Posted on Hozzászólás most!

Anya csak egy van

Egyáltalán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy az anyai ösztön az állatvilágban sem ismeretlen fogalom. Erre egyébként az egyik legjobb példa éppen kutyáink viselkedése. Legrégebbi háziállatunkban az ember környezetében töltött évezredek során számos ösztöntevékenység elhalványodott, elsatnyult. Az anyai gondoskodó viselkedés viszont szinte teljesen megőrizte eredeti formáját…
Az anyaállat és a kölykök közötti viszony kétoldalú kapcsolat: az anya védelmezően gondoskodik kölykeiről, a kicsinyek pedig igénylik, sőt kifejezetten keresik ezt a gondoskodást.
Már az első hetekben megfigyelhetjük a kiskutyák gondoskodásra vágyó (anyát kereső) viselkedését. A kölyköknek kezdetben – egyhetes korukig – viszonylag nagy melegre van szükségük, ezért egyrészt az anyához bújnak – az ő teste a hőforrás másrészt egymáshoz simulnak, egy kupacba másznak, és így melegítik egymást. A testi érintés persze nemcsak a meleget, hanem az anya távollétében a megmaradást, a védelmet is szolgálja.
Eleinte a kiskutyák gondoskodást igénylő viselkedése rendszerint segélykérésekből áll: nyüszítenek vagy vinnyognak. A farkaskölykök is hallatnak hasonló hangokat, de nem annyira hajlamosak erre, mint a kiskutyák. A kutyakölykök, ha például elviszik őket az alomból, fülsértő hangon sírnak, keresgélnek, jobbra-balra szimatolnak, egészen addig, amíg anyjuk a segítségükre nem siet. A gondoskodást igénylő viselkedés körébe tartoznak azok a kéregető mozdulatok is, amelyek révén a kutyakölykök – de a farkas- vagy a sakál kölykök is – ösztönzik szüleiket, hogy számukra „előöklendezzék a táplálékot “. Újból és újból meglökik orrukkal az apa- vagy az anyakutya szájszögletét. A kutyakölykök ezt kb. a 22. naptól cselekszik. Ezt a fajta kéregető lökdösést már szociális viselkedési sablonként kell felfogni; nem más ez, mint követelés, amelyre „szolgáltatás” a válasz. Ez a viselkedésmód nagymértékben különbözik a teljesen ösztönös, veleszületett „tejlépéstől”. Itt a kiskutyák már szinte „tudatosan” cselekszenek.
Ugyancsak táplálékkérő, kunyeráló mozdulat, amikor az 5-6 hetes kölyökkutya az anyja hasa alatt állva újból és újból felemeli egyik mancsát és azzal az emlő felé csapkod. Ez általában akkortájt figyelhető meg, amikor az anyakutya már nem kizárólag a fekvőhelyén szoptatja kölykeit, hanem gyakran feláll, mint a kapitóliumi nőstényfarkas. A kölyökkutyák pedig ilyenkor már – pontosan úgy, mint Róma alapítói – fejükkel felfelé szopnak. Ebben a pozitúrában persze nehezükre esik egyidejűleg felfelé tartani mindkét elülső mancsukat, így hamarosan megelégednek azzal, hogy az egyik mancsukkal „masszírozzák” az emlőt, míg a másik a testük megtámasztására szolgál.
Az emberhez szoros érzelmi kötelékkel fűződő kutyára jellemző egyébként – és ebben a gondoskodásra vágyó viselkedése jelentősen eltér a többi állatfajétól -, hogy felnőtt korában is állandóan igényli gazdájának oltalmát, gondoskodását. Sőt nem csupán igényli, hanem különböző viselkedésmódokkal egyenesen kiprovokálja! Ilyen a játékra való felhívás, a kéznyalogatás, a testi kontaktusra való törekvés stb. „Viszonozza” is a gondoskodást: őrzi gazdája otthonát, védelmezi a család tagjait, és a legkülönbözőbb feladatokat végzi el az ember szolgálatában.
dr. Szinák János

Posted on Hozzászólás most!

Több száz tonnás állatok éltek az Antarktiszon

Első ízben sikerült ausztrál paleontológusoknak bebizonyítaniuk, hogy a hatalmas testű növényevők, a titanoszauruszok a hatodik kontinenst is benépesítették. A kutatásokról a Naturwissenschaften online kiadásában jelent tanulmány.
A szauropodák a második legváltozatosabb dinoszaurusz-csoport, amelybe a jelenlegi ismeretek szerint másfélszáz faj tartozott. A szaurupodák fosszíliáit felfedezték már Észak- és Dél-Amerikában, maradványaik előkerültek Ausztráliában, Afrikában, Ázsiában és Európában.
A hatodik kontinensen korábban ugyan feltártak dinoszaurusz-maradványokat, például a páncélos növényevő dinoszauruszok, az ankylosaurus fosszíliáit, ahogy az is bebionyosodott, hogy éltek az Antarktiszen hadroszauruszok (kacsacsőrű dinoszauruszok) is. Azonban mindmostanáig az őslénykutatók nem találtak arra bizonyítékot, hogy a szauropodák az Antarktiszen is előfordultak – olvasható a PhysOrg tudományos hírportálon.
Az argentin kutatócsoport Ignacio Alejandro Cerda vezetésével a James Ross-szigeten tárt fel egy szauropoda farokcsigolyát. A csigolya mérete, alakja alapján az őslénykutatók arra a következtetésre jutottak, hogy titanoszaurusz-fosszíliáról van szó.
“A lelet újabb adalékkal gazdagítja az Antarktisz kréta időszaki állatvilágára vonatkozó ismereteket” – emelték ki a szerzők.
A titanoszauruszok a szauropoda dinoszauruszok egy csoportja volt. Ide tartoztak a legnehezebb élőlények, amelyek valaha benépesítették a Földet, mint például a 100-200 tonnára becsült tömegű Argentinosaurus és a Paralititan. A csoportot a görög mitológiából ismert titánok után nevezték el. MTI

Posted on Hozzászólás most!

Az állatok más nemzetek – Henry Beston

Az állatokról egy másik, bölcsebb és talán rejtélyesebb elképzelésre van szükségünk. Az egyetemes természettől távol, bonyolult leleménnyel élve a civilizált ember a teremtményeket tudásának nagyítóján át vizsgálja, és így felnagyítva lát egy tollat, az egész kép pedig torzul. Atyáskodunk felettük tökéletlenségük miatt, tragikus sorsuk miatt, hogy olyan mélyen alattunk öltöttek alakot. És itt tévedünk, hatalmasat tévedünk.
Mert az állat nem az ember mércéjével méretik. Egy olyan világban, ami a miénknél régibb és teljesebb, kidolgozottan és tökéletesen mozognak ők, olyan érzékekkel megáldva, amiket mi elvesztettünk, vagy sosem értünk el, olyan hangokkal élve, amiket sosem fogunk hallani. Ők nem felebarátok; ők nem beosztottak; ők más nemzetek, akik az élet és idő hálójában összeakadtak velünk, rabtársakként a Föld ragyogásában és vajúdásában.
Henry Beston, amerikai író és természettudós

Posted on Hozzászólás most!

Országos turnén az Állatvilág plakátkiállítás

Idén ünnepli fennállásának 20. évfordulóját a Szerencsejáték Zrt. és pontosan egyidős vele a WWF Magyarország, a világ egyik legnagyobb természetvédelmi alapítványának magyarországi csapata. A kerek dátumok jó alkalmat kínáltak egy, az ország több városában bemutatkozó plakátkiállítás megrendezésére, melyen számos veszélyeztetett állatfajjal ismerkedhetnek meg az érdeklődők és egyben képet kapnak a Szerencsejáték Zrt. és a WWF Magyarország együttműködésének eddigi eredményeiről, a természetvédelem fontosságáról.
Felelősen gondolkodó, az üzleti életben is sikeres nagyvállalatként a Szerencsejáték Zrt. felismerte, hogy nemcsak a cég belső gazdálkodásában kell kiemelt figyelmet fordítania a környezetkímélő eljárások, a szelektív hulladékgyűjtés, a papíralapú ügyintézést háttérbe szorító korszerű energiatakarékos üzemmódok bevezetésére, hanem éppen ilyen fontos, hogy segítő kezet nyújtson a veszélyeztetett állatfajok megmentéséért is. A ma még természetes élőhelyükön fellelhető fajokat közérthető és egyben kézenfekvő módon, saját termékein, a sorjegyeken kívánta bemutatni.
“A tavalyi évben forgalomba hozott Állatvilág sorsjegyeken tíz hazai és tíz külhonban élő, a kihalás szélén álló közismert, mindannyiunk szívének kedves állatot mutattunk be. A környezettudatos szemlélet már a sorsjegyek előállításakor is megnyilvánul, hiszen a termék gyártásához fenntartható erdőből kitermelt papírt és vízbázisú festékeket használnak fel. A remittenda sorsjegyeket pedig darálással semmisítik meg, az így keletkezett hulladékot pedig a mezőgazdaságban illetve a papírgyártásban hasznosítják” – mondja Tulik Ágnes a Szerencsejáték Zrt. kommunikációs igazgatóhelyettese.
Minden eladott sorsjegy után a társaság egy forintot adományoz a WWF Magyarország környezetvédelmi tevékenységére. A sorsjegy bevezetése óta ez több mint 6,5 millió forint adományt jelentett a WWF számára. A sorsjegyekből befolyt támogatást a WWF Magyarország a világszerte ritka pusztai tölgyesek megmentésére fordítja. A szervezet azon fáradozik, hogy megőrizze a homoki erdő különleges élővilágát. “Az egykori erdőssztyepp maradványának megmentéséért indított nagyszabású természetvédelmi program a sorsjegyeken látható állatfajok közül többeknek biztosítja otthonát a háborítatlan erdőben.” – mondja Figeczky Gábor, a WWF Magyarország megbízott igazgatója.
Az Állatvilág sorjegyeken megismert húsz veszélyeztetett állatfajról készült csodálatos természetfotók a budapesti bemutatkozás után 2011. július 25-től augusztus 7-ig Győrben bukkantak fel, majd augusztus 8-tól 16-ig Miskolcon, a Szinva teraszon várják az érdeklődőket. Ezt követően pedig szeptember 4-ig Debrecenben, a főtéren lesznek láthatók. A kiállításnak szeptember végéig még további két város ad majd otthont – írja atz Observer.hu

Posted on Hozzászólás most!

A veszélyeztetett állatfajokról nyílt kiállítás a Gödörben

Veszélyeztetett hazai és külföldi állatfajok fotóiból nyílt kiállítás kedden a fővárosi Gödör klubban: a tárlat a Természetvédelmi Világalap (WWF) és a Szerencsejáték Zrt. közös természetvédelmi programjának eredményét is bemutatja. A Természetvédelmi Világalap (WWF) magyarországi csapata kerek évfordulót, működésének huszadik évét ünnepli, ehhez kapcsolódóan fogott össze a szintén húszéves Szerencsejáték Zrt-vel.
Az elmúlt egy évben a zrt. két sorozatban Állatvilág sorsjegyet adott ki, a nyereményszelvényeken szereplő hazai és külföldi állatokat mutatják be a szabadtéri kiállításon is. A képeken látható például a foltos szalamandra, a fehér gólya, a vörös mókus, de a távoli tájakon élő koala, az elefánt és a kafferbivaly is.
A sorsjegyek eladásából a zrt. darabonként bruttó egy forinttal támogatta a WWF tevékenységét. Összesen több mint 6,5 millió forint gyűlt össze ily módon. Az összeget a nagykőrösi régióban található értékes homoki erdőterület, a pusztai tölgyesek védelmére fordítják – közölte Koppány Gergely, a Szerencsejáték Zrt. igazgatóhelyettes a kiállítás megnyitóján.
Figeczky Gábor, a WWF Magyarország megbízott igazgatója felidézte, hogy a WWF és a Duna-Ipoly Nemzeti Park uniós támogatással indított természetvédelmi programot, hogy megvédjék a pusztulástól a területet, amelynek több száz éves tölgyóriásai Európa egyik legritkább erdőtípusának szinte az utolsó hírnökei.
Az idén ötvenéves WWF 1961-ben kezdte meg működését, és mára a világ több mint száz országában több mint tizenegyezer természetvédelmi programot tudhat maga mögött. Jelenleg mintegy 1300 projektet irányít világszerte.
A magyar csapat 1991-ben alakult, 1998 óta kiemelten közhasznú civil szervezetként működik. Nagy figyelmet fordít a vizes élőhelyek és a veszélyeztetett erdőtársulások védelmére, a klímapolitikai tevékenységek erősítésére. Figeczky kiemelte, hogy programjaikban fontos szerepet kap a biológiai sokszínűség megőrzése, az erőforrások fenntartható felhasználása, a pazarló fogyasztás és a környezetszennyezés csökkentése.
A július 17-ig látható kiállításhoz kapcsolódóan játék is indult a WWF Facebook oldalán. A szervezők az állatokat árnyjátékokkal imitáló képeket és videókat várnak, a legjobbakat ajándékcsomaggal jutalmazzák. Forrás: Mixonline.hu

Posted on Hozzászólás most!

Hogyan működik a hatodik érzéked?

Tudnak valamit az állatok, ami nagyon is hasonlóvá teszi őket hozzánk, de mi már elfelejtettük ezt a tudást – egyedül eltartom a NatGeoWild csatornát, mint néző, és elgondolkodtató a különböző fajok számos hasonló megnyilvánulása. Az egy fajhoz/törzshöz/közösséghez tartozó csoportokon belül szavakon és gesztusokon túli kommunikáció van, egyfajta ösztönszinten realizálódó közös tudat, az öt érzékszervet nélkülöző intuíció. Azon tűnődtem az elmúlt hetekben, vajon létezik-e hasonló jelenség az embereknél, és ha igen, mi működtetheti a tudattalan információáramlást?
A tudósok szerint minden halcsoport ebben az alakzatban közlekedik: a kérdés csak az, hogy honnan tudják egymáshoz viszonyított helyüket a haliskolán belül, és honnan veszi a világ összes hala, hogy ez a legbiztonságosabb módja az óceán mélyén való helyváltoztatásnak?
Érdekes megfigyelni, hogy a legtöbb ragadozó többfajta stratégiát használ zsákmánya becserkészésére, és ezeket a nem egyszer igen komplex haditerveket meglepő módon tudják váltogatni anélkül, hogy a szem számára látható, fül számára hallható módon kommunikálnának erről. Az emberek sokáig azt hitték, csak az emberi szem, fül és orr érzékenységét haladja meg az a jelelés, ami a különböző élethelyzetekben a csordák és a falkák tagjai között végbemegy, de a tudomány már meglehetősen pontosan képes mérni az emberi érzékelés korlátain túlmutató jeleket is, ami segített megértenünk, hogy a szabályos V alakban vonuló vadludak közötti kommunikáció jelentős része a telepátiával és az intuícióval rokon. Oké, tételezzük fel, hogy a vadludak V betűben elfoglalt helye vagy a hiénakutyák harci alakzata összefügg a csoportban betöltött szereppel, ranggal, tehát egyszerűen a megtapasztalás és a szokás rendjén alapszik. De hogyan létezik az, hogy ezeket a szerepeket szervezett módon fel tudják cserélni szükség esetén, és a csoport minden tagja spontán és azonnal, egyidejűleg megfelelően viszonyul ehhez a váltáshoz? Hogyan lehetséges az, hogy a falka kilométerekről – ahová nálunk lényegesen fejlettebb szaglásuk és hallásuk már nem ér el – megérzi, hogy közösségük gyengébb, tapasztalatlanabb tagja milyen irányba cserkészi a zsákmányt, és egy-egy másodperc törtrésze alatt ráérez, hogy stratégiát vagy irányt kell váltani? A csoportosan vadászó ragadozók elképesztően összetett instrukciókkal leírható arcvonal mentén mozognak, és döbbenetes pontossággal változtatják az alakzatokat. Ugyanígy a zsákmányállatok között is van egyfajta határozott csoporttudat: amint egy impala észreveszi, hogy magányosan portyázó oroszlán vetett csordájukra szemet, másodperceken belül megérzi ezt a csoport többi tagja is, azok is, akik a térviszonyoknak köszönhetően még nem látják, hallják az oroszlánt, és a szélirány miatt még nem is érzik – a rövid időintervallum miatt még az ember szaglásánál sokszorosan fejlett szaglásukkal sem érezhetik – az ellenség szagát. Mégis azonnal érzik a veszélyt, és pontosan tudják azt is, milyen veszélyről van szó, hiszen másféle stratégiával menekülnek és védekeznek, ha oroszlán jön, mintha sakál vagy hiéna érkezne.
Tegnap egy egészen egyszerű hétköznapi dolog indított el bennem egy gondolatfolyamot. Eszembe jutott egy régi, ismeretlen dal egy kommersz kilencvenes évekbeli lemezről, amit órákig nem bírtam kiverni a fejemből, már-már bosszantóan ragaszkodott hozzám. Persze tartottam a számat, mert egyrészt pocsék hangom van, másrészt ritka elcsépelt közhelyparádé az egész track, igyekeztem hát gyorsan kiölni a memóriámból a vérciki betolakodót. Megállt a kezemben a pohár, amikor aztán a konyhában azt hallottam, hogy az épület legtávolabbi szegletében “lakó” kolléga pont ezt a nótát énekli önfeledten a mosogatás közben, méghozzá a refrénnek pont azt a részét, amit egész nap nem tudtam kiverni a fejemből, ráadásul pont ugyanolyan fejhangon, ahogy én toltam magamban fél délután. “Jé, nekem is ez a szám járt a fejemben ma” – mondtam, és lázasan kutatni kezdtem az emlékeim között, hogy hol hallhattuk mindketten mostanában ezt a dalt (reklám, tévé, rádió… – de ezeket mind kilőttem). “Ez vicces, mert nálunk az egész szerkesztőség ezt dudorászta ma, de már nagyon unjuk mi is”. Természetesen reális magyarázat a jelenségre, hogy az ő szerkesztőségük egyik tagja átsétált a mi térfelünkre, hogy megkérdezze mondjuk a hallótávolságomban ülő egyik képszerkesztő-srácot, hogy miként kell például Europressről képet letölteni, útban visszafelé pedig az ominózus tracket énekelte, a már leírt változatban. Én erre nem figyeltem oda, mert a Facebookra töltöttem fel képeket a munkámmal voltam éppen elfoglalva, de a nóta megragadt a tudatalattimban, és fél óra múlva felszínre is tört, órákig kitörölhetetlenül. Nyilván nem tudjuk ezt ellenőrizni (meg persze hülyén is jönne ki, ha mindenkit kifaggatnék a nap helyváltoztatásairól és annak körülményeiről). Jelentéktelen dolog, de elviekben viszont akár az is elképzelhető, hogy nem egymástól függetlenül kattant be mindannyiunknak épp ez a dal, hanem valakinek spontán bevillant/hallotta valahol, aztán egy érzékenyebb, intuitívabb kolléga ösztönösen átvette, mások hangosan énekelni kezdték, és ebbe a körbe belestem én is, aki fizikailag jóval távolabb esem tőlük, minthogy hallhatnánk egymás kiabálását, pláne dudorászását.
Nem filóztam ezen sokat, de később eszembe jutott az a nehezen definiálható kapcsolat, ami például ikertestvérek között létezik. Számos sokkoló ikerkísérlet szolgált már ezekre bizonyítékul, aki tanult pszichológiát, emlékszik is némelyikre: gyakran megesik, hogy egymástól születés után percekkel elválasztott, egymás létéről nem is tudó ikergyerek nősült meg/ment férjhez/szült gyereket/halt meg ugyanabban az évben és hónapban, mint a testvére, sőt, többnyire még a frizurájuk, öltözködési stílusuk és párválasztási preferenciájuk is rendkívül hasonló volt. Aztán ott van az anyák és gyerekeik közötti döbbenetes telepátia: amikor az anyuka felébred éjszaka és pánikrohamot kap, miközben fiacskája autóbalesetet szenved kilométerekkel távolabb. Amikor az anya tudja, mikor kell felhívnia messze élő gyerekét, mert annak szüksége van a támogatására… vagy amikor a szerelmesek egyszerre gondolnak egymásra, és a telefonon foglaltat jelez, mivel mindketten ugyanabban a pillanatban próbálták hívni a másikat.
Még számos megdöbbentő példája létezik a megszokott kommunikációs csatornákon túli információszerzésnek, és ezek közül az egymással szorosabb fizikai és/vagy lelki kapcsolatban élők közötti telepátia a többség számára viszonylag egyértelmű, elfogadható jelenség. Én azonban azt gondolom, létezhet egyfajta mélyebben eltemetett, elrejtett “csoporttudat” is, ami túlmutat a mikroközösségen, átível az időn és a téren, és a tűéles érzékelést néhány pillanatra háttérbe szorítva mindannyiunk számára hozzáférhető. Csak hát, ugye, nem éppen egyszerű dolog kiszűrni a tudatosságot: az igazság az, hogy én sem igazán intuitív vagyok, hanem inkább az emberismeretem racionális határaira támaszkodom. Amikor tehát érzem, hogy egy barát, rokon, kolléga bánatos, szomorú, és jól esne neki, ha hozzá szólnék, akkor nem elsősorban a megérzés vezet el eddig a kívülről nem feltétlenül nyilvánvaló információig, hanem az a tény, hogy ismerem az illetőt és a helyzetet, amivel megküzd. Mindez pedig bizonyos fizikai, lelki közelség esetén nem is lehetne másként.
Ugyanakkor ott van számos térben, időben és fizikai, lelki közelségen átívelő emberpárok és csoportok közötti kapocs, ami tagadhatatlanul és bizonyíthatóan működik, de csak részben tudjuk megmagyarázni, hogyan és miért. Az ilyesmi gyakorlásához sosem voltam eléggé intuitív, kitartó és elrugaszkodott, de láttam már másokat, akik meglepő biztonsággal használták például az agykontroll keretében az elmetükre-technikát és a diagnosztikát, ami lehetővé tette, hogy bizonyos problémákat és helyzeteket vadidegen, tőlük távol élő emberek esetében is megállapítsanak. Az, hogy az EZO TV telejósai 450Ft+ÁFA percdíjon konkrét fizikai szintű gyógyítást is képesek véghez vinni, nyilván erős üzleti túlzás, de voltaképpen az alapjai hasonló jelenségen nyugodhatnak: bizonyos tudatállapotban az ember képes lehet megérezni, megtapasztalni bizonyos dolgokat fajtársával kapcsolatban, és ez a képesség nyilván fejleszthető bizonyos szinten. Valószínűleg a jóslás sem olyan misztikus dolog, mint sokan hiszik: az erre gyárilag érzékeny, sokat tapasztalt egyén – tehát most tételezzük fel, hogy kivételesen nem egy pénzéhes csaló – ösztönösen ráérez bizonyos mintákra, helyzetekre, problémákra, mindezt kibővíti a tudatosságból építkező emberismerettel (tehát olvas a belső-külső jelekben), ezt pedig időtől és tértől független kontextusban is el tudja helyezni. A jövő ugyanis következmény, jelen döntéseink következménye – nincs ebben semmi titokzatos.
Ide tartozó gondolat, hogy a vallások többnyire tiltják a jövő fürkészését, az imát viszont olyan közösségi hajtóerőnek tartják, ami igenis képes tevőlegesen változtatni jelen nem lévő emberek és embercsoportok konkrét fizikai körülményein a jövőben (“imádkozzunk Márton testvérünk gyógyulásáért” – a hitnek, bármilyen hit is legyen, egyértelműen van konkrét transzformatív ereje, ha másért nem (mondom az ateistáknak) hát nyilván a placebo-hatás miatt. A hívő Márton bizonyítható, mérhető módon könnyebben gyógyul, ha tudja, hogy “testvérei” imádkoznak érte – de nem kizárt, hogy ha nem sejti ezt, akkor is). Apropó, vallás: aki sokat tanulmányozza az öt világvallást, több közös pontot talál lényegi kérdésekben, mint különbözőt – vajon hogyan lehet ez, amikor ezek a hitrendszereket évezredek és/vagy tízezer kilométerek választották el egymástól egy olyan kontextusban, ahol még nem lehetett átlőni a fájlokat MSN-en? Mi működteti azt, amit Carl Jung kollektív tudattalannak nevezett?
Teljesen más dolog, mégis ugyanaz: miért működik – mert azt viszont a bőrömön tapasztaltam, hogy működik – például a Hellinger-féle családállítás? Honnan a csudából tudhatja hat vadidegen, akik először látnak és csak a keresztnevemet tudják, hogy dédnagyanyámnak 16 évesen abortusza volt? Hellinger maga eléggé racionális gondolkozású, papi rendből épp materialista szemlélete miatt kiugró pasi, és ő irataiban “mágneses mezőkről” beszél, amelyek mentén az életükben először találkozó csoport tagjai megjelenítik, „felállítják” az adott család viszonyait, mégpedig a valóság olyan mély rétegét, amely a hétköznapokban felfedhetetlen. Nézzünk egy definíciót: “A módszer gyakorlati működését számos esetben megfigyelték, a hatásmechanizmus magyarázatára azonban több, párhuzamos elmélet is van. Egyik nézőpont szerint a rá jellemző mintázatot az egyén hordozza magában, neveltetése, hiedelmei, látott családi, párkapcsolati viselkedésmintái lenyomataként. Mások szerint az egyén közvetlen tapasztalásaitól függetlenül is tárolódnak el családi mintázatok, melyek mégis hatással vannak az egyénre. Utóbbi nézőpont hívei szerint ezeket egy morfikus, más elnevezéssel morfogenetikus szellemi mező “tárolja” és az egyén döntéseit az eltárolt minták befolyásolják” – így a Wikipédia.
Aztán ott van a sokat vitatott, de napjainkban egyre komolyabban vizsgált epigenetika, szorosan Hellinger nyomában, ami egy kétszáz éves elmélet, miszerint az életünk során megszerzett tulajdonságok átörökíthetők utódainkra, a gének anyagához, a DNS-hez kapcsolódó különféle molekulák szintjén. Szerzett tulajdonság, ami a megfoghatatlan attitűdökön, életszemléleteken, viselkedésmintákon túl a fizikai testben konkrétan kimutatható módon örökölhető – mi más lenne ez, mint egy szűkebb csoport közötti megmagyarázhatatlanul mély, tudattalan kapcsolat manifesztációja? Márpedig az emberiség egy tőről fakad, ott a közös afrikai (de lényegében mindegy, honnan eredő) bölcső, amelynek köszönhetően belőhetőek közös ősök a tudomány nyelvén is, egyéni hitrendszertől függetlenül (itt nem releváns, hogy egyesek tökéletesen anyagközpontú keretek között élnek, mások hite szerint pedig “minden egy”, ami nyilván sok mindent megmagyaráz az eddig leírtak közül).
Mindezek fényében tehát egyfajta mélyen eltemetett, tudatosság által tompított kapcsolat, amely konkrét információkat hordoz, mindenképpen létezhet egymástól távol élő, vadidegen emberek között is. Egy nagyon-nagyon merész, egyelőre kevésbé bizonyítható elmélet szerint pedig fizikai szinten is mérhető transzformatív képességgel is kiegészülhet akár egyes esetekben ez a nehezen definiálható, mégis működő információáramlás. Ez azonban – tehát a konkrét gyógyító erő, beszéljünk arról isteni, jézusi, ezoterikus vagy misztikus minőségben – a tudomány jelenlegi állása szerint nagy mértékben hitkérdés, hiszen egyelőre nem áll rendelkezésre mindenki számára egyformán bizonyítható, elérhető, felfogható, megérinthető abszolút bizonyíték.
Az egyik kedvenc olvasmányom az Apák könyve by Vámos Miklós, és számomra egyértelmű, hogy pont arról szól, amiről a családállítás vagy az epigenetika: a családlélekről, amiben ismétlődő, egyszerre univerzális és mégis nagyon egyéni minták figyelhetők meg, hiába változik a kor, a társadalom, a név (!), a vallás (!) a hitrendszer, a vérmérséklet és a személyiségtípus. A kötődéseknek, energetikai kapcsolódásoknak lehet valami lenyomata a világlélekben, ami a közös tudatalattiból – a közös gyökerek és genetikai állomány mentén – előhívható. Akárhogy is nézzük, az ember sokkal közelebb áll fajtársaihoz, mint hinnénk, és ez a dolog az információáramlás szintjén is megjelenik, lehetővé téve, hogy vadidegenek között is tudattalan kapcsolat jöjjön létre bizonyos kontextusban. A család pedig – akár vérségi, akár választott kapocsról van szó – olyan energetikai egység, amelyben minden szereplőnek saját, csak rá jellemző helye van, épp úgy, mint a vadludaknak a V betűben vagy a hiénakutyáknak a zsákmányszerző arcvonalon belül. Forrás: Neon

Posted on Hozzászólás most!

Egyre erősebb a globalizáció az állat- és növényvilágban

A helyi vállalkozásokat megfojtó nagyvállalatok nemzetközi terjeszkedéséhez hasonlóan az élővilág is eljut lassan abba a korba, amikor világszerte ugyanazok a fajok fordulnak elő.
Big Mac Pekingben, Wal-Mart Brazíliában, South Park Magyarországon. Ez a globalizáció, a modern kultúra, életvitel homogenizálódása.
De nem csak az emberi társadalom lesz egyre globalizáltabb, a biológusok szerint az állatvilágban is hasonló trendek mutatkoznak. Az emberi beavatkozásnak köszönhetően néhány állat- és növényfaj a világ egyre távolabbi szegletébe jut el, legtöbbször az endemikus fajok rovására. A természetvédők körében egyre nagyobb aggodalomra okot adó folyamatot biotikus homogenizációnak nevezzük. Tovább a teljes cikkre