Posted on Hozzászólás most!

Kutyapszichológia 12 – Aljasok és mogorvák, az idegesség…

Ahogy híre ment annak, hogy képes vagyok gyógyírt találni a kutyák viselkedési rendellenességeire, egyre gyakrabban hívtak meg betelefonálós rádióműsorokba. Végül aztán 1999 tavaszán a yorkshire-i tévéadótól is megkerestek, hogy egy műsor keretében mutassam be a módszeremet hat problémás állaton. Ezeket a kutyákat hatszáz jelentkező közül választották ki a gazdák levelei alapján, és képviselve volt köztük szinte minden olyan nehézség, melyek orvoslására a módszeremet kifejlesztettem. Egyikük, a Meg névre hallgató aranyszínű cocker spániel különösen rossz természetűnek tűnt.
A gazdái, Steve és Debbie elmesélték, mennyire szeszélyes a kutyájuk, milyen hirtelen hangulatváltozásai vannak. Sikoltozó hangon ugat, amikor idegenek közelednek felé, széttépi a postás által bedobott leveleket. Meg legrosszabb szokása a hamissága volt – nemrég megharapta egyik ismerősük kislányát. Steve-éknek szintén volt három gyermekük, és a szülők maguk is aggódtak, amikor Megnek, úgymond, “idege” volt. Bevallották nekem, hogy két tanácsot már kaptak Meg problémájának kezelésére: vagy sózzanak oda neki időnként, vagy pedig irtassák ki, mielőtt súlyosabb sérülést okozna valakinek.
Mielőtt egyszer is láttam volna Meget, biztos voltam benne, hogy az egyik leggyakoribb kutyaviselkedési zavarban szenved: az ideges agressziótól. Ennek a problémának számos megnyilvánulási ö formája van. Ez rejlik a legtöbb olyan eset hátterében, amikor a 3 kutya harapós vagy túl ugatós, illetve állandóan felugrál a látogatókra. Emiatt nem érezheti magát biztonságban a postás, a villanyszámlás és az újságkihordó. De hiába van ennek a bajnak ennyifajta tünete, az ellenszer mindig egy és ugyanaz: el kell távolítani a kutyát a vezéri posztról.
A kutyák nem egyszeri elhatározásból válnak falkavezérré. A kutya ösztönösen tudja, hogy a falkának vezetőre van szüksége ahhoz, hogy fennmaradjon. Meg gazdái gondatlanok voltak, és akaratlan jelzéseikkel szépen átengedték a vezérséget a kutyájuknak. Ebből a szemszögből nézve Meg viselkedése teljesen érthető volt, hiszen ő egyszerűen csak megpróbálta elvégezni azt a feladatot, amit a magáénak érzett. Agresszív viselkedése abból származott, hogy olyan szituációba került, amelyet nem ismert teljesen, egy olyan világban kellett vezérnek lennie, melynek bonyolultságát fel nem foghatta. Dühöngő fellépése az idegenekkel szemben annak a jele, hogy veszedelmes betolakodóknak látta őket, akiktől meg kell védenie a “falkáját”. A dolgot tovább nehezítette, hogy Meg egyedüli kutya volt a háztartásban. Sokan ismerjük a magányos szülők fokozott aggodalmát a nehéz helyzetekben.
Steve és Debbie hamar rájöttek, hogy a gazda ilyenkor már nem boldogul egyedül. Amiről azt hiszi, hogy segít, azzal is legtöbbször az ellenkezőjét éri el. A kutya ugyanis nem tanácsokat vár a gazdától. A kutya szemében a gazdából csak akkor lesz vezér, ha az erősebb, uralkodóbb és tapasztaltabbnak látszó, mint ő. A gyenge gazdát a kutya lenézi, és ha sokat makacskodik, rendre is utasítja, ami nem más, mint maga az agresszió. Nem is csoda, hogy lassacskán az egész család tartani kezdett Meg szeszélyeitől.
Átéreztem, milyen rossz is lehetett Meg gazdáinak. Szerették a kutyát, és segíteni akartak neki. Nem jöttek rá, hogy erre az a legjobb módszer, ha tudtára adják, itt nem ő a főnök. Ezáltal ugyanis a kutya sokkal nyugodtabban élhet, hiszen nem nyomasztja annyi felelősség.
Amikor a kutyákkal és a gazdával dolgozom, szeretem meg is mutatni, hogy mit várok el tőlük. Ha a gazda hajlandó alkalmazni a módszeremet, bemutatom neki, mit érhet el, ha átveszi a vezérséget. Így amikor besétáltam Steve-ék nappalijába, az első látogatástól kezdődően semmibe vettem Meget, rá se néztem, meg sem simogattam. Minden ténykedésem azt hangsúlyozta a kutya számára, hogy az alfa én vagyok, nem félek tőle, és nem kérek a gyámkodásából. Még tovább menve, úgy viselkedtem, mintha ide tartoznék, sőt mintha itt minden az enyém lenne. Az embereket mindig meglepi, micsoda hatalom rejtőzik egy ilyen egyszerű fogásban. Amikor ismét eljöttem, ahelyett hogy a szokásos tombolással fogadott volna, Meg egyszerűen nem vett rólam tudomást. Abban a családban, ahol már rettegtek egy-egy vendég jövetelekor, az ilyesmi valóságos csodának hatott.
Immár annak kellett következnie, hogy Meg gazdáit is megtanítsam erre az uralkodói stílusra. Az első feladat az volt, hogy Stevenek és Debbie-nek úgy kellett kimenni a szobából, hogy nem köszöntek a kutyának. Ezután megkértem őket, hogy jöjjenek is vissza, de úgy, hogy továbbra sem vesznek tudomást Megről, bármit tegyen is az. Akárcsak a legtöbb gazdának, eleinte számukra is rettentő természetellenesnek tűnt így viselkedni. Mondhatni, mindez ugrás volt nekik az ismeretlenbe. Tudták, milyen szeszélyes a kutyájuk, és biztos vagyok benne, eleinte rettegtek attól, vajon hogyan fog reagálni egy ilyen hirtelen visszautasításra. Ám amikor elmagyaráztam nekik, megértették, hogy az örökös visszavonulásukkal csak meghosszabbítanák a kutya rémuralmát. Minden egyes alkalommal, amikor kitüntető figyelmükkel Meg felé fordultak, valamilyen módon megerősítették őt a vezéri pozícióban. Ezzel pedig minden maradt a régiben, sőt egyre rosszabb lett.
Mint annyi más hozzám forduló gazda, Steve és Debbie is kész volt végigcsinálni azt, amire vállalkoztak, így híven követték az utasításaimat. Meg persze végletesen ideges lett ettől. Szemét rám meresztette, úgy, hogy majd’ kifordult üregéből. Fel s alá járkált, mély hangon morgott, és szó szerint remegett. Amikor egy kissé már lecsillapodott, arra biztattam a gazdáit, próbálják odahívni őt magukhoz, kis szárított májdarabkákat kínálva jutalmul. Egy órán belül lett egy olyan kutyájuk, amely szépen odaült melléjük, és érezhetően sokkal kevésbé volt ideges, mint addig valaha is életében. Ami a legfontosabb, kidülledő, dühös szemek helyett, mondhatni, egészen lágyan pillantott ránk. Hosszú évek alatt megtanultam felismerni, hogy az effajta lágy nézés a legbiztosabb jele annak, hogy sikerült megtalálni a hangot a kutyával, hogy már képesek vagyunk kommunikálni vele. Ahogy megpillantottam Meg tekintetében ezt a csillogást, már tudtam, jó úton haladunk a győzelem felé.
Még két hétig dolgoztam Steve-vel és Debbie-vel, megbizonyosodva arról, hogy sikeresen át tudják venni az alfa szerepét a kutyától. Nagyon jól elsajátították a “szívélyes köteléképítés” elméletét. Ha Meg kéretlenül ment oda hozzájuk, nem foglalkoztak vele. A kapcsolatteremtési kísérleteit visszautasították. Ám ha jól reagált valamely szituációban, azonnal jutalomban részesítették a kutyát.
Arra is megtanítottam Meg gazdáit, hogy miként reagáljanak, ha kutyájuk izgatottá válik. Ha például megugatja a postást, egyszerűen mondják neki azt: “Köszönöm.” Ennek az üzenetnek így az a lényege, hogy Meg végzett a feladatával, felhívta a jövevényre a vezér figyelmét.
A régi rossz szokásokat nemcsak az ember, hanem a kutyák is lassan felejtik el. Meg egy darabig még megmorogta a látogatókat, amikor azok bejöttek a társalgóba. Ezekre az esetekre azt tanácsoltam Steve-éknek, hogy ilyenkor keljenek föl és menjenek ki a szobából. Ezzel két dolgot tudtak Meg értésére adni. Először is, tetteinek mindig megvan a következménye. Másodszor, a továbbiakban már nem az ő tiszte eldönteni, ki a kívánatos és a nemkívánatos vendég a háznál. Vezérségének napjai végérvényesen elmúltak immár.
Végül pedig erre az időszakra az egész családot rávettem a gesztus-evésre. Mindannyiuknak el kellett fogyasztaniuk egy falatkát a kutya szeme láttára, tettetve, mintha csak az ő táljából ennének. Csak amikor már az összes ember végzett a maga falatjával, akkor tették le a kutya tálját a földre. Ezzel a gazda a következőt jelzi: “Rendben, mi jóllaktunk, most már megeheted, ami maradt.” Ahogy korábban már elmagyaráztam, ez újabb fontos lépése a rangsor tisztázásának, valamint segít megszabadítani a kutyát a nem őrá méretezett felelősség alól.
Néhány hét alatt sikerült gyökeresen megváltoztatni Meg személyiségét – és ezzel együtt a házban uralkodó légkört is. A posta érkezése nem járt többé keserű meglepetéssel a szétszaggatott levelek láttán. Ha Meg nyugtalankodni kezdett, gazdáinak elég volt néhány megnyugtató szót szólni, és már csend is lett. A fejvesztett rohanás az ajtó felé a múlt részévé vált. A látogatók anélkül érkezhettek és távozhattak, hogy a kutya rájuk mászott vagy megtámadta volna őket.
A televíziósok ötlete az volt, hogy be tudják mutatni a kutyát “kezelés előtt és után”, vagyis a módszerem alkalmazását megelőzően, majd pedig annak eredményét követően. A kamerák előtt Steve és Debbie elmondták, hogy a változás mértéke egyszerűen lehengerelte őket. Nem tudták elrejteni az érzelmeiket, ahogy Meget átölelték, de annyira, ahogy addig még sohasem. Debbie még sírt is. Azt hiszem, az effajta pillanatok kedvéért érdemes az embernek szívvel-lélekkel küzdenie. Ahogy ott ültem velük, azon vettem észre magam, hogy egy picit nekem is kicsordultak a könnyeim.

Vélemény, hozzászólás?