság által tompított kapcsolat, amely konkrét információkat hordoz, mindenképpen létezhet egymástól távol élő, vadidegen emberek között is. Egy nagyon-nagyon merész, egyelőre kevésbé bizonyítható elmélet szerint pedig fizikai szinten is mérhető transzformatív képességgel is kiegészülhet akár egyes esetekben ez a nehezen definiálható, mégis működő információáramlás. Ez azonban – tehát a konkrét gyógyító erő, beszéljünk arról isteni, jézusi, ezoterikus vagy misztikus minőségben – a tudomány jelenlegi állása szerint nagy mértékben hitkérdés, hiszen egyelőre nem áll rendelkezésre mindenki számára egyformán bizonyítható, elérhető, felfogható, megérinthető abszolút bizonyíték.
Az egyik kedvenc olvasmányom az Apák könyve by Vámos Miklós, és számomra egyértelmű, hogy pont arról szól, amiről a családállítás vagy az epigenetika: a családlélekről, amiben ismétlődő, egyszerre univerzális és mégis nagyon egyéni minták figyelhetők meg, hiába változik a kor, a társadalom, a név (!), a vallás (!) a hitrendszer, a vérmérséklet és a személyiségtípus. A kötődéseknek, energetikai kapcsolódásoknak lehet valami lenyomata a világlélekben, ami a közös tudatalattiból – a közös gyökerek és genetikai állomány mentén – előhívható. Akárhogy is nézzük, az ember sokkal közelebb áll fajtársaihoz, mint hinnénk, és ez a dolog az információáramlás szintjén is megjelenik, lehetővé téve, hogy vadidegenek között is tudattalan kapcsolat jöjjön létre bizonyos kontextusban. A család pedig – akár vérségi, akár választott kapocsról van szó – olyan energetikai egység, amelyben minden szereplőnek saját, csak rá jellemző helye van, épp úgy, mint a vadludaknak a V betűben vagy a hiénakutyáknak a zsákmányszerző arcvonalon belül. Forrás: Neon

Vélemény, hozzászólás?