Posted on Hozzászólás most!

A dzsungel könyve: Kvikvern

A keleti jégnek népe fogy, mint nyár elején a dér,
cukrot, kávét koldul valahány, ha fehér arc arra tér.
A nyugati jégnek népe mind verekedni, lopni tanul,
jó prémjeiket kalmár viszi el, és lelküket idegen úr.
A déli jégnek embere mind jött-menttel alkuszik,
az asszonyokon szalag fityeg, s tépettek a sátraik.
De az örök jég népe között nem járnak az új urak:
narvál-agyar a fegyverük, végső hős-férfiak.
Eszkimó dal fordítása
– Nézz ide, kinyitotta a szemét!
– Dugd vissza a bőrbe. Erős kutya lesz belőle. A negyedik hónapban nevet adunk neki.
– Kiről nevezzük el? – kérdezte Amorák.
Kadlu végigjártatta szemét a bőrökkel bélelt hóházon; tekintete ráesett az alvópadon ülő tizennégy esztendős Kotukóra, aki gombot faragott rozmáragyarból.
– Nevezd el rólam – mondta vigyorogva Kotuko. – Szükségem lesz rá valamikor.
Kadlu visszavigyorgott úgy, hogy szeme csaknem eltűnt lapos, zsíros arcában, s odabólintott Amoráknak. Közben a kutyakölyök anyja haragosan vinnyogott, hogy megláthassa a kicsikéjét, amely elérhetetlen messzeségben kapálózott a fókazsírlámpa fölé akasztott kis fókabőrzacskóban. Kotuko tovább faragcsált, Kadlu meg bedobott egy összegöngyölített csomag bőrből készült kutyahámot egy pici zugba, amely a ház egyik oldalából nyílt; levetette nehéz szarvasbőr vadászruháját, egy másik lámpa fölött lógó halcsonthálóba rakta, s fáradtan leült az alvópadra. Egy darab fagyott fókahúst rágcsált addig is, amíg Amorák, a felesége behozza a főtt húsból és vérlevesből álló komoly ebédet. Kora hajnal óta kinn járt a fókalyukaknál, nyolc mérföldnyire hazulról, s három nagy fókával tért haza. A ház belső ajtajához vezető hosszú hó-folyosónak vagy inkább alagútnak közepe táján kaffogás, ugatás hallatszott: a napi munka után felszabadult szánhúzó kutyák tülekedtek meleg helyekért.
Amikor már túlságosan is hangossá vált az ugatás, Kotuko lustán lehengeredett az alvópadról, felkapott egy ostort, amelynek 18 hüvelyk hosszú nyele volt rugalmas halcsontból, s 25 láb hosszú suhogója nehéz, összefont szíjból. Bemászott a folyosóba, ahonnan olyan hangok hallatszottak, mintha a kutyák elevenen fölfalnák; de ez csak rendes, étkezés előtti imádságuk volt. Amikor a folyosó túlsó végén kimászott, fél tucat bozontos fej nézett utána. Valami cethal-állkapocsból készült akasztófaféléhez lépett, amelyen a kutyák eledele lógott; széles lándzsával nagy koloncokat szabdalt le a fagyott anyagból, s megállt, egyik kezében az ostort, másikban a húst tartva. Nevén szólította mindegyik állatot, először a leggyöngébbiket – s jaj volt annak a kutyának, aki meg mert mozdulni, míg rá nem került a sor; mert a hosszú suhogó úgy csapkodott, mint a villám, s kivágott egy-egy hüvelyknyit a türelmetlenek szőréből-bőréből. Mindegyik kutya morgott, kaffogott, fulladozva falta végre megkapott porcióját, s visszasietett a folyosó menedékébe – a fiú pedig künn állt a havon az északi fény ragyogásában, és osztotta az igazságot. Utoljára a kutyafogat nagy, fekete vezetőjét szolgálta ki, amelyik rendet tartott, amikor a kutyák fel voltak szerszámozva; ez kettős porció húst kapott Kotukótól, de külön ostorcsapást is.
– Ó – mondta Kotuko, összegöngyölítve az ostor suhogóját -, van nekem egy kicsikém odabenn a lámpa fölött, az fog ám istenigazában üvölteni! Szárpok! (Gyerünk befelé!)
Visszamászott az összebújt kutyákon keresztül, letisztogatta prémruhájáról a száraz havat azzal a halcsont pálcával, amelyet Amorák az ajtó mellett tartott, megtapogatta a ház bőrrel bevont mennyezetét, hogy lerázzon minden jégcsapot, ami a fölöttük levő hóboltozatról leeshetett, s azzal felkuporodott a padra. A folyosón morogtak, vinnyogtak álmukban a kutyák, az Amorák bő prémcsuklyájában rugdalózott, fulladozott, gurgulázott a kis fiúbaba, az újonnan elnevezett kutyakölyök anyja pedig ott hevert Kotuko mellett, szemét a fókabőrzacskóra szegezve, amely melegen és biztonságban lógott a lámpa széles sárga lángja fölött.
Mindez pedig messze északon történt, túl Labradoron, túl a Hudson-szoroson, ahol a nagy vízáradat himbálja ide-oda a jeget, északra a Melville-félszigettől, északra még a szűk Fury- és Hekla-szorosoktól is – a Baffin-föld északi partján, ahol Bylot szigete úgy áll a Lancaster-szoros jegén, mint egy fölfordított pudingostál. A Lancaster-szorostól északra már keveset ismerünk a világból, csak Észak-Devont és az Ellesmere-földet; de még ott is él néhány ember, úgyszólván tőszomszédságában az Északi-sarknak.
Kadlu “inuit” volt – más néven eszkimó -, s a törzse összevissza vagy harminc ember, Tununirmiut földjéről való volt. Ez a név azt jelenti: “valaminek a háta mögött levő ország.” A térképek Navy Board-öbölnek nevezik ezt az elhagyatott partot, de az eszkimó elnevezés helyesebb, mert ez a vidék csakugyan az isten háta mögött van. Az esztendő kilenc hónapjában csak jég és hó van itt, s egyik szélvihar a másikat éri; a hideget pedig el sem képzelheti az, aki még nem látta húsz fokkal fagypont alatt a hőmérőt. E kilenc hónapból hat mellesleg sötét is – s ez az, ami oly szörnyűvé teszi az egészet. A három nyári hónapban csak minden másodnap és minden éjjel fagy, s ilyenkor a hó olvadni kezd a délnek néző lejtőkön; egy-két gyalogfűz gyapjas rügyei kimerészkednek, egy apró varjúháj vagy más efféle azt hiszi magáról, hogy virágzik; finom fövennyel, kerek kavicsokkal borított partok futnak le a nyílt tengerre; csiszolt kövek, csíkos sziklák emelkednek ki a szemcsés hóból. De mindez elmúlik néhány hét alatt, s a vad tél ismét mozdulatlanná dermeszti a szárazföldet; a tengeren pedig a jég zajlik ide-oda, széthasadva és összeforrva, felborulva, tornyosulva – amíg eggyé nem fagy az egész tíz láb vastagon, a szárazföldtől a nyílt tenger mély vizéig.
Télen Kadlu a szárazföldi jég széléig üldözte a fókákat, s elejtette lándzsájával, ha feljöttek lélegzetet venni a lékekhez. A fókának nyílt víz kell, hogy élni és halászni tudjon, márpedig tél derekán a jég néha nyolcvan mérföldig elhúzódik a legközelebbi parttól minden törés nélkül. Tavasszal Kadlu és népe visszavonultak az úszó jégtáblákról a sziklás szárazföldre, ott bőrsátrakat ütöttek fel, s tengeri madarakat ejtettek tőrbe, vagy a parton sütkérező fiatal fókákat lándzsázták le. Később dél felé mentek, a Baffin-földre, rénszarvas után, meg hogy megszerezzék az egész esztendőre való lazackészletet, a belső szárazföld száz meg száz patakjából és tavából; szeptemberben vagy októberben pedig visszatértek északra, pézsmaökör-vadászatra s a rendes téli fókafogásra. Ezeket az utakat kutyafogatú szánokon tették meg, húsz-harminc mérföldet egy nap; vagy némelykor a part mentén, bőrből készült nagy “asszony-csónakokon”; ilyenkor a kutyák meg a kisgyerekek az evezősök lába közt hevertek, s az asszonyok énekeltek, miközben egyik hegyfoktól a másikig siklottak a tükörsima hideg vízen. Minden fényűzés, amit a tununirmiut nép ismert, délről jött – szántalpnak való fa, szigonyhegynek való vas, acélkés, cinüst, amelyben sokkal jobban fő az étel, mint a régi zsírkő edényben; acél és kova, sőt még gyufa is, valamint színes szalag az asszonyok hajába, olcsó kis tükrök s vörös posztó a szarvasbőr vadászruhák beszegésére. Kadlu a drága, tejszínű, görbe fogascetszarvval s a pézsmaökör fogával kereskedett (ez éppen olyan értékes, mint a gyöngy) -, ő a déli inuitoknak adta el, azok pedig az Exeter- és Cumberland-öböl cethalászaival meg hittérítő állomásaival kötöttek üzleteket – s így fonódott tovább a lánc; az az üst, amelyet egy hajószakács valahol egy indiai bazárban vásárolt, így végezhette napjait az Északi-sarkkör hidegebbik részében, egy fókazsírlámpa fölött.
Kadlunak, jó vadász létére, bőségesen volt vas szigonya, hóvágókése, madárdárdája s minden egyebe, ami ott a nagy hidegben megkönnyíti az életet; feje volt a törzsének, vagyis ahogy ők mondják, “az az ember, aki gyakorlatból tud mindent”. Nem adott ez neki semmi hatalmat, legföljebb azt tanácsolhatta hébe-hóba a barátainak, hogy változtassanak vadászterületet; de Kotuko felhasználta arra, hogy amolyan hájas, lusta inuit módon uralkodjék egy kicsit a többi fiún, ha éj idején kimentek labdázni a holdvilágra vagy énekelni a Gyermekek Dalát az északi fényhez.
De tizennégy esztendős korában az inuit férfinak érzi magát, s Kotuko megunta, hogy tőröket állítson vadmadaraknak és macskarókáknak, különösen megunta pedig azt, hogy egész álló nap az asszonyoknak segítsen fóka- és szarvasbőrt rágni (ennél jobban semmi sem puhítja a bőrt) – amíg a férfiak vadászni jártak. El akart menni a Kvaggiba, az Éneklő Házba, ahol a vadászok összegyűltek titokzatos szertartásaikra, s az angekok, a varázsló, gyönyörűséges félelmet ébresztett bennük a lámpák kioltása után, és hallani lehetett, amint a Rénszarvas Szelleme toporzékol a háztetőn; s ha lándzsát dugtak ki a sötét éjszakába, forró vérrel borítva húzták vissza. Szerette volna nagy csizmáját a hálóba hajítani a családfő fáradt mozdulatával, s játszani a vadászokkal, ha egyik-másik este becsöppentek a házukba, s valami otthon készült rulettfélével szórakoztak, ami egy cinkannából meg egy szegből állt. Száz meg száz dolgot szeretett volna csinálni, de a felnőttek kinevették, és azt mondták: – Várj még, amíg “megszorul lábadon a csat”, Kotuko. A vadászat nem mindig jelenti azt, hogy megfogod a vadat!
Most, hogy az apja róla nevezett el egy kutyakölyket, derűsebb színben látta a világot. Az inuit nem pazarol el egy jó kutyát a fiára, amíg a fiú nem ért egy kicsit a kutyahajtáshoz; és Kotuko meg volt győződve, hogy nagyszerűen ért hozzá.
Ha a kölyöknek nem lett volna vas szervezete, belepusztult volna a sok etetésbe és hajszolásba. Kotuko csinált neki pici szerszámot gyeplővel, s hajkurászta a ház földjén, ezt kiáltozva: – Aua! Ja aua! (Jobbra!) – Csojacsoj! Ja csojacsoj! (Balra!) – Ohahá! (Állj!) – A kölyöknek egyáltalán nem tetszett a dolog, de ez a hajkurászás még csupa gyönyörűség volt ahhoz képest, amikor először fogták szán elé. Csak leült a hóba, és játszott azzal a fókabőrgyeplővel, amely az ő szerszámjától a pituig, a szánkó orrában levő vastag szíjig vezetett. Aztán megindult a fogat, s a kölyök észrevette, hogy a nehéz, tíz láb hosszú szán szaladni kezd a háta mögött, s vonszolja őt a hóban. Kotuko meg úgy kacagott, hogy a könny csurgott le az arcán. Aztán sok-sok nap következett, amikor a kegyetlen ostor úgy suhogott, mint a szél a jég fölött, s a társai harapdálták, mert nem értette a dolgát; a szerszám dörzsölte a testét, és nem hálhatott többé Kotukóval, hanem a leghidegebb helyre szorult a folyosón. Szomorú idő volt ez a kölyöknek.
Tanult a fiú is éppen olyan keményen, mint a kutya; mert keserves dolog ám kutyaszánt hajtani. Mindegyik állat – a leggyöngébbik legközelebb a kocsishoz – fel van szerszámozva a maga külön gyeplőjével, amely bal mellső lába alól húzódik a főszíjig, ehhez valami gomb- és hurokfélével van odaerősítve, amely a kocsis csuklójának egy fordulatára kibomlik, s így egy kutyát külön szabadíthat fel. Szükséges, hogy ez így legyen, mert fiatal kutyáknak gyakran hátsó lábai közé keveredik a gyeplő, s bevág a csontjukig. Meg aztán mindegyik szereti futás közben meglátogatni a barátait, ki- s be ugrálva a gyeplők közt. Verekszenek is, s ennek eredményeképpen a gyeplő jobban összegubancolódik, mint halászat után a nedves horgászzsineg. Sok bajt el lehet kerülni, ha az ostort nagy tudománnyal forgatja az ember. Minden inuit fiú azzal dicsekszik, hogy mester módjára bánik a hosszú suhogóval; csakhogy könnyű dolog a földön célba találni vele, és nehéz a teljes gyorsasággal száguldó szánon előrehajolni és éppen a válla tövén sújtani meg egy lustálkodó kutyát. Ha elkiáltod valamelyik kutya nevét, amiért “látogatóba megy”, s véletlenül másikat sújtasz meg, ez a kettő tüstént verekedéssel intézi el a dolgot, s megakasztja mind a többit. Ha pedig útitársad van, és beszélgetni kezdesz, vagy magadban énekelgetsz, a kutyák megállnak, visszafordulnak és leülnek, hogy meghallgassák a mondanivalódat. Kotukót egyszer-kétszer elragadták, mert megálláskor elfelejtette megkötni a szánt; sok ostort és nem egy gyeplőszíjat tönkretett, amíg végre egy teljes nyolcas fogatot s a könnyű szánt rá lehetett bízni. De akkor aztán fontos személyiségnek érezte magát, s a sima, fekete jég síkján merész szívvel és mozgékony könyökkel oly gyorsan rohant, mint egy teljes erejéből igyekvő vadászfalka. Tíz mérföldet tett meg a fókalékekig, s ha a vadászterületre ért, egy gyeplőt leoldozott a pituról, felszabadította a nagy, fekete vezetőt, a fogat legokosabb kutyáját. Mihelyt a kutya megszimatolta a légzőléket, Kotuko megfordította a szánt, s mélyen bevert a hóba egy pár lefűrészelt agancsot – amely úgy meredt ki a saroglyából, mint egy útjelzőtábla póznája -, nehogy a fogat el tudjon mozdulni. Aztán hüvelykről hüvelykre előrekúszott, és várt, amíg a fóka fel nem bukkant lélegzetet venni. Akkor gyorsan feléje döfött lándzsájával, amelynek kötél volt a végén; hirtelen felhúzta a fókát a lék szélére; a fekete vezetőkutya odajött, és segített a jégen át a szánhoz vonszolni a zsákmányt. Ilyenkor ugattak, tajtékzottak izgalmukban a felszerszámozott kutyák, s Kotuko valamennyit agyba-főbe csapkodta az ostorral, mint valami izzó vasrúddal, amíg csak az elejtett állat keményre nem fagyott. Hanem a hazatérés volt a legnehezebb. A megrakott szánt végig kellett húzni a hepehupás jégen, a kutyák pedig ahelyett, hogy húzták volna, leültek, és éhesen bámultak a fókára. Végre elérték a faluhoz vezető járt szánutat – akkor aztán hajrá, a csengő jégen, lesunyt fejjel, feltartott farokkal, Kotuko pedig rázendített az “An-gutivaun tai-na tanuna-ne taina” nevezetű dalra, a Visszatérő Vadász dalára, s minden házból hangok szólongatták a homályos, csillagos ég alatt.
Amikor Kotuko, a kutya felnőtt: ő is élvezte az életet. Egymás után vívott kemény harcokban a fogat élén verekedett ki helyet magának, s egy szép estén, etetéskor nekiment a nagy fekete vezetőnek (Kotuko, a fiú ügyelt arra, hogy becsületes legyen a harc), s “második kutyává” tette, ahogy arrafelé mondják. Így hát előlépett, és megkapta a vezető kutya hosszú gyeplőjét, ötlábnyival előtte futott a többinek, kutya kötelessége volt, hogy véget vessen minden verekedésnek befogott és szabadon járó társai közt egyaránt, s vastag, nehéz rézdrótörvet viselt a nyakán. Különös alkalmakkor főtt hússal tartották benn a házban, s néha szabad volt a padon hálnia Kotukóval. Jó fókavadász volt, s a pézsmaökröt is meg tudta állítani úgy, hogy körülötte szaladgált, s a lábánál csaholt. Sőt mi több – s egy szánhúzó kutyánál ez a legfőbb bizonyítéka a bátorságnak -, szembeszállt még a sovány sarkvidéki farkassal is, akitől az északi kutyák rendszerint legjobban félnek minden havat tipró teremtés között. Ő meg a gazdája – a kutyafogat többi, közönséges tagját nem számították a társaságukhoz – sok-sok napon és éjszakán vadásztak együtt: a prémekbe burkolt fiú és a vad, hosszú szőrű, keskeny szemű, fehér agyarú, sárga állat. Az inuitnak nincs más dolga, mint ennivalót és bőröket szerezni magának és családjának. Az asszonynépség ruhát készít a bőrökből, s alkalomadtán segít tőrt vetni az apróvadnak; de az ennivaló legnagyobb részét – márpedig rengeteg sokat esznek – a férfinak kell megszerezni. Ha a készletek kifogynak, nincs akitől vásároljon, kolduljon vagy kölcsönkérjen az ember. Éhen kell pusztulnia.
Az inuit nem gondol ezekre az eshetőségekre, amíg nem muszáj. Kadlu, Kotuko, Amorák meg a pici fiúcska, aki Amorák szőrmecsuklyájában rugdalózott, és egész nap zsírdarabkákat majszolt, olyan boldogok voltak együtt, hogy keresni kellett boldogabb famíliát. Igen szelíd fajból származtak – az inuit ritkán jön ki a sodrából, jóformán sohasem üt meg gyermeket, nem is tudja, mi fán terem a hazugság, és még kevésbé ismeri a lopást. Megelégedtek azzal, ha szigonyaikkal kitéphetik ennivalójukat a keserves, reménytelen hidegség szívéből, kedvesen mosolyoghattak, esténként furcsa kísértet- és tündérhistóriákat mesélhettek, addig ehettek, amíg már nem bírtak tovább, és énekelhették a végtelen asszonyéneket: “Amna, aja, aja, amna, ah, ah!” – hosszú, lámpavilágnál töltött napokon, miközben ruháikat és vadászszerszámaikat javítgatták.
De egy rettenetes télen minden ellenük esküdött. A tununirmiutok visszatértek az évi lazachalászatról, s megépítették házaikat Bylot-sziget északi részének korai jegén, hogy onnan fókavadászatra induljanak, mihelyt a tenger befagy. De korán és vadul köszöntött be az ősz. Egész szeptemberben folytonos viharok voltak, amik föltépték a sima fóka-jeget, amikor még alig négy-öt láb vastag volt, s besodorták a szárazföldre; hatalmas, húsz mérföld széles gátat halmoztak föl töredezett, hegyes jégkoloncokból, amiken lehetetlen volt keresztülhúzni a kutyaszánokat. Annak a jégtáblának a széle, amelynél a fókák tél idején halászni szoktak, vagy húszmérföldnyire volt ezen a gáton túl, s a tununirmiutok nem férhettek hozzá. Még így is átkínlódhatták volna a telet fagyasztott lazac- és felhalmozott halzsírkészleteikkel meg tőrbe ejtett állatok húsával. Csakhogy decemberben egyik vadász egy tupikban (bőrsátor) három félholt asszonyra s egy leányra bukkant. A család férfitagjai messzi északról jöttek le, és a jég összemorzsolta őket kis bőrcsónakjukban, amikor a hosszú szarvú fogascetre vadásztak. Kadlu persze nem tehetett mást; kiosztotta az asszonyokat a téli falu kunyhói közt, mert az inuit sohasem tagadja meg az ételt az idegentől. Sohasem tudhatja, mikor kerül rá a koldulás sora. Amorák magához fogadta a körülbelül tizennégy esztendős leányt olyan szolgálófélének. Hegyes csuklyája szabásáról és fehér szarvasbőr nadrágjának hosszúkás, ferde négyszög alakú mintázatáról úgy gondolták, hogy az Ellesmere-földről való. Soha életében nem látott még cin főzőedényt vagy fatalpú szánt; de Kotuko, a fiú, és Kotuko, a kutya, nagyon megszerették.
Aztán valamennyi fóka délre költözött, s még a rozsomák, a havas tájak tompa eszű, morgó kis tolvaja sem fáradt azzal, hogy végigjárja az üres csapdákat, amiket Kotuko állított fel. A törzs elvesztette két legjobb vadászát, akik csúnyán megnyomorodtak egy pézsmaökörrel való harcukban, s ez annál több munkát rakott a többiek vállára. Kotuko nap nap után útnak indult egy könnyű vadászszánnal és hat-hét legerősebb kutyájával, s szeme fájdultáig kutatott valami tiszta jégfolt után, ahol egy fóka lélegzőléket vághatott. Kotuko, a kutya mindenfelé elbarangolt, s a jégmezők halotti csöndjében Kotuko, a fiú, hallhatta fuldokló, izgatott vonítását egy három mérföldnyire levő fókalyuk fölött – oly tisztán, mintha mellette hallatszott volna. Ha a kutya ilyen lyukat talált, a fiú alacsony kis hófalat épített magának, hogy a kegyetlen széltől némileg védett legyen – s aztán várt tíz, tizenhét, húsz óra hosszat is, hogy a fóka feljöjjön lélegzetet venni, szeme odatapadt arra az apró jelre, amit a lyuk fölé tett, hogy szigonya lehajításában irányítsa. Lába alatt kis fókabőr pokróc volt, lábszárait pedig összefűzte a tutoreang (az a csat, amiről az öreg vadászok beszéltek). Ez segít, hogy ne verődjék össze az ember lába, amíg az éles fülű fóka felbukkanására várakozik. Nem valami izgalmas dolog, de azért könnyen elképzelhetitek, hogy összecsatolt lábbal csöndben üldögélni úgy negyvenfokos hidegben – a legkeményebb munka, amit az inuit ismer. Ha fogtak egy fókát, Kotuko, a kutya előrerohant, s a gyeplője utána vonszolódott; segített a testet fölrakni a szánra, amíg a többi fáradt és éhes kutya rosszkedvűen hevert a széltől oltalmazó jégtörmelék mögött.
Egy fóka nem tartott valami sokáig, mert a kis falu minden szájának joga volt ahhoz, hogy teletömjék; s nem pazarolták el se csontját, se bőrét, se inait az állatnak. A kutyák tápláléka most az embernek szolgált, s Amorák a kutyákat régi nyári bőrsátrak darabjaival etette, amiket az alvópadok alól kotortak elő. Üvöltöttek, üvöltöttek egyre, s csak azért ébredtek föl, hogy éhesen üvöltsenek tovább. Már a kunyhók zsírkőlámpáiról is észre lehetett venni, hogy közel az éhínség. Jó évszakokban, amikor bőviben voltak a zsírnak, két láb magasra is felcsapott a láng a hajó alakú lámpákban – vidáman, simán, sárgán. Most alig ért föl hathüvelyknyire: Amorák gondosan letört a mohából való lámpabélből, ha az őrizetlenül hagyott láng felragyogott egy pillanatra, s az egész család szemével kísérte keze mozdulatát. Ott, a nagy hidegben, ínség idején, nem annyira a haláltól félnek, mint inkább attól, hogy sötétben kell meghalni. Minden inuit retteg a sötétségtől, amely minden esztendőben hat hónapig nehezedik rá szüntelenül; s ha a lámpák lángja alacsony a házban, megrázkódik és megzavarodik az emberek lelke.
De jött még nagyobb baj is.
A kiéhezett kutyák kaffogtak, morogtak a folyosókon a hideg csillagokra bámulva s a metsző szélben szimatolgatva minden éjszaka. Ha abbahagyták az üvöltést, a csönd ismét oly megátalkodott, oly súlyos volt, mint az ajtót betemető hófúvás; az emberek hallották vérük lüktetését a fül vékony járataiban s a szívük zakatolását, amely olyan hangos volt, mint a varázsló dobjának pergése a hóban. Egy éjszaka Kotuko, a kutya, aki szokatlanul dacos volt a hámban, felugrott, és Kotuko térdét kezdte döfölni fejével. Kotuko megsimogatta, de a kutya hunyászkodva, vakon tovább döfködött. Ekkor felébredt Kadlu, megragadta az állat nehéz, farkasforma fejét, s belebámult üveges szemébe. A kutya vinnyogott, reszketett Kadlu térdei közt. Nyakán fölmeredt a szőr; úgy morgott, mintha idegen állna az ajtó előtt; aztán örvendezve ugatott, hempergett a földön, s Kotuko csizmáját harapdálta, mint egy kutyakölyök.
– Mi ez? – kérdezte Kotuko, mert félni kezdett.
– Ez a betegség – felelte Kadlu. – A kutyabetegség.
Kotuko, a kutya fölkapta az orrát, s tovább üvöltött.
– Sose láttam még ilyet. Mit akarhat? – szólt Kotuko.
Kadlu vállat vont, és átment a kunyhó másik oldalára kurta szigonyért. A nagy kutya ránézett, újra üvöltött, és kioldalgott a folyosóra; a többi kutya jobbra-balra húzódott előle. Amikor már kinn volt a hóban, dühösen ugatott, mintha egy pézsmaökör nyomában volna, s ugatva, ugrálva eltűnt a szem elől. Nem volt megveszve: egyszerűen megbolondult. A hideg meg az éhség, de mindenekfölött a sötétség megzavarta a fejét; s ha ez a rettenetes betegség egyszer bekap a kutyák közé, futótűzként terjed. A legközelebbi vadászó napon másik kutya betegedett meg, s Kotuko azon nyomban megölte, amikor felszerszámozva harapott és verekedett. Aztán a fekete második kutya, az egykori vezető kezdett hirtelen csaholni egy képzelt rénszarvasnyomon, s amikor elengedték a pitu elől, rávetette magát egy jégszirtre, s aztán elrohant, hátán a szerszámmal, éppen, mint a vezető. Ezek után senki sem akarta többé kivinni a kutyákat. Másra kellettek, s a kutyák tudták ezt, s bár meg voltak kötözve, és kézből etették őket, szemük tele volt kétségbeeséssel és félelemmel. Mindennek tetejébe az öregasszonyok kísértethistóriákat kezdtek mesélni, s azt mondogatták, hogy találkoztak a múlt ősszel elpusztult vadászok szellemeivel, s azok mindenféle szörnyűségeket jósoltak.
Kotukót mindennél jobban bántotta a kutyája elvesztése; mert az inuit hallatlanul sokat eszik ugyan, de tud éhezni is. Hanem az éhség, a sötétség, a hideg, a fagyban való hosszas várakozás kikezdte az erejét, s kezdett képzelt hangokat hallani és képzelt alakokat látni. Egy éjszaka – tíz óra hosszat várakozott egy “vak” fókalyuk fölött, s akkor oldta le lábáról a csatot, s félig ájultan, szédelegve támolygott haza a faluba – megállt, és nekitámaszkodott egy sziklának, amely véletlenül csak úgy ingadozva állt egy kiszögellő hegyes jégtömbön. Kotuko súlya megzavarta a szikla egyensúlyát; nagy robajjal lefordult, s amikor Kotuko félreugrott, hogy elkerülje, csikorogva, sziszegve utána csúszott a jéglejtőn.
Ez éppen elég volt Kotukónak. Abban a hitben nevelkedett, hogy minden sziklának, vándorkőnek megvan a maga gazdája, inuája, rendesen valami félszemű nőszemély, egy tornák, s ha a tornák segíteni akar valakin, utána gurul kőházastul, és megkérdi: akarja-e védőszelleméül elfogadni. (Nyári olvadás idején a jéggel alátámasztott sziklák, vándorkövek mindenfelé gurulnak, csúszkálnak a szárazföldön: ebből könnyű megérteni, hogyan támadhatott az élő sziklák gondolata.) Kotuko hallotta a vér lüktetését a fülében, mint ahogy hallotta egész nap, s azt hitte, hogy a kőben lakó tornák beszél hozzá. Még haza sem ért, már bizonyos volt abban, hogy beszélgetést folytatott vele, s mivel a családja nagyon is lehetségesnek tartotta a dolgot, senki sem mondott ellent neki.
– Azt mondta: “Leugrom, leugrom a helyemről a hóba!” – kiáltotta Kotuko tágra meredt szemmel, előrehajolva a félig sötét kunyhóban. – Azt mondta: “Vezetni foglak.” Azt mondta: “Elvezetlek a jó fókalyukhoz.” Holnap kimegyek, s a tornák lesz a vezetőm.
Ekkor belépett az angekok, a falu varázslója, s Kotuko másodszor is elmondta neki az esetét, ismét elképesztve vele hallgatóit. Nem hagyott ki semmit.
– Csak menj a tornait, a kövek szelleme után, s azok megint ennivalóhoz juttatnak bennünket – mondta az angekok.
Az északi leány a lámpa közelében feküdt; napok óta keveset evett, és még kevesebbet beszélt; de amikor másnap reggel Amorák és Kadlu megraktak és felszerszámoztak Kotukónak egy kis kéziszánt, beletették vadászruháját s annyi zsírt meg fagyott fókahúst, amennyit csak nélkülözhettek: a lány megfogta a húzókötelet, és merészen odalépett a fiú mellé.
– A te házad az én házam – mondta, amint a kis csonttalpú szán nyikorogva bukdácsolt mögöttük a félelmetes sarkvidéki éjszakában.
– Az én házam a te házad – mondta Kotuko -, de azt hiszem, Szednához megyünk mind a ketten.
Szedna pedig az Alvilág úrnője, s az inuitok azt hiszik, hogy minden halott egy esztendőt kénytelen tölteni az ő szörnyű birodalmában, mielőtt Kvadliparmiutba, a Boldog Helyre jut, ahol sohasem fagy, s ahol a kövér rénszarvas éppen akkor toppan az ember elé, amikor hívja.
Végig a falun azt kiáltozták az emberek:
– A tornaitok beszéltek Kotukóval. Léket mutatnak neki a jégen! Fókát hoz nekünk ismét!
Hangjukat hamarosan elnyelte a hideg, üres sötétség, s Kotuko meg a leány szorosan egymáshoz bújva húzták a kötelet, vagy emelgették a szánt a jéghalmokon át a Sarki-tenger felé. Kotuko erősködött, hogy a kőben lakó tornák azt mondta neki: menjen észak felé – és északnak tartottak, Tuktuk-dzsung, a Rénszarvas nyomán, amit mifelénk Göncöl szekerének neveznek.
Európai ember öt mérföldet sem tudott volna megtenni egy nap a jégtörmeléken s az éles hegyű jégtorlaszokon át; de ők ketten pontosan tudták, milyen csuklómozdulat kényszeríti a szánt, hogy egy jégtorlaszt megkerüljön, milyen rándítással lehet jóformán kiemelni egy jéghasadékból; mennyi erő kell a lándzsafejjel való néhány nyugodt ütéshez, amely a legreménytelenebb helyzetben is ösvényt tud hasítani.
A leány nem szólt semmit, csak lehajtotta fejét, s hermelinkucsmájának hosszú rozsomákprémes szegélye csapkodta széles, sötét arcát. Az ég mély, bársonyos fekete színű volt a fejük fölött; a látóhatáron, ahol utcai lámpák gyanánt égtek a nagy csillagok, vöröses csík húzódott: Időnként az északi fény zöldes hulláma csapott végig a magas ég ürességén; lobogott, mint a zászló, aztán eltűnt; vagy egy hullócsillag száguldott – sötétségből sötétségbe -, szikrazáport hurcolva maga után. Ilyenkor különös, vörös, rezes, kékes színekkel kipontozva, összevonalazva látták az úszó jég ráncos, barázdás felszínét; de a rendes csillagfénynél mindennek fagyos, szürke színe volt. Az úszó jeget – emlékezhettek rá – addig csapkodták, hajszolták az őszi viharok, amíg megfagyott földrengés nem lett belőle. Voltak ott árkok, vízmosások, kavicsbányákhoz hasonló üregek a jégbe vágva; koloncok, szétszórt darabok, amik odafagytak az úszó jég egykori felszínére; régi, fekete jégtömbök, amiket az egyik vihar az úszó jég alá sodort, a másik ismét fölemelt; kerekded jégsziklák; fűrész alakú sarkok, amiket a szélsodorta hó faragott ilyenre; süllyedések, ahol harminc-negyven holdnyi terület alacsonyabb szintre került a földnél. Kis távolságról a jégkoloncokat fókának vagy rozmárnak, felfordult szánnak vagy vadászó embereknek lehetett nézni – vagy akár magának a nagy Tízlábú Fehér Szellem-Medvének; de bár a jégmező tele volt ezekkel a majdnem élő, furcsánál furcsább alakokkal, sehol semmi hang, még halvány visszhang sem hallatszott. És ebben a hangtalan pusztaságban, ahol hirtelen fények villantak fel és tűntek el újra, a szán s a két szánhúzó ember úgy mászott, mint valami lidérces álom szereplői – rémlátomás a világ végéről – valahol a világ végén.
Amikor kifáradtak, Kotuko – a vadászok nyelvén szólva – “félházat” csinált, pici hókunyhót, amelyben összebújtak, és útilámpájukkal igyekeztek felolvasztani a fagyott fókahúst. Aludtak egyet, és továbbmentek – harminc mérföldet tettek meg egy nap, hogy tíz mérföldet haladjanak észak felé. A leány mindig nagyon hallgatag volt, de Kotuko dörmögött magában, s énekelte azokat a dalokat, amelyeket az Éneklő Házban tanult – a nyárról, a rénszarvasról, a lazacról – egyik sem illett semmiképpen ehhez az évszakhoz. Kijelentette, hogy hallotta, amint a tornák morgott neki valamit, s vadul fölszaladt egy jéghalomra, hadonászott a karjával, és erős, fenyegető hangon beszélt. Az igazat megvallva, Kotuko ekkor igen közel járt a megőrüléshez; de a leány meg volt győződve, hogy védőszelleme vezeti, és jóra fordul minden. Meg sem lepte hát, amikor a negyedik napi járás után Kotuko (akinek szeme úgy égett, mint két tüzes golyó) azt mondta neki, hogy az ő tornákja kétfejű kutya alakjában jő utánuk a havon. A leány arra nézett, amerre Kotuko mutatott, s valami mintha csakugyan besurrant volna egy szakadékba. Semmi esetre sem volt ember formájú, de mindenki tudta, hogy a tornaitok legjobban szeretnek medve, fóka vagy más efféle alakban megjelenni.
Lehetett az maga a Tízlábú Fehér Szellem-Medve is vagy akárki más, mert Kotuko meg a leány annyira kiéhezett már, hogy káprázott a szeme mind a kettőnek. Tőrben nem fogtak meg semmit, s nyomát sem látták vadnak, amióta a falut elhagyták; az elemózsiájuk nem elég még egy hétre – és vihar közeledett. A sarki vihar tíz napig is tud dühöngeni szünet nélkül, s ilyenkor úton lenni biztos halált jelent. Kotuko akkora hókunyhót emelt, hogy a kéziszánt is belétehették – nehogy az ennivalójuktól elszakadjanak -, s míg az utolsó szabálytalan jégtömeget vagdosta, amelyet a tető zárókövének szánt, megpillantott valamit, ami egy fél mérföldnyire levő kis jégszirtről nézett rá. A levegő ködös volt; az a valami negyven láb hosszúnak és tíz láb magasnak látszott, húszlábnyi farokkal; egész alakjának körvonalai remegtek. Látta a leány is, s ahelyett hogy rémületében felkiáltott volna, nyugodtan mondta: – Ez Kvikvern. Mi következik ezután?
– Szólani fog hozzám – mondta Kotuko, de a hóvágókés reszketett a kezében, amíg beszélt, mert akármennyire hiszi is valaki magáról, hogy különös és rút szellemekkel van barátságban, ritkán örül annak, hogy szaván fogják. Kvikvern egy óriási, fogatlan, szőrtelen kutya kísértete, akiről azt tartják, hogy messzi északon él, s bejárja az országot, ha “készül valami”. Az a valami lehet jó is, rossz is; de Kvikvernről még a varázslók sem szívesen beszélnek. A kutyák megvesznek tőle. Éppen mint a Szellem-Medvének, neki is több lába van a rendesnél – hat vagy nyolc -, ennek a ködben föl és le szökdécselő alaknak pedig több lába volt, mint akármelyik valóságos kutyának. Kotuko meg a leány gyorsan bebújt a kunyhóba. Persze ha Kvikvern rosszat forral ellenük, darabokra zúzhatja a kunyhót a fejük fölött, de mégis nagy megnyugvás volt azt érezni, hogy lábnyi vastag hófal van köztük és a gonosz sötétség közt. Vonatfüttyhöz hasonló süvítéssel kitört a vihar, s tartott három nap, három éjjel; sem irányát nem változtatta, sem meg nem enyhült egy pillanatra sem. Térdük közt tartva táplálták a kőlámpát, harapdálták a félig fölmelegedett fókahúst, és figyelték a mennyezeten felgyülemlő fekete kormot – hetvenkét hosszú óráig. A leány számba vette a szánon levő ennivalót: már csak két napra elég; Kotuko pedig megvizsgálta a szigonya vasfejét, szarvasínkötését meg fókalándzsáját és madárdárdáját. Egyebet nem lehetett tenni.
– Szednához megyünk – hamar, nagyon hamar – suttogta a leány. – Három nap sem telik belé, lefekszünk, és elpusztulunk. Hát nem csinál semmit a te tornákod? Énekelj neki egy angekok dalt, hogy jöjjön ide.
Kotuko énekelni kezdett, a varázsénekek éles, magas hangján, s a vihar lassanként elcsöndesedett. Az ének közepén a leány összerezzent, s előbb ujjatlan kesztyűbe bújtatott kezét, aztán fejét tette a kunyhó jégpadlójára. Kotuko követte példáját; térdeltek mind a ketten, egymás szemébe bámulva s minden idegszálukkal hallgatózva. Kotuko letört egy vékony halcsontforgácsot a szánon levő madártőr széléről, kiegyenesítette, felállította egy kis lyukban a jégen, s odaerősítette kesztyűjével. Majdnem olyan érzékenyen volt elhelyezve, mint egy iránytű; most már nem hallgatóztak, hanem néztek. A vékony pálcika remegett kissé – milyen icipici kis mozdulat volt ez! -, aztán néhány másodpercig erősen rezgett, megnyugodott, újra rezgett, ezúttal más világtáj felé bólintva.
– Túlságos korán! – mondta Kotuko. – Valami nagy jégtömb elszabadult, messze künn a vízen.
A leány a pálcikára mutatott, s fejét rázta. – Ez a nagy jégzajlás – mondotta. – Hallgasd az alsó jeget. Kopog.
Most, amikor letérdeltek, igen furcsa, tompa morajt és kopogást hallottak, amely mintha a lábuk alatt hangzott volna. Némelykor mintha vak kutyakölyök nyivákolna valahol a lámpa fölött; aztán mintha követ köszörülnének kemény jégen; aztán ismét tompa dobütések szóltak; de mindez oly szaggatottan, halkan, mintha nagy messzeségből, kis hallócsövön át hallatszanék.
– Harc nélkül nem jutunk el Szednához – mondta Kotuko. – Ez a jégzajlás. A tornák megcsalt bennünket. Meghalunk.
Lehet, hogy mindez túlzottnak hangzik, de a két ifjú ember valóban nagy veszedelemmel nézett szembe. A háromnapos vihar délnek hajtotta a Baffin-öböl mély vizét, s feltorlaszolta annak a messzire kinyúló szárazföldi jégnek a szélén, amely a Bylot-szigettől húzódik nyugat felé. Az az erős áramlat pedig, amely a Lancaster-öböltől keletnek tart, mérföldekre terjedő, zajló jeget hordozott magával – darabos jeget, amely nem fagyott össze jégmezővé -, s ez a tömeg bombázta a part menti jégtáblákat ugyanakkor, amikor a vihar korbácsolta tenger hullámzása alulról gyöngítette, vékonyította. Amit Kotuko meg a leány hallottak, az ennek a harminc-negyven mérföldnyi távolságban folyó harcnak gyönge visszhangja volt, s ettől remegett a kis hírmondó pálcika.
Mármost: az inuit nép azt tartja, hogy ha a jég egyszer fölébred hosszú téli álma után, nem lehet tudni, mi történhet, mert a szilárd jégtábla majdnem olyan gyorsan változtatja alakját, mint a felhő.
A vihar nyilvánvalóan korán jött tavaszi vihar – és lehetséges minden.
De a két ifjú teremtés boldogabb volt most, mint eddig. Ha az úszó jég felszakad, vége a várásnak, a szenvedésnek. Szellemek, manók, boszorkák sürögnek-forognak a hasadozó jégen, s ők ketten mindenféle vad teremtmény társaságában vonulhatnak be Szedna birodalmába, arcukon még az izgalom pirosságával. Amikor a vihar után kiléptek a kunyhóból, a látóhatáron állandóan erősödött a zaj, s a szívós jég mindenütt nyögött, zúgott körülöttük.
– Még vár – mondta Kotuko.
Egy halom tetején ott ült vagy gubbasztott a nyolclábú Valami, amit három nappal azelőtt láttak – és félelmesen üvöltött.
– Menjünk utána – mondta a leány. – Tudhat valami utat, amely nem vezet Szednához. – De támolygott a gyöngeségtől, amikor a húzókötelet megfogta. A Valami lassan, esetlenül mozgott a jégsziklákon, mindig nyugatnak, a szárazföld felé, ők pedig mentek utána, miközben az úszó jég széléről mind közelebb-közelebb hallatszott a mennydörgés moraja. A jég felszíne minden irányban megrepedezett, összehasadozott három-négy mérföldnyi szélességben, a nagy, tíz láb vastag jéglapok – egyik néhány méter széles, a másik néhány hold területű – tornyosultak fel, buktak le, omlottak egymásba s a még töretlen jégbe, ahogy a súlyos hullámzás emelkedett, esett, csapkodott közöttük. Ez a faltörő kosnak használt jég volt úgyszólván az első hadsereg, amelyet a tenger csatába küldött az úszó jégtáblák ellen. Ezeknek a jégtömböknek folytonos recsegése, rengése majdnem elfojtotta a zajló jégrétegek repesztő hangját, amelyeket az ár úgy tolt be az úszó jégtábla alá, mint amikor valaki hirtelen az asztalterítő alá csúsztat egy kártyát. Ahol sekély volt a víz, ezek a jéglapok egymásra halmozódtak, amíg a legalsó feneket nem ért ötven láb mélységben, s az elfakult tenger vize föltornyosult az iszapos jég mögött, amíg a növekvő nyomás megint előre nem hajszolta az egészet. A jégtáblákon és a zajló jégen kívül a vihar és a tengeráramlások igazi, úszó jéghegyeket is hoztak le a víz grönlandi partjáról vagy a Melville-öböl északi részéről. Ezek ünnepélyesen úsztak közelebb, a hullámok fehér tarajosan törtek meg körülöttük, s úgy haladtak a jégtábla felé, mint egy régimódi, kiterített vitorlákkal közeledő hajóhad. Egy-egy győzedelmesen előrenyomuló jéghegy hirtelen tehetetlenül megfeneklett a mély vízben, felfordult, s a tajték, az iszap, a köpködő fagyott szilánkok áradatában fetrengett; egy sokkal kisebb és alacsonyabb pedig behasította a lapos jégtáblát, és belenyargalt, tonnaszámra hajigálva kétfelé a jeget, s mérföldes barázdát vágva, amíg végre megállt. Némelyik úgy csapott le, mint a kard, fűrészszélű csatornát hasítva; mások darabokra szakadtak, húsztonnás jégdarabok záporát szórva szanaszét, amely ott örvénylett, süvöltözött a jéghalmok közt. Ismét mások kiemelkedtek a vízből, amikor sekély helyre értek, mintha kínjukban nyújtóznának ki, s egy darabban dőltek oldalt, miközben a tenger átcsapott a vállukon. A jégnek ez a dörömbölése, tülekedése, elhajlása, lemerülése, minden lehető alakban való felívelése mindenütt folyt, ameddig a szem elláthatott az úszó jégtábla északi határán. Ahol Kotuko meg a leány állott, onnan nézve ez az egész zűrzavar nem tűnt egyébnek, mint nyugtalan, hullámzó, kapaszkodó mozgásnak a látóhatár alatt; de pillanatról pillanatra közeledett feléjük, s messze a szárazföld felől valami nehéz dörgést hallottak – olyat, mint a ködben hallatszó távoli ágyúzás. Ez azt jelentette, hogy az úszó jégtáblát csapkodja a tenger a Bylot-sziget ércszirtjeihez: ez a föld délre volt a hátuk mögött.
– Soha még ilyen nem volt a világon – mondta Kotuko, bután maga elé bámulva. – Nem most van itt az ideje. Hogy törhet össze ilyenkor az úszó jégtábla!
– Menjünk ez után! – kiáltotta a leány, rámutatva a Valamire, ami eszeveszetten, sántítva rohant előttük. Utánamentek, maguk után ráncigálva a szánt, miközben a jég mennydörögve mind közelebb ért hozzájuk. Végül a jégmezők mindenütt fölrepedeztek, a táblák magasra meredtek körülöttük; a repedések kinyíltak, összecsapódtak, akár a farkas állkapcsa. De ahol a Valami volt – régi, széttört jégtömbök ötven láb magas halma -, ott nem mozdult semmi. Kotuko vadul ugrált előre, maga után vonszolva a leányt, s odakúszott a halom aljához. A jég beszéde egyre hangosabb lett körülöttük, de a halom szilárdan állt – s amint a leány ránézett, Kotuko jobb könyökét fölfelé és kifelé lökte: ez az inuit jel szárazföldet, mégpedig szigetet jelent. És csakugyan szárazföld volt az, ahová a nyolclábú, sántító Valami vezette őket – valami gránithegyű, homokpartú szigetecske a part közelében, úgy befödve, beburkolva, elleplezve jéggel, hogy senki sem tudta volna az úszó jégtől megkülönböztetni – de az alapja mégis szilárd föld, nem vándorló jégtömeg! Széleit lekoptatta a jégtáblák odacsapódása, visszapattanása, köszörülődése, szétmorzsolódása; észak felé menedékes zátony húzódott, félreterelve a legsúlyosabb jég rohamát, éppen úgy, ahogy az eke vasa felfordítja a rögöt. Persze az a veszedelem még mindig megvolt, hogy valami súlyosan megrázott jégmező felcsap a partra, és leborotválja a kis sziget csúcsát; de ez már nem aggasztotta Kotukót meg a leányt, amint fölépítették hókunyhójukat, és enni kezdtek, s hallották, hogyan kalapál és csörömpöl a jég a part mentén. A Valami eltűnt, Kotuko pedig, miközben a lámpa körül kuporogtak, izgatottan beszélt arról, hogy neki hatalma van a szellemeken. A nagy mondások kellős közepén elnevette magát a leány, s elé-hátra himbálta a derekát.
Válla mögött lassan, óvatosan mászva be a kunyhóba, két fej jelent meg – egy sárga meg egy fekete, a világ két legszégyenkezőbb, legbánatosabb kutyafeje. A Kutya-Kotuko volt az egyik, a fekete vezető a másik. Kövér volt most mind a kettő, látszott rajtuk, hogy jó állapotban vannak, és visszanyerték eszüket, de igen furcsa módon voltak összekötve egymással. Emlékeztek, hogy amikor a fekete vezető megszökött, rajta volt a szerszám. Összetalálkozott a Kutya-Kotukóval, s nyilván játszott és verekedett vele, mert a vállán levő hurok beleakadt Kotuko örvének vert rézdrótjába, és szorosra húzódott – úgyhogy egyik sem férhetett a gyeplőhöz, hogy szétrágja, hanem mind a kettő oda volt kötve oldalvást a másik nyakához. Ez – no meg a szabad vadászat kigyógyította őket a bolondságukból. Ép eszén volt mind a kettő.
A leány odataszigálta a két szégyenkező teremtést Kotuko elé, s nevettében zokogva kiáltott fel: – Ez itt Kvikvern, aki biztos talajra vezetett bennünket! Nézd, nyolc lába van, és két feje!
Kotuko kiszabadította őket, s a két kutya a nyakába ugrott; próbálták megmagyarázni neki, hogyan nyerték vissza ép eszüket. Kotuko végigjáratta kezét a bordáikon. Mind a kettő kigömbölyödött, s a szőrük gyapjas volt.
– Ezek ennivalót találtak – mondta Kotuko. – Azt hiszem, egyhamar nem megyünk Szednához. A tornákom küldte őket. A betegségük elmúlt.
Mihelyt Kotukót köszöntötték, egymás torkának rohant a két kutya, aki az utolsó hetekben kénytelen volt együtt aludni, enni, vadászni – s igen szép csata zajlott le a hókunyhóban.
– Éhes kutya nem verekszik – mondta Kotuko. – Ezek fókát találtak. Aludjunk. Találunk ennivalót.
Amikor fölébredtek, a sziget északi partján szabad volt a víz, s az egész leszakított jég elúszott a szárazföld felé. A hullámverés első hangja a legnagyobb gyönyörűség az inuit fülének, mert ez a tavasz jöttét jelenti. Kotuko és a leány megfogták egymás kezét, és mosolyogtak, mert a hullámok tiszta, telihangú zúgása a jég között a lazac és rénszarvas idejére meg a virágzó gyalogfűzek illatára emlékeztette őket. Már mialatt odanéztek, a tenger kezdett újra befagyni az úszó jégdarabok közt, akkora volt a hideg; de a láthatáron nagy, vörös izzás látszott: a lehanyatlott nap fénye. Inkább olyan volt ez, mintha ásított volna egyet álmában, felkeléshez bizony nem hasonlított, s az izzás is csak néhány percig tartott: de mégiscsak ez jelezte, hogy fordul az esztendő. Érezték, hogy ezen már semmi sem változtathat.
Kotuko rajtakapta a kutyákat, amint egy frissen megölt fókán verekedtek. A fóka a halakat üldözte; azokat mindig szétzavarja a vihar. Ez volt az első valami húsz-harminc fóka közül, aki ezen a napon kijött a szigetre, s amíg a tenger keményre nem fagyott, száz meg száz mohó fekete fej élvezte a sekély szabad vizet, s úszkált az úszkáló jég között.
Jó volt bizony ismét fókamájat enni: bátran megtölteni zsírral a lámpákat, s nézni, hogy lobog fel a láng háromlábnyira; de mihelyt a tenger friss jege megbírta őket, Kotuko meg a leány megrakták a kéziszánt, a két kutyát pedig úgy meghajszolták, mint még soha, mert félve gondoltak arra, hogy mi történhetett ezalatt a faluban. Az idő éppen olyan könyörtelen volt, mint rendesen; de könnyebb egy ennivalóval megrakott szánt húzni jóllakottan, mint éhesen vadászni. Huszonöt fóka testét temették a part jegébe – mind megenni való -, azzal siettek vissza az övéikhez. Mihelyt Kotuko megmondta a kutyáknak, hogy mit akar, azok megmutatták nekik az utat, s bár határkőnek vagy egyéb ismertetőjelnek nyoma sem volt sehol, két nap múlva már Kadlu háza előtt csaholtak. Csak három kutya válaszolt nekik, a többit megették, s a házak mind sötétek voltak. De amikor Kotuko elkiáltotta magát: – Ojo! (főtt hús) – gyönge hangok feleltek vissza, s amikor egyenként hangosan sorolta fel a falubeliek nevét: nem hiányzott senki.
Egy óra múlva lobogtak a lámpák Kadlu házában; hólevet melegítettek; a fazekak zümmögni kezdtek, s a hó csöpögött a tetőről, amikor Amorák lakomát főzött az egész falunak; a csuklyába dugott fiúbaba egy szelet zamatos, dióízű zsírt majszolt, a vadászok pedig lassan, annak rendje és módja szerint ették torkig magukat fókahússal. Kotuko meg a leány elmondták a történetüket. A két kutya ott ült köztük, s valahányszor a nevük előfordult, mind a kettő fülét hegyezte, s fölöttébb szégyenkező arcot vágott. Az a kutya, amelyik egyszer megbolondult, s aztán észre tért, sohasem bolondul meg többet az inuitok szerint.
– Így hát a tornák nem feledkezett meg rólunk – mondta Kotuko. – Zúgott a vihar, repedezett a jég, s a fóka partra úszott a vihartól megriadt halak után. Most az új fókalyukak alig kétnapi járóföldre vannak. Menjenek el holnap a jó vadászok, s hozzák haza a fókákat, amiket ledöftem: huszonötöt temettem el a jégbe. Ha ezeket megettük, valamennyien az úszó jégre megyünk, fókavadászatra.
– Hát te mit csinálsz? – kérdezte a varázsló Kotukót olyan hangon, ahogy Kadluval, Tununirmiut leggazdagabb emberével szokott beszélni.
Kotuko hosszan ránézett az északról jött lányra, s nyugodtan felelte:
– Mi házat építünk. – Azzal apja házának északnyugati oldalára mutatott, mert a megházasodott fiú vagy férjhez adott lány mindig ezen az oldalon lakik.
A lány fölfelé fordította tenyerét, és kétségbeesetten megrázta a fejét. Hiszen ő idegen, az éhhaláltól mentették meg, és semmit sem hozhat a házhoz.
Amorák leugrott a padról, ahol ült, s elkezdett mindenféle holmit hajigálni a lány ölébe – kőlámpákat, vas bőrvakarókat, cinüstöket, pézsmaökör fogával díszített szarvasbőröket, valóságos vitorlavarró tűket -, szebb hozományt sohasem kapott még lány a távoli sarkkör táján, s az északról jött lány földig hajtotta a fejét.
– Ezeket is! – mondta Kotuko, s nevetve intett a kutyáknak, azok meg a lány arcához dugták hideg orrukat.
– Hm – mondta fontoskodó köhintéssel az angekok, mintha az egészet végiggondolta volna. – Mihelyt Kotuko kiment a faluból, az Éneklő Házba mentem, és bűbájos dalokat énekeltem. Végigénekeltem ezeket a hosszú éjszakákat, és idéztem a Rénszarvas szellemét. Az én varázsénekem idézte föl a vihart is, amely megtörte a jeget, és odahajszolta a két kutyát Kotukóhoz, amikor a jég összezúzta volna csontjait. Az én énekem hajtotta partra a fókákat a megtört jég nyomában. A testem még a kvaggiban hevert, de a szellemem a jégen vágtatott, és vezette Kotukót meg a kutyákat minden cselekedetükben. Én tettem mindent.
Mindenki torkig lakott, és álmos volt, hát senki sem mondott ellent neki; s az angekok hivatalánál fogva még egy darab főtt húst vett ki magának, azzal lefeküdt aludni a többiek közé a meleg, világos, olajszagú házban.
Kotuko, aki igen jól tudott inuit módra rajzolni, mindezekről a kalandokról képeket karcolt egy hosszú, lapos elefántcsontdarabra, amelynek lyuk volt az egyik végén. Amikor ő meg a leány északra mentek, az Ellesmere-földre, a Be-nem-fagyott Tenger Csodálatos Esztendejében, otthagyta ezt a megrajzolt történetet Kadlunál. Kadlu elvesztette a kavics közt, amikor kutyaszánja összetört egy nyáron Nikosziringben, a Netillig-tó partján. Egy tóparti inuit a következő évben megtalálta, s eladta egy imigeni embernek, aki tolmács volt egy cetvadászhajón a Cumberland-öbölben. Ez eladta Hans Olsennek, aki később szállásmester lett egy nagy gőzösön, amely turistákat vitt Norvégiába, az Északi-fokhoz. A turistaévad elmúltával a gőzös London és Ausztrália közt közlekedett, megállt Ceylonban, s Olsen ott eladta az elefántcsontot egy szingaléz ékszerésznek két hamis zafírkőért. Én holmi limlom közt rátaláltam egy colombói házban, s elejétől végig lefordítottam.

ANGUTIVUN TINA
(Inuit-eszkimó ének szabad fordítása.
Hazatérő fókavadász férfiak dala)
Kesztyűnk fagyott vértől merev,
prémünk dermeszti dér.
Jövünk: zsákmányunk a fóka, a fóka,
hol a nagy jég véget ér.
Au jana! aua! oha! hakk!
Vágtass, kutyaszán, síntalpú szekér!
Korbács kanyarog, ember gomolyog,
hol a nagy jég véget ér.
Füleltük a fóka halk zörejét,
míg rejtekébe tér,
jeleztünk és lapultunk,
hol a nagy jég véget ér.
Felemelkedik lélegzeni –
lássuk: lándzsánk mit ér?
Eszén túljárva, ledöftük ott,
hol a nagy jég véget ér.
Szemünket hófúvás reszeli,
kesztyűnket enyvezi vér;
jövünk, várnak ránk asszonyaink,
hol a nagy jég véget ér.
Au jana! aua! oha! hakk!
Vágtass, kutyaszán, síntalpú szekér!
Asszonycsapat elénk szalad,
hol a nagy jég véget ér.

Posted on Hozzászólás most!

A dzsungel könyve: A királynő szolgái

A királynő szolgái

Megoldhatod hármasszabállyal és törtekkel teli,
de más a Kukurikú és más a Kikerikí.
Szakadásig csavarhatod, forgathatod, vasalhatod,
de más a Kotkodács és más a Kot-kot-kot.

Egész álló hónapig esett az eső – áztatta a tábort, ahol harmincezer ember, ezer meg ezer teve, elefánt, ló, ökör meg öszvér sereglett össze egy Raval Pindi nevű helyen azért, hogy India alkirálya szemlét tartson fölöttük. Látogatóba jött hozzá az afganisztáni emír – vad ország vad királya -, s az emír testőrségül nyolcszáz embert és lovat hozott magával, csupa olyat, aki se tábort, se gőzmozdonyt nem látott soha életében – vad embereket és vad lovakat valahonnét Közép-Ázsia legvégéből. Bizonyos volt, hogy egy sereg ló minden éjszaka elszakítja a kötőfékét, s összevissza vágtat a táboron keresztül, sötétben, sárban – vagy a tevék szabadulnak el, s rohanásuk közben keresztülbotlanak a sátorköteleken. Elképzelhetitek, milyen mulatságos ez azoknak, akik aludni szeretnének. Az én sátram messzire volt a tevék cserényeitől, s azt hittem biztonságban vagyok: de egy éjszaka valaki bedugta a fejét a sátram nyílásán, s azt kiáltotta:

– Kifelé, de gyorsan! Jönnek! Az én sátram már odavan!

Tudtam, hogy kik jönnek, fölrántottam hát csizmámat és vízhatlan köpönyegemet, s kibotorkáltam a csatakba. A kis Vixen, a foxi kutyám, a másik oldalon távozott. Bőgést, morgást, sárfröccsenést hallottam, aztán a sátorkaró eltört, a sátor beroskadt, és elkezdett táncolni a karó körül, mint egy megveszekedett kísértet. Egy teve gabalyodott belé, s akárhogy áztam-fáztam, akárhogy dühöngtem, nevetnem kellett rajta. Aztán elfutottam, mert nem tudhattam, hány teve szabadult el: utat törtem magamnak a sárban, s kisvártatva nem is láttam már a tábort.

Végül is keresztülbotlottam egy ágyútalpon, s erről megtudtam, hogy valahol a tüzérek közelében járok, ott, ahol az ágyúkat helyezik el éjszakára. Semmi kedvem sem lévén, hogy esőben, sötétben még valamibe belebotoljak, felakasztottam vízhatlan kabátomat egy ágyú szájára, holmi vigvamfélét csináltam magamnak két-három ott talált töltővessző segítségével, végignyúltam egy másik ágyú talpán – s törni kezdtem a fejemet, hogy hová lett Vixen, és hol lehetek én.

Amikor már-már elaludtam, egyszerre csak szerszámcsörgést és állati morgást hallok, s egy öszvér megy el mellettem, nedves fülét rázogatva. Csavarágyú-üteghez tartozott, mert hallottam a nyeregkápáján a szíjak, gyűrűk, láncok s egyéb holmi zörgését. A csavarágyú afféle két darabból álló ágyú, amit csavarokkal erősítenek össze, amikor használják. Fölviszik a hegyek közé is mindenüvé, ahová az öszvér el tud jutni, s sziklás vidékeken nagy hasznát veszik.

Az öszvér mögött egy teve jött, nagy, puha lába hatalmasakat toccsant a sárban, nyaka pedig úgy bólogatott erre-arra, mint egy eltévedt tyúké. Szerencsére eléggé megtanultam a bennszülöttektől az állatok nyelvét – persze, nem a vadállatok, hanem a tábori állatok nyelvét -, s megértettem, hogy mit mond.

Az a teve lehetett, amelyik a sátramba belegabalyodott, mert azt kiáltotta oda az öszvérnek:

– Mitévő legyek? Hová menjek? Viaskodtam valami lobogó fehér dologgal, botot kapott fel, és nyakon vert vele. (Ez az eltört sátorkaró volt: nagyon örültem, hogy megtudtam.) Szaladjunk-e tovább?

– Ó, hát te voltál? – mondta az öszvér. – Te meg a fajtád zavartátok föl a tábort? Várj csak! Ezért megvernek holnap reggel, de mindjárt tőlem is megkaphatod a magadét előlegben.

Hallottam a szerszám csörgését, amint az öszvér hátat fordított, s kettőt rúgott a teve oldalába. Úgy pufogott, mint a nagydob.

– Máskor – mondotta – okosabb dolgod legyen, mint éjnek idején átrohanni egy öszvéres ütegen, s azt kiáltani: “Rablók! Tűz van!” Most pedig ülj le, és ne lógasd azt a buta nyakadat.

A teve összecsuklott teve módra, mint egy kétágú vonalzó, s nyöszörögve ült le. A sötétségben szabályos lódobogás hallatszott, s egy nagy katonaló ügetett be oly feszesen, mintha parádén volna; átugrott egy ágyútalpon, s éppen az öszvér mellett állapodott meg.

– Utálatos dolog – mondta nagyokat prüszkölve. – Ezek a tevék már megint ott zabolátlankodtak köztünk – harmadszor ezen a héten. Hogy őrizzük meg mi, lovak a friss erőnket, ha aludni se hagynak? Ki van itt?

– Az Első Csavarágyús Üteg második számú ágyújának hátsó részét hordozó öszvér vagyok – mutatkozott be az öszvér -, s ez a másik a mi kedves barátaink közé tartozik. Engem is fölébresztett. Hát te ki vagy?

– Kilencedik Lándzsás Ezred, E-csapat, Tizenötös szám – Dick Cunliffe lova. Egy kis helyet kérek.

– Ó, bocsáss meg! – mondta az öszvér. – Sötét van, nem láttalak jól. Ezek a tevék beteggé tesznek. Kijöttem a cserényből, hogy egy kis békességem és nyugalmam legyen itt.

– Nagyuraim – mondta alázatosan a teve -, rosszat álmodtunk ma éjszaka, és nagyon megijedtünk. Én csak teherhordó teve vagyok a 39-es Bennszülött Gyalogezredben, és nem vagyok olyan hős, mint ti.

– A manóba is, hát akkor miért nem hordozod a 39-es Bennszülött Gyalogezred bagázsát, ahelyett, hogy összevissza futkosol a táborban? – riadt rá az öszvér.

– De amikor olyan rosszat álmodtunk – mondta a teve. – Nagyon sajnálom. Hallgassátok csak! Mi ez? Nem kell megint szaladni?

– Ülj le – szólt az öszvér -, különben összetöröd azt a gólyalábadat az ágyúk között. – Egyik fülét felcsapta, és hallgatózott. – Ökrök! – mondotta: – Ágyús ökrök. Szavamra, te meg a fajtád az egész tábort felriasztottátok. Pedig sok taszigálás kell ahhoz, hogy egy ágyús ökör felébredjen.

Hallottam egy földön húzódó lánc csörömpölését, s két igába fogott, nagy, dacos, fehér ökör lépdelt felénk egymás mellett, ezek szokták a nehéz ostromágyúkat húzni, ha az elefántok már nem akarnak közelebb menni a tűzvonalhoz. Majdnem a láncra taposva jött egy másik ágyús öszvér, vadul kiáltozva:

– Billy! Billy!

– Ez a mi regrutáink közül való – magyarázta a vén öszvér a lónak. – Engem kiált. Itt vagyok, kölyök, ne óbégass már! A sötétség még sohasem harapott meg senkit.

Az ágyús ökrök leheveredtek egymás mellé, és kérődzni kezdtek, de a fiatal öszvér szorosan odabújt Billyhez.

– Rettenetes! – mondotta. – Félelmetes dolgok, Billy! Bejöttek a cserényünkbe, amíg aludtunk. Gondolod, hogy megölnek minket?

– Nagy kedvem volna, hogy bemutassam rajtad az egyes számú rúgásomat – mondta Billy. – Hogy egy tizennégy markos öszvér, akit úgy abriktoltak, mint téged, szégyent hozzon az ütegre ezek előtt az urak előtt!

– No, no, csöndesebben – szólt közbe a ló. – Gondold meg, hogy mind ilyenek vagyunk eleinte. Amikor én először láttam embert (Ausztráliában, hároméves koromban) – fél napig rohantam, s ha tevét láttam volna, talán a mai napig is rohannék.

Az angol lovasságnak jóformán valamennyi lovát Ausztráliából viszik Indiába, s maguk a katonák gyakoroltatják be.

– Hát ez igaz – hagyta rá Billy. – No, ne reszkess, kölyök! Amikor először rakták a hátamra a teljes szerszámot azzal a sok lánccal, a mellső lábaimra álltam, s az egészet letáncoltam magamról. Akkor még nem is tanultam a rugdosás igazi tudományát, de az üteg azt mondta, hogy soha életében nem látott ilyet.

– De az nem szerszám vagy más efféle csörgő dolog volt – erősködött a fiatal öszvér. – Tudod, Billy, hogy azzal már nem törődöm. Mintha fák jöttek volna felénk, ott bukdácsoltak, cuppogtak a cserények között; a kötőfékem elszakadt, a hajtómat se találtam, téged se találtalak, Billy – hát elrohantam ezekkel az urakkal együtt.

– Hm – mondta Billy. – Mihelyt meghallottam, hogy a tevék elszabadultak, nyugodtan eljöttem – a magam szakállára. Hanem, ha egy ütegbeli csavarágyús öszvér úrnak mondja az ágyús ökröket, annak átkozottul inába szállhatott a bátorsága. Hé, fickók, kik vagytok?

Az ágyús ökrök kérődztek még egy kicsit, aztán egyszerre válaszolták:

– A Nagyágyús Üteg első ágyújának hetedik pár igás ökre. Aludtunk, amikor a tevék jöttek, de amikor belénk tiportak, fölkeltünk és elmentünk. Jobb nyugodtan heverni a sárban, mint a puha almon zavartatni magunkat. Mondtuk ennek a barátodnak, hogy nincs mitől félni, de ő olyan sokat tud, hogy más volt a véleménye. Böő!

Azzal tovább kérődztek.

– Látod, így jár, aki megijed – mondta Billy. – Az ágyús ökrök is kikacagják. Remélem, örülsz, te tacskó.

A fiatal öszvérnek vacogott a foga, s hallottam, amint olyasvalamit mond, hogy semmiféle vén szarvasmarhától nem fél a világon: de az ökrök csak összeütötték a szarvukat, és tovább kérődztek.

– No, ne dühösködj, amikor már megijedtél. Ez a legrosszabb fajtája a gyávaságnak – mondta a ló. – Mindenkinek meg lehet bocsátani szerintem, ha megriad éjszaka, mert olyasvalamit lát, amit nem tud megérteni. Mi sokszor kitörtünk a cölöpök közül mind a négyszázötvenen, csak azért, mert egy regruta addig mesélt nekünk az ausztráliai viperáról, hogy a végén halálra rémültünk a kötőfékünk lelógó végétől.

– Ez mind rendjén van a táborban – mondta Billy -, magam is szívesen nekirugaszkodom csak úgy mulatságból, ha egy-két napig nem jártam künn; de mit csináltok valóságos szolgálat közben?

– Ó, az aztán egészen más – mondta a ló. – Akkor Dick Cunliffe ül a hátamon, szorítja az oldalamat a térdével, s csak arra kell ügyelnem, hogy hová rakom a lábamat, helyesen nehezedjem rá a hátsó lábszáramra, és értsem a zabla-szót.

– Mi az a zabla-szó? – kérdezte a fiatal öszvér.

– Tyű, a fűzfánfütyülő rézangyalát a regrutájának – horkant fel a ló -, hát téged nem tanítottak arra, hogy a zabla-szót megértsed? Hát mit tudsz, ha nem tudsz egyszerre megfordulni, amikor a zablát megrángatják? Hiszen ez élet-halál dolga a lovasnak és természetesen neked is. Megfordulsz a hátsó lábszáraidra nehezedve, mihelyt a zabla rándítását érzed. Ha nincs hely, ahol megfordulj, akkor felágaskodol egy kicsit, és úgy ereszkedel le a hátsó lábadra. Ezt hívják úgy, hogy valaki érti a zabla-szót.

– Minket nem így tanítottak – mondta ridegen Billy. – Minket arra tanítottak, hogy a vezetőnknek engedelmeskedjünk: ha indulást parancsol, megindulunk, ha megállást, megállunk. Azt hiszem, voltaképpen egyre megy. No, és mit csinálsz ezzel a sok szép előkelő forgással meg ágaskodással, ami nagyon kellemetlen lehet a térded kalácsának?

– Az sok mindentől függ – felelte a ló. – Rendesen be kell nyargalnom egy sereg ordító, torzonborz ember közé, aki mind kést forgat, hosszú, fényes késük van, rosszabb a lódoktor késénél is, és ügyelnem kell, hogy Dick csizmája éppen csak érintse a szomszédja csizmáját, de ne akadjon belé. Ha látom, hogy Dick lándzsája jobbra van a jobb szememtől – akkor tudom, hogy nem esik bajom. Nem szeretnék annak az embernek vagy lónak a bőrében lenni, aki Dickkel meg velem szembeszáll, ha sietős a dolgunk.

– Nem vágnak azok a kések? – kérdezte a fiatal öszvér.

– Hát egyszer végigvágtak a szügyemen, de az nem a Dick hibájából történt.

– Bántam volna is én, hogy ki a hibás, ha egyszer belém vágnak! – kiáltott fel a fiatal öszvér.

– Pedig nem mindegy az – mondta a ló. – Ha nem bízol a gazdádban, okosabb, ha mindjárt nyakad közé veszed a lábadat. Sok ló így is cselekszik, s én nem is gáncsolom érte. Amint mondtam: nem Dick hibájából történt. Az az ember a földön feküdt, s én kinyújtottam a testemet, hogy rá ne lépjek – ő meg alulról belém vágott. Legközelebb, ha földön fekvő ember fölött kell keresztülmennem, rátaposok – de csúnyán!

– Hm – mondta Billy -, bolond dolog. A kés mindig utálatos jószág. A legfontosabb mindenesetre az, hogy jól egyensúlyozott nyereggel másszunk föl a hegyre, megbízhassunk mindig a négy lábunkban, de a fülünkben is, s felkússzunk, kapaszkodjunk, küszködjünk odáig, ahol már sok száz lábnyira vagyunk mindenki másnak a feje fölött – valami sziklapárkányon, ahol éppen csak a patáinknak van hely. Akkor aztán megállsz, nem mozdulsz – sose várd az embertől, te tacskó, hogy a kantárodat fogja – nyugodtan maradsz, amíg az ágyút összerakják, aztán elnézed, amint a tüzes, piros kis bombák szétpattannak a messzi fatetők között.

– Elcsúszni nem szoktatok soha? – kérdezte a ló.

– Azt mondják, hogy könnyebb füles tyúkot látni, mint elcsúszott öszvért – felelte Billy. – No, hébe-hóba talán megesik, hogy egy rosszul megrakott nyeregkápa felfordítja az öszvért, de ez nagy ritkaság. Szeretném megmutatni neked a mi munkánkat. Gyönyörű. Három évig tartott, amíg rájöttem, hogy mit is akarnak az emberek tulajdonképpen! Az a fortélya a dolognak, hogy az alakunk sohase rajzolódjék ki az égen, mert akkor ránk lőhetnek. Jegyezd meg ezt, te tacskó! Fedve maradni, amennyire lehet, még ha egy mérföldet kerülsz is emiatt. Ha ilyen mászásra kerül a sor, én vezetem az üteget.

– Hogy rám lőjenek, s én ne rohanhassak közéjük! – mondta erősen elgondolkozva a ló. – Ezt nem bírnám ki. Rohamozva akarnék indulni Dickkel.

– Dehogyis akarnál! Tudod, hogy mihelyt az ágyúk állásban vannak, azok végzik el helyettetek a rohamot. Ez tudományos dolog, tiszta munka – de kések – piha!

A teherhordó teve már jó ideje ingatta a fejét erre-arra, várván, hogy ő is közbevethessen egy szót. Aztán hallottam, amint idegesen köszörülte a torkát, és megszólalt:

– É-é-én is verekedtem egy kicsit, de nem mászva és nem is rohanva.

– Nem ám. Ha már szóba hoztad – mondta Billy -, hát nem is látszol olyannak, mint aki mászásra vagy rohamra termett. No hát, hogy is volt az, vén szénahordó?

– Annak rendje és módja szerint – mondta a teve. – Mind leültünk.

– Ó, szép farhámom, szügyellőm! – mondta halkan a ló. – Leültetek?

– Leültünk százan – folytatta a teve – nagy négyszögben; a terhünket, a nyergünket az emberek halomba rakták a négyszögön kívül, s a hátunk fölött lövöldöztek a négyszögnek mind a négy oldalán.

– Miféle emberek? Akárki, aki éppen arra járt? – kérdezte a ló. – Minket is tanítanak arra a lovaglóiskolában, hogy lefeküdjünk, s engedjük a gazdánkat lövöldözni a hátunk fölött, de Dick Cunliffe az egyetlen ember, akinek ezt megengedném. Csiklandozza a derekamat, s amellett nem is látok, amikor a földön van a fejem.

– Hát nem mindegy az, hogy ki lövöldöz fölötted? – szólt a teve. – Szorosan egymás mellett sok ember és sok teve van, s rengeteg füstfelhő. Én nem félek ilyenkor. Csöndesen ülök és várok.

– És mégis rossz álmaid vannak – vágott közbe Billy -, és fölforgatod éjszaka a tábort. Jó, jó! Én bizony nem feküdnék, még kevésbé ülnék le, hogy egy embert lövöldözni engedjek magam fölött: ha megpróbálná, a patám erősen össze találna különbözni a fejével. Hát hallott már valaki ilyen szörnyűséget?

Sokáig hallgattak; aztán az egyik ágyús ökör fölemelte nagy fejét, és így szólt:

– Igazán bolond vagy. Harcolni csak egy módon lehet.

– Ó, csak folytasd! – mondta Billy. – Kérlek, ne törődj velem. Ti bizonyosan a farkatokon állva harcoltok.

– Csak egy módon – mondta most a két ökör egyszerre. (Alighanem ikrek voltak.) – Mégpedig így: húsz pár ökröt be kell fogni a nagy ágyú elé, mihelyt a Kétfarkú trombitálni kezd. (Kétfarkú a tábor nyelvén elefántot jelent.)

– Miért trombitál a Kétfarkú? – kérdezte a fiatal öszvér.

– Ezzel mondja meg, hogy nem akar közelebb menni ahhoz a füsthöz, ami a másik oldalon látszik. Gyáva fickó a Kétfarkú. Akkor mi, ahányan vagyunk, együtt húzzuk a nagy ágyút – hő, hó csálé hajsz! Mi bezzeg nem mászunk föl sehová, mint a macska, és nem rohanunk, mint a borjú. Mendegélünk a síkságon, mind a húsz pár, amíg az igát le nem veszik a nyakunkról, s legelészünk, amíg a nagy ágyúk a síkságon keresztül beszélgetnek valami sárból tapasztott várossal – s falaiból darabok hullanak ki, és úgy száll a por, mintha csorda jönne haza.

– Úgy! És ti éppen ezt az időt választjátok ki legelésre? – szólalt meg a fiatal öszvér.

– Ezt vagy mást, mindegy. Enni mindig jó. Addig eszünk, amíg ismét nyakunkra teszik az igát, aztán visszahúzzuk a nagy ágyút odáig, ahol a Kétfarkú várja. Néha a városban is vannak nagy ágyúk, amik visszafelelnek, s egyet-egyet meg is ölnek közülünk, annál több legelő marad a többinek. Szerencse dolga – tisztára szerencse dolga. Mindegy, azért a Kétfarkú mégiscsak gyáva. Hát így kell harcolni. Mi, testvérek, Hapurból valók vagyunk. Az apánk Síva isten szent bikája volt. Ennyit akartunk mondani.

– No, valamit csakugyan tanultam ma éjjel – mondta a ló. – Ti, csavarágyús urak, nektek is van kedvetek legelészni, amikor nagy ágyúkkal lőnek rátok, és a Kétfarkú a hátatok mögött marad?

– Éppen annyira, mint leülni, hogy az emberek mászkáljanak rajtunk, vagy késsel fölfegyverzett emberek közé rohanni. Sohase hallottam ilyen ostobaságot. Sziklapárkány, jól egyensúlyba rakott teher, olyan hajtó, akiben megbízhatunk, hogy enged a magunk útján járni – ez tetszik nekem; de a többi – soha! – kiáltotta Billy, lábával toppantva.

– No persze – mondta a ló -, mindenkit más anyagból gyúrtak; annyit látok, hogy a családod – apai ágon, sok mindent nem értene meg.

– Sose törődj a családom apai ágával – mondta bosszúsan Billy, mert minden öszvért bosszant, ha eszébe juttatják, hogy szamár volt az apja. – Az én apám délvidéki úr volt, s minden lovat, aki az útjába került, le tudott gázolni, ronggyá tudott harapni és rúgni. Ezt ne feledd, te nagy barna Brambi!

“Brambi” neveletlen vadlovat jelent. Képzeljétek el, mit érezne egy versenyparipa, ha valaki kocsihúzó “gebének” nevezné – s akkor azt is el tudjátok képzelni, hogy mit érzett az ausztráliai ló. Láttam, hogy szeme fehérje megvillan a sötétségben.

– Hallgass ide, te Malagából ideszakadt szamársarjadék – mondta a foga közt -, tudd meg, hogy én anyai ágon rokona vagyok Karbinnak, a melbourne-i serleg nyertesének, s arra mifelénk nem szokás, hogy a lovat legázolja holmi bodzapuskás játéküteg nagyszájú, tökfejű öszvérje. Készen vagy?

– Ágaskodj! – nyihogta Billy. Mind a ketten felágaskodtak egymással szemközt, s én már elkészültem arra, hogy dühös verekedés tanúja leszek, amikor egy öblögető, dörgő hang szólalt meg az éj sötétjében jobb felől:

– Gyerekek, csak nem verekedtek össze ilyesmi miatt? Maradjatok nyugton.

Mindkettő négylábra ereszkedett undorodó horkantással, mert sem a ló, sem az öszvér nem szenvedheti az elefánt hangját.

– A Kétfarkú! – mondta a ló. – Ki nem állhatom. Nem tisztességes dolog, hogy valakinek elöl-hátul farka legyen.

– Én is ugyanígy vélekedem – mondta Billy a ló mellé húzódva. – Mi azért mégis sok mindenben hasonlítunk egymáshoz.

– Azt hiszem, ez anyai örökség bennünk – mondta a ló. – Nincs értelme, hogy veszekedjünk. Nyihh! Kétfarkú, talán bizony megkötöztek?

– Az ám – felelte a Kétfarkú, s egész ormányát rázta a nevetés. – Cölöphöz kötöttek éjszakára. Hallottam, amit beszéltek. De ne féljetek. Nem ütök szét köztetek.

Az ökrök meg a teve félhangosan morogták:

– Félni? A Kétfarkútól? Ostobaság! – S az ökrök így folytatták: – Sajnáljuk, hogy meghallottad, de hiába, így van. Miért féltek ti Kétfarkúak, az ágyúlövéstől?

– Hát – mondta a Kétfarkú, egyik hátsó lábát a másikhoz dörzsölve, éppen, mint egy kisfiú, aki verset mond föl -, nem tudom, megértitek-e…

– Nem értjük meg, de nekünk kell az ágyút húzni – felelték az ökrök.

– Tudom. Tudom azt is, hogy sokkal bátrabbak vagytok, mint magatok is hiszitek. De velem, velem másként áll a dolog. Engem az ütegem kapitánya Vastag Bőrű Anakronizmusnak nevezett el a minap.

– Ez talán valami újfajta harcnak a neve? – kérdezte Billy, aki kezdte már visszanyerni szellemi képességeit.

– Ti, persze, nem értitek, hogy ez mit jelent, de én értem. Ez a szó azt jelenti, hogy én valami középúton járok, és igaz is. Én előre látom az eszemmel, hogy mi történik, ha egy gránát szétrobban: ti, ökrök, nem látjátok előre.

– Én igen – mondta a ló. – Legalábbis egy kicsit. Igyekszem nem gondolni rá.

– Én többet látok, mint te, és igenis gondolok rá. Tudom, hogy nagy darab állat vagyok, ha a gondozásomról van szó, és azt is tudom, hogy senki sem ért a gyógyításomhoz, ha beteg vagyok. Csak a hajtóm bérét tudják lefogni, amíg meg nem gyógyulok – és én nem bízom a hajtómban.

– Nyehh – mondta a ló -, ez már megmagyarázza a dolgot. Én bízom Dickben.

– Nekem ugyan egész ezred Dicket rakhattok a hátamra, attól nem érzem jobban magamat. Éppen eleget tudok ahhoz, hogy kellemetlen érzéseim legyenek, s nem tudok eleget, hogy azért mégis előremenjek.

– Ezt nem értjük – mondták az ökrök.

– Tudom, hogy nem értitek. Nem is hozzátok beszélek. Ti nem tudjátok, mi a vér.

– De igen – mondták az ökrök. – Az a vörös valami, ami beszivárog a földbe, és szaga van.

A ló rúgott, ugrott, horkantott egyet.

– Ne beszéljetek róla! – mondotta. – Ha csak rágondolok is, érzem a szagát. Meg kell futamodnom tőle, ha Dick nincs a hátamon.

– De hisz itt nem szagolhatsz vért – mondták a teve meg az ökrök. – Miért vagy olyan ostoba?

– Hitvány valami a vér – mondta Billy. – Én nem akarok megfutamodni, de nem szívesen beszélek róla.

– No, helyben vagyunk! – szólt a Kétfarkú, és fölemelte farkát, hogy magyarázkodni kezdjen.

– Persze hogy helyben vagyunk. Itt voltunk egész éjjel – mondták az ökrök.

A Kétfarkú úgy toporzékolt, hogy lábán csörömpölt a vasbilincs.

– Ó, nem hozzátok beszélek. Ti belül nem láttok semmit.

– Nem. Mi csak kifelé nézünk a négy szemünkkel – mondták az ökrök. – Egyenesen előrenézünk.

– Ha én csak azt tudnám, és semmi egyebet, akkor nem kellene a nagy ágyút húznotok. Vagy ha olyan volnék, mint a kapitányom, az látja a dolgokat belül, a fejében, mielőtt a tüzelés megkezdődik, és egész testében reszket, de sokkal többet tud, semhogy elszaladna -, ha olyan volnék, mondom, akkor én is tudnám húzni az ágyút. No de ha ilyen bölcs volnék, akkor egyáltalán nem is lennék itt. Máig is király lennék az erdőben, ami valamikor voltam: fél napig aludnék, s akkor fürödnék, amikor kedvem tartja. Egy hónapja nem fürödtem már kedvem szerint.

– Ez mind igen szép – mondta Billy -, de azzal még nem lehet javítani semmin, hogy hosszú neveket adunk neki.

– Nyihh! – mondta a ló. – Azt hiszem, megértettem, mit gondol a Kétfarkú.

– Még jobban megérted mindjárt – mondta a Kétfarkú nagy bosszúsan. – Magyarázd meg nekem, miért nem szeretik ezt!

Azzal dühösen, élesen trombitálni kezdett.

– Hallgass! – kiáltott rá egyszerre Billy meg a ló, s hallottam, hogy toporzékolnak és megborzonganak. Az elefánt trombitálása mindig rút, de különösen az éjszaka sötétjében.

– Nem hallgatok! – mondta a Kétfarkú. – Magyarázzátok meg, kérlek! Hrrá! Rrratt! Hrrrá! Rrrá! – Aztán hirtelen elhallgatott, valami halk vinnyogást hallottam a sötétségben, és tudtam, hogy Vixen végre rám talált. Éppoly jól tudta, mint én, hogy az elefánt semmitől nem fél annyira, mint egy csaholó kis kutyától: megállt hát a cölöphöz kötött Kétfarkú előtt, s ugatni kezdett hatalmas lába tövében. A Kétfarkú feszengett. – Eredj innét, kis kutya! Ne szimatolj a bokám körül, mert beléd rúgok. Jó kis kutyus, szép kis kutyus, menj haza, te kis csaholó dög! Ó, miért nem viszi el valaki? Mindjárt megharap!

– Úgy látom – szólt Billy a lóhoz -, hogy Kétfarkú barátunk sok mindentől fél. Én pedig ha megettem volna azt a sok kutyát, akit felrúgtam a gyakorlótéren, szinte olyan kövér volnék már, mint a Kétfarkú.

Füttyentettem; a fülig sáros Vixen odafutott hozzám, megnyalta az orromat, s hosszan elbeszélte, hogyan kutatta végig utánam az egész tábort. Sohasem árultam el neki, hogy értem az állatok beszédjét, különben nagyon is bizalmaskodni kezdett volna. Így hát most begomboltam a kabátom alá: a Kétfarkú pedig csoszogott, topogott, morgolódott magában.

– Különös! Nagyon különös! – mondotta. – Ez már a vérünkben van. De hát hova lett az az utálatos kis dög?

Hallottam, amint az ormányával tapogat mindenfelé.

– Úgy látszik, mindnyájunkat más-más dolog bánt – folytatta ormányát kifújva. – Ti, urak, azt hiszem, megriadtatok, amikor trombitáltam.

– Nem riadtam meg éppen – mondta a ló -, csak úgy éreztem, mintha lódarazsak nyüzsögnének a hátamon, a nyereg helyén. Nehogy újra kezdd!

– Én megijedek egy kis kutyától, a tevét pedig rossz álmok riasztják meg éjszaka.

– Szerencse, hogy nem kell egyformán harcolnunk mindnyájunknak – mondta a ló.

– Csak azt szeretném tudni – szólalt meg hosszú hallgatás után a fiatal öszvér -, csak azt szeretném tudni, hogy miért kell egyáltalán harcolnunk!

– Mert parancsolják – felelte a ló megvető horkantással.

– Parancs – mondta Billy, az öszvér, és összekoccant a foga.

– Parancs – ismételte elcsukló hangon a teve, s utána a Kétfarkú is meg az ökrök: – Parancs!

– Igen, de ki adja a parancsot? – okvetetlenkedett a regruta-öszvér.

– Az az ember, aki előttünk jár, aki a hátunkon ül, aki az orrunkra erősített kötelet fogja, aki a farkunkat csavarja – mondták egymás után Billy meg a ló meg a teve meg az ökrök.

– De ki parancsol azoknak?

– Nagyon sokat akarsz tudni, te tacskó – mondta Billy -, az lesz a vége, hogy beléd rúgnak. Csak az a dolgod, hogy engedelmeskedj az előtted járó embernek, és ne kérdezősködj.

– Igaza van – szólt közbe a Kétfarkú. – Én nem tudok mindig engedelmeskedni, mert én afféle középúton járó teremtés vagyok; de Billynek igaza van. Engedelmeskedj a hozzád legközelebb álló embernek, aki parancsol, mert különben megállítod az egész üteget, és mellesleg el is vernek.

Az ágyús ökrök felálltak, és menni készültek.

– Közeledik a reggel – mondották. – Visszamegyünk a cserénybe. Igaz, hogy mi csak magunk elé nézünk, és nem vagyunk valami okosak; de azért ma éjszaka csak mi nem ijedtünk meg. Jó éjszakát, hősök!

Senki sem felelt, s a ló, hogy másra terelje a szót, megkérdezte:

– Hová lett a kis kutya? A kutya annyit jelent, hogy ember is van valahol a közelben.

– Itt vagyok – csaholta Vixen -, az ágyútalp alatt az emberemmel. Te nagy, otromba barom, te teve, fölforgattad a sátrunkat. Az emberem nagyon haragszik.

– Piha – mondták az ökrök. – Bizonyosan fehér ember.

– Hát persze hogy az – felelte Vixen. – Azt hiszitek, hogy engem valami fekete ökörhajcsár szolgál ki?

– Bú! Bő! Ú! – mondták az ökrök. – Jerünk innét, de gyorsan!

Nekiindultak a sárban, s valahogy úgy sikerült csinálniuk a dolgot, hogy az igájuk nekiment egy lőszerkocsi rúdjának, és beléakadt.

– No, ezt megcsináltátok – mondta nyugodtan Billy. – Ne küszködjetek. Most itt alhattok reggelig. Mi baj?

Az ökrök valami hosszú, sziszegő horkantásban törtek ki, aminőt az indiai szarvasmarha szokott hallatni, taszigálódtak, küszködtek, facsarogtak, topogtak, csúsztak, s kis híján beléestek a sárba, vad morgás közepette.

– Mindjárt kitöritek a nyakatokat – mondta a ló. – Mi bajotok van a fehér emberrel? Én együtt élek vele.

– Meg – esz – minket! Húzd! – kiáltotta az innenső ökör: az iga szétpattant, s ők ketten elballagtak.

Sohasem tudtam eddig, hogy miért fél az indiai szarvasmarha annyira az angoloktól. Mi megesszük a marhahúst – amihez egyetlen ökörhajcsár se nyúl hozzá -, s persze hogy a marhának nem tetszik ez.

– Hogy korbácsoljanak meg a tulajdon nyeregláncaimmal! – káromkodott Billy. – Ki gondolta volna, hogy két ilyen nagy dög állat így elveszti a fejét?

– Mindegy, ne törődj vele! Én megkeresem azt az embert. Tudom, hogy a legtöbb fehér ember hordoz valamit a zsebében – mondta a ló.

– Hát akkor én itt hagylak. Nem mondhatom, hogy túlságosan szeretem őket. Mellesleg szólva, az olyan fehér ember, akinek nincs tisztességes hálóhelye, minden valószínűség szerint tolvaj, márpedig az én hátamon sok állami holmi van. Gyere, tacskó, visszamegyünk a cserényeinkbe. Jó éjszakát, Ausztrália! Remélem, találkozunk holnap a parádén. Jó éjszakát, vén Szénahordozó! – Máskor fékezd egy kicsit az érzéseidet, hallod-e?! Jó éjszakát, Kétfarkú! Ha holnap elhaladsz mellettünk a gyakorlótéren, ne trombitálj. A soraink összegabalyodnak tőle.

Billy, az öszvér, a vén harcos hányaveti, hanyag járásával távozott; a ló kitáguló orrlyuka a mellem körül kezdett szimatolni; adtam neki egy kis kétszersültet, s közben Vixen, aki igen önhitt kis kutya, elhitette vele, hogy kettőnknek tucatszámra vannak lovaink.

– Holnap a kocsimon megyek a parádéra – mondotta. – Merre leszel te?

– A második lovas század bal oldalán. Én adom meg a tempót az egész csapatomnak – mondta. – Most vissza kell mennem Dickhez. Csupa sár a farkam: két órájába is belekerül, amíg a parádéra kipucol.

A harmincezer ember nagy parádéját aznap délután tartották meg. Vixennek és nekem jó helyünk volt az alkirály és az afganisztáni emír közelében, aki magas, fekete asztrakánsüveget viselt, a közepén nagy gyémántcsillaggal. A szemle első része ragyogó napsütésben folyt le; az ezredek egymás után vonultak el előttünk, csupa egyforma mozgó kéz és láb, sorban egymás mellett haladó ágyú – a végén már a szemünk is káprázott belé. Aztán a lovasság következett, gyönyörűen vágtatva a “Bonnie Dundee” dallamára, s Vixen hegyezni kezdte a fülét a kocsin. Éppen a második lándzsás század száguldott el mellettünk, s ott volt az a ló, akit éjszaka láttunk: farka fényes, mint a selyem, fejét a szügyébe vágta, egyik fülét előreszegte, a másikat hátra: megadta a tempót az egész századnak, lába oly könnyedén járt, mintha táncolna. Aztán jöttek a nagy ágyúk, s láttam a Kétfarkút meg két másik társát, sorban befogva egy negyvenfontos ostromágyú elé; húsz pár ökör ballagott mögöttük. A hetedik párnak új igája volt; ez a pár merevnek, fáradtnak látszott. Legvégül következtek a csavarágyúk; Billy, az öszvér úgy viselkedett, mintha valamennyi csapatot ő vezényelné; szerszámja úgy ki volt kenve-fenve, hogy csak úgy ragyogott. Megéljeneztem Billyt, az öszvért, de az nem nézett se jobbra, se balra.

Újra megeredt az eső, s egy ideig olyan köd volt, hogy nem lehetett látni, mit csinálnak a csapatok. Nagy félkört alkottak a síkságon, s egy vonalba rajzottak szét. Ez a vonal nőtt, egyre nőtt; végre már háromnegyed mérföld hosszú volt egyik szárnyától a másikig – szilárd fal emberből, lóból, ágyúból. Aztán egyenesen megindult az alkirály és az emír felé, s amint közelebb ért, rengeni kezdett a föld, akárcsak a gőzös fedélzete, amikor a gépek teljes erejükből dolgoznak.

Aki ott nem volt, el sem tudja képzelni, milyen ijesztő hatással van a nézőre a csapatoknak ez a kemény szembevonulása – még ha tudja is, hogy parádéról van szó. Én az emírre néztem. Idáig jelét sem mutatta csodálkozásának vagy más efféle érzésnek; de most mind tágabbra nyílt a szeme, rövidre fogta a lova kantárját, és hátranézegetett. Egy pillanatig úgy látszott, hogy kardot ránt, és utat vág magának a kocsikon mögötte levő angol férfiak és asszonyok között. Aztán egyszerre megállt az előrehaladó sereg, a föld nem rengett többé, az egész arcvonal tisztelgett, és harminc zenekar kezdett játszani egyszerre. A parádénak vége volt, az ezredek az esőben visszamentek a táboraikba, s egy gyalogsági zenekar rázendített:

Párjával gyertek, állatok,
hahó!
Párjával gyertek, állatok,
elefánt, tüzérségi ló,
mind a bárkába másszatok,
hogy meg ne ázzatok!

Aztán hallottam, amint egy őszes, hosszú hajú, öreg közép-ázsiai főnök, aki az emír kíséretéhez tartozott, faggatni kezdett egy bennszülött tisztet:

– Hogy csináltátok ezt a csudálatos dolgot?

– Parancs volt – felelt a tiszt -, és mindenki engedelmeskedett.

– De hát az állatok olyan okosak, mint az ember? – kérdezte a főnök.

– Éppen úgy engedelmeskednek, mint az ember. Öszvér, ló, elefánt, ökör engedelmeskedik a hajtójának, a hajtó az őrmesternek, az őrmester a hadnagynak, a hadnagy a kapitánynak, a kapitány az őrnagynak, az őrnagy az ezredesnek, az ezredes a három ezredet vezénylő brigadérosnak, a brigadéros a tábornoknak, a tábornok az alkirálynak, az pedig a császárnő szolgája. Így van ez.

– Bárcsak így volna Afganisztánban is! – mondta a főnök. – Mert mi ott csak a magunk akaratának engedelmeskedünk.

– És ez az oka annak – mondta bajuszát pödörgetve a bennszülött tiszt -, hogy a ti emíretek, akinek nem engedelmeskedtek, kénytelen idejönni, és átvenni a mi alkirályunk parancsait.

HARCI ÁLLATOK DÍSZÉNEKE

Ágyúvontató elefántok:

Nagy Sándor erőnk által lett győző Herkules,
mivelhogy homlokunk bölcs és járásunk ügyes.
Bölcsen, híven szolgáltuk – s mindnyájunk rab maradt.
Utat, utat! jön a tízlábnyi,
negyvenfontos fogat!

Tüzérségi ökrök:

Nagy hősök! nem kívánnak ágyúdörgést, tüzet,
s ha puskaport szagolnak, elvesztik fejüket.
Mi következünk akkor: húzzuk az ágyúkat!
Utat, utat! jön a húszigás,
negyvenfontos fogat!

Lovassági paripák:

Nyergemre! ki játszik legszebb dallamot?
dzsidások, huszárok és dragonyosok!
Különb, mint istálló vagy falnivaló,
ha ügetek, és szól harsány induló!

Etetnek, jártatnak zöld pázsit felett,
adnak jó lovast rám, patámnak teret.
Svadronok sorában léptem dobogó,
harci ló öröme harsány induló!

Csavarágyú-húzó öszvérek:

Magam és cimborám hegyre kapaszkodunk,
patánk alól kő gördül, s előre rugtatunk.
Csavarodunk és kúszunk, győzünk ösvény felett,
örömünk: szökkenéssel kihagyni lépteket.

Vagyunk őrmester üdve, ha nem hajszol, szelid;
s hajcsár átka, ha rosszul rakja ránk terheit.
Csavarodunk és kúszunk, győzünk ösvény felett,
örömünk: szökkenéssel kihagyni lépteket.

A trén tevéi:

Teve-dalról nem tud a krónika,
amely segítene, míg kocogunk,
de nyakunk szőrfedte trombita
(rtt-ta-ta-ta! szőrfedte trombita!)
és a mi menetdalunk:
Nem tudom, nem fogom! Nem akarom!
E jelszót add tovább a soron!

Egyikünk málhája földre csúszott!
Talán enyém – az lenne jó!
Egyikünk rakománya homokba esett,
hát éljen a zűrzavar és vakeset!
Urrr! jarrh! grrr! arrh!
Egyikünket most korbács fenyeget!

Az állatok együtt:

A had fiai vagyunk,
szolgálunk, ahogy tudunk.
Iga- s eke-gyermekek,
rajtunk poggyász vagy nyereg.
Menetünk a síkra ér,
mint feszes hajókötél,
gördül, szűkül, tágra nyúl,
harcba, vészbe kanyarul.
Körülöttünk az emberek
poros-némán lejtenek.
Nem mondják: itt mért vagyok;
mennek, mint mi állatok.
A had fiai vagyunk,
szolgálunk, ahogy tudunk,
iga- s eke-gyermekek,
rajtunk poggyász vagy nyereg.

Posted on Hozzászólás most!

A dzsungel könyve: A krokodilus története

Ha majd Tabakit szereted; hiénát húsra hívod: békítsd akkor Dzsakalát, totyogó négyláb-pocakot.
A Dzsungel Törvényeiből
– Tiszteljétek az öreget!
…Vastag hang volt – olyan utálatos, hogy megborzongtatok volna tőle -, olyan, mint amikor valami puha dolog kettéválik. Volt abban vartyogás, károgás, vinnyogás – minden.
– Tiszteljétek az öreget! Ó, Folyóvízi Bajtársak, tiszteljétek az öreget!
Semmi sem látszott a folyó széles vizén, csak egy kis csapat négyszögletes vitorlájú, faszeges bárka, amely építőkövekkel megrakodva éppen kibukkant a vasúti híd alól, s a folyón lefelé úszott. Forgatták otromba kormánylapátjukat, hogy elkerüljék a homokzátonyt, ami a hídlábakat súroló vízben rakódott fel; s amint elhaladtak hármasával egymás mellett, a rettentő hang újrakezdte:
– Ó, Folyóvízi Papok – tiszteljétek az öreget s a gyámoltalant!
Egyik hajós, aki a bárka szélén ült, fölemelte kezét, mondott valamit, ami nem hangzott éppen áldásnak, s a bárkák lassan továbbúsztak a félhomályban. A széles indiai folyó, amely inkább kis tavak láncolatának látszott, mint folyónak, oly sima volt, akár a tükör; közepén visszatükrözte a barnásvörös eget, az alacsony partok alatt és közelében pedig sárga és sötétbíbor foltok cikáztak rajta. A nedves évszakban kis patakok ömlöttek a folyóba, de most világosan látszott kiszáradt torkolatuk a víz széle fölött. A bal parton, majdnem a vasúti híd alatt, sárból és téglából épült vagy zsúpfedeles, vesszőből font házakból álló falu volt, főutcája – tele istállójukba visszatérő marhákkal – egyenesen a folyó felé haladt, s valami kezdetleges téglagátfélében végződött, amelyen a mosakodni kívánók belépkedhetnek a vízbe. Ez volt Mugger-Gaut falujának Gaut nevű része.
Sötét éjszaka szállt le a lencse-, rizs- és gyapotföldekre az alacsony síkságon, amelyet minden esztendőben elárasztott a folyó; a kanyarodót szegélyező nádasra s a csöndes nádas mögött elterülő legelők kusza rengetegére. A papagájok és varjak, amelyek nagy fecsegéssel, lármával végezték esti ivásukat, már beröpültek a szárazföldre elülni; útközben találkoztak a denevérek most induló dandárjaival; s a vízimadarak egyik felhője a másik után érkezett visítva, csárrogva, a nádas menedékébe. Volt ott vastag fejű, fekete hátú vadlúd, csörgőréce, fütyülőruca, vadkacsa, ásólúd, póling és itt-ott egy-egy flamingó.

Egy lusta Golyvásdaru volt a hátvéd; úgy repült, mintha minden lassú szárnycsapása a legutolsó lenne.

– Tiszteljétek az öreget! Folyóvízi Papok, tiszteljétek az öreget!

A golyvásdaru félig megfordította fejét, kissé a hang irányába térült, és mereven földre ereszkedett a híd alatt levő homokzátonyon. Csak akkor látszott meg, micsoda nagy zsivány állat. Hátulról nézve roppantul tiszteletreméltó volt, mert szinte hat láb magasra nyúlt fel, s fölötte hasonlított egy tisztes, kopasz fejű lelkészhez. De bezzeg más képe volt, ha szembenézett vele az ember, mert egész fején, nyakán nem volt egy árva toll sem, ellenben egy borzalmas nyersbőr zacskó éktelenítette nyakát az álla alatt – ebbe gyűjtötte azt, amit csákányforma csőrével ellophatott. Lába hosszú, vékony, ösztövér volt, de kényesen mozgott vele, s büszkén nézett le rá, amint letisztogatta hamuszürke farktollait, rápillantott sima vállára, és “vigyázzállásba” merevedett.

Egy koszos kis sakál, amely éhesen csaholt egy alacsony parti lejtőn, fölszegte fülét-farkát, s átszaladt a sekély vízen a golyvásdaruhoz.

Legalja volt a maga kasztjának – nem mintha a legkülönb sakál is valami nagy legény volna, de ez különösen aljas volt -, félig koldus, félig gonosztevő, falusi szemétrakások tisztogatója, kétségbeesetten gyáva vagy vadul vakmerő, örökösen éhes és telve ravaszsággal, aminek soha hasznát nem látja.

– Huh! – mondta, keservesen megrázkódva, amint partra ért. – Hogy a vörös rüh pusztítsa el valamennyi kutyáját ennek a falunak! Háromszor annyi harapás van a testemen, mint ahány bolha, s mindez azért, mert ránéztem – értsd meg jól – csak ránéztem egy ócska cipőre egy tehénistállóban. Hát tudok én sarat enni? – és megvakarta a bal füle tövét.

– Hallottam – mondta a Golyvásdaru olyan hangon, mint amikor tompa fűrész kínlódik egy vastag gerendával -, hallottam, hogy abban a cipőben egy újszülött kutyakölyök volt.

– Más hallani, és más tudni – mondta a Sakál, aki nagy ismerője volt a közmondásoknak, mert fülelt a falusi emberek beszélgetésére, amikor esténként a tűz körül ültek.

– Úgy van. Éppen ezért, hogy egészen bizonyos legyek a dolgomban, gondjaimba vettem azt a kölyköt, amíg a kutyáknak másfelé akadt dolguk.

– Nagyon is sok dolguk volt – mondta a Sakál. – No, egy darabig nem megyek be hulladékokért a faluba. És igazán egy vak kutyakölyök volt abban a cipőben?

– Itt van – mondta a Golyvásdaru, csőrén keresztül a teli zacskóra sandítva. – Csekélység, de be kell érni vele manapság, amikor a könyörület kihalt a világból.

– Ó, jaj, kőszíve van a mai világnak – siránkozott a Sakál. Közben nyughatatlan szeme figyelte a víznek minden apró fodrozódását, s hirtelen így folytatta: – Nehezen élünk mindnyájan, s azt hiszem, még kiváló urunk is, Gaut büszkesége, a Folyó irigységének tárgya…

– A hazug, a hízelgő meg a Sakál egy bokorban termett – mondta a Golyvásdaru úgy általánosságban; mert nagy hazug volt ő maga is, ha nem röstellte a fáradságot.

– Igenis, a Folyó irigységének tárgya – ismételte emeltebb hangon a sakál. – Bizonyosan ő is úgy találja, hogy ritkább lett a jó falat, amióta a hidat felépítették. De viszont – bár ezt semmiképpen nem akarnám szemébe mondani – ő oly bölcs és erényes – amilyen én, sajnos, nem vagyok.

– Milyen fekete lehet a sakál, ha bevallja magáról, hogy szürke! – morogta magában a Golyvásdaru. Nem láthatta, mi közeledik.

…hogy sohasem fogy ki az ennivalóból, és ezért…

Halk, reszelő hang hallatszott, mintha egy hajó megérintette volna a sekély víz fenekét. A sakál hirtelen sarkon fordult, és szembeállt (mindig legjobb szembeállni) azzal a teremtménnyel, akiről beszélt. Egy huszonnégy láb hosszú krokodilus volt; mintha háromszorosan szögecselt vaslemezbe lett volna bebújtatva, dudorodásokkal, talppal, taréjjal ellátva; felső fogsorának sárga hegyei pontosan föléje borultak szépen rovátkolt alsó állkapcsának. A tömpe orrú mugger-gauti Mugger volt az – idősebb a falu legöregebb lakójánál is, s a falut éppen őróla nevezték el; réme a gázlónak, amíg a vasúti híd föl nem épült -, gyilkos, emberevő s egyben a község bálványa. Úgy hevert, hogy állát a sekély vízben pihentette, helyét a farkának alig észrevehető mozgásával tartotta meg, s a Sakál igen jól tudta, hogy ennek a faroknak egyetlen csapása úgy fölvinné a Muggert a partra, mint valami gőzmasina.

– Mily szerencsés találkozás, ó, Szegények Oltalmazója! – hízelkedett a sakál, minden szó közben hátrább lépve. – Hallottunk egy gyönyörűséges hangot, és édes társalgást kezdtünk reményleni. Várakozás közben én, farkatlan-végtelen szerénytelenségemben, rólad beszéltem. Remélem nem hallottál meg semmit.

Persze, éppen azért beszélt a Sakál, hogy meghallják; tudta, hogy hízelgéssel legkönnyebb ennivalóhoz jutni. A Mugger tudta, hogy a Sakál ezért beszélt; a Sakál tudta, hogy a Mugger tudja ezt; a Mugger tudta, hogy a Sakál tudja, hogy ő is tudja – s így aztán nagyon meg voltak elégedve egymással.

A vén vadállat lihegve, szuszogva törtetett fölfelé a parton, azt mormogva: – Tiszteljétek az öreget – a gyámoltalant! – kis szeme pedig közben parázsként izzott háromszögű feje tetején, a nehéz, csontos szemhéj alatt, amint puffadt hordótestét tovavonszolta összecsukló lábai közt. Aztán letelepedett, s bármennyire ismerte is már a Sakál a szokásait, századjára is összerezzent, amikor látta, hogy mily pontosan utánozza a Mugger a zátonyra vetődött fatörzset. Nem röstellte a fáradságot, hogy éppen olyan szögben feküdjék, ahogy a természetes módon szárazra sodort fatörzs helyezkednék el a víz mellett, tekintetbe véve a vízáramlás irányát abban az időben és azon a helyen. Mindez persze csak megszokásból történt így, hiszen a Mugger most csak mulatságból jött ki a partra; de egy krokodilus soha sincs teljesen jóllakva, s ha a Sakált megcsalja a hasonlatosság: nem élt volna tovább, hogy bölcselkedhessék rajta.

– Semmit sem hallottam, gyermekem – mondta a Mugger fél szemét behunyva. – Fülembe ment a víz, s amellett ájuldoztam az éhségtől. Amióta a vasúti híd fölépült, az én falusi népem nem szeret többé, és ez összetöri a szívemet.

– Ah, szégyen! – mondta a Sakál. – Ily nemes szívet! De hát az ember mind egyforma az én véleményem szerint.

– Nem, igazán nagy különbség van ember és ember közt – felelte kedvesen a Mugger. – Némelyik olyan vékony, mint a csónakosrúd. Másik olyan kövér, mint a kölyöksa… mint a kölyökkutya. Sohasem gyaláznám ok nélkül az embereket. Van mindenféle köztük, de hosszú esztendők alatt megtanultam, hogy mind nagyon jók. Férfi, asszony, gyermek – egyik ellen sincs kifogásom. És jusson eszedbe, gyermekem: aki a világot szidja, azt szidja a világ is.

– A hízelgés rosszabb, mint üres korsó a gyomorban. De az, amit most hallottunk: bölcsesség – mondta a Golyvásdaru, fél lábát leeresztve.

– De azért gondold meg, milyen hálátlanul bánnak ezzel a kiváló teremtéssel – szólalt meg gyöngéd hangon a Sakál.

– Nem, nem hálátlanság az! – mondta a Mugger. – Nem gondolnak másokra, ez az egész. De amint rendes helyemen hevertem a gázló alatt, megfigyeltem, hogy az új híd lépcsőin keservesen nehéz fölmászni öreg embereknek és kisgyerekeknek. Igaz, az öregekkel nem érdemes sokat törődni, de a kövér gyerekek miatt fáj a szívem – csakugyan fáj. Hanem végül is, azt hiszem, hogy ha majd a híd elveszti az újság ingerét, az én népem csupasz, barna lába éppen olyan derekasan tocsog át megint a gázlón, mint annak előtte. Akkor majd ismét megbecsülik az öreg Muggert.

– De én még ma délben is láttam, hogy gólyahírkoszorúk úsztak le a gauti part mentén – mondta a Golyvásdaru.

A gólyahírkoszorú a tisztelet jele egész Indiában.

– Tévedés – tévedés. Az édességárus felesége volt… Évről évre rosszabb a szeme, s már nem tud megkülönböztetni egy fatörzset tőlem – tőlem, a gauti Muggertől! Láttam a tévedését, amikor a virágfüzéreket a vízbe szórta, mert éppen a Gaut aljában hevertem – s ha még egy lépést tesz, megmutattam volna neki azt a kis különbséget. De hát jó szándékkal tette, és tekintetbe kell venni az áldozathozónak szándékait.

– Mit ér a gólyahírkoszorú annak, aki a szemétdombra kerül? – mondta a Sakál bolhászkodva, de közben óvatosan szemmel tartva a Szegények Oltalmazóját.

– Az ám, csakhogy azt a szemétdombot rakni sem kezdték még, amelyikre én kerülök. Ötször láttam, hogy a folyó visszahúzódott a falutól, és új szárazföldet sodort az utca végébe. Ötször láttam újraépülni a falut a parton, s még ötször fogom látni. Nem vagyok én afféle hitetlen, halászgató Gaviál, aki a közmondás szerint ma itt van, holnap ott. Én hűséges, állhatatos őre vagyok a gázlónak. Nem ok nélkül viseli nevemet a falu, s a közmondás úgy tartja, hogy aki sokáig virraszt, végre is megkapja jutalmát.

– Én is sokáig virrasztottam – nagyon sokáig – jóformán egész életemben; s a jutalmam csupa harapás meg ütés volt – mondta a Sakál.

– Hahaha! – harsogott a Golyvásdaru.

Sakálfi nyárvég óta él.
Esőt zúdít szeptember.
“Ily rémes vízözönre – szól –
nem emlékszik az ember!”

A Golyvásdarunak van egy igen kellemetlen tulajdonsága. Időnként valami hirtelen viszketegség vagy görcs száll a lábába, s bár rendes körülmények közt méltóságosabbnak látszik, mint a többi daru – pedig hát az igen tiszteletre méltó külsejű madárfajta -, egyszerre csak vad, torz haditáncnak ered, félig kiterpesztve szárnyait, s kopasz fejét föl-le hajigálva; s ő tudja csak, hogy miért, de leghevesebb rohamaihoz mindig a legrosszabb májú megjegyzésekkel üti a taktust. Amint az ének utolsó szava elhangzott, ismét “vigyázzállásba” merevedett, s tízszerte méltóságosabb volt, mint annak előtte.

A Sakál meghunyászkodott; igaz, hogy betöltötte már harmadik esztendejét, de hát nem szabad érzékenykedni olyasvalakivel szemben, akinek méteres csőre van, s azzal úgy tud bánni, mint egy kopjával. A Golyvásdaru hírhedt gyáva fráter volt, de a Sakál még nála is gyávább.

– Aki soká él, sokat tanul – mondta a Mugger -, vagyis: kis sakál van elég, gyermekem, de olyan krokodilus, mint én, nem terem minden bokorban. Én azért mégsem vagyok büszke, mert aki magasan hordja az orrát, könnyen nyakát töri; de jegyezd meg jól: Sors is van a világon, s a Sors ellen ne szóljon senki, akár úszik, akár jár, akár rohan. Én meg vagyok elégedve a Sorssal. Jó szerencsével, éles szemmel sokra lehet menni, ha mindig gondosan megfigyeled, van-e lefolyása egy pataknak vagy állóvíznek, mielőtt belemégy.
– Egyszer úgy hallottam, hogy még a Szegények Oltalmazója is tévedett – mondta alattomosan a Sakál.
– Igaz, de a Sors akkor is megsegített. Akkor még nem nőttem fel egészen – a három utolsót megelőző éhínség előtt történt. (A Gunga két partjára mondom: milyen bővizűek voltak akkor a folyók!) Igen, ifjú voltam és bohó, s amikor az áradás jött, ki volt nálam boldogabb? Kevés kellett akkor a boldogságomhoz. A falut mélyen elborította az áradás, én elúsztam a Gaut fölött, messze be az egykori szárazföldre, a rizsföldek fölé, amiket magasan elborított a pompás iszap. Emlékszem egy pár karkötőre (üvegből volt, és nagyon megfeküdte a gyomromat), amit azon az estén találtam. Igenis, üveg karkötő volt; s ha jól emlékszem, egy cipő. El kellett volna dobnom azt a pár cipőt, de éhes voltam. Azóta megokosodtam. Igenis. Hát, szóval jóllaktam, és kipihentem magamat; de amikor vissza akartam menni a folyóhoz, az árvíz apadni kezdett, s az utca sarában kellett lépkednem. Igenis, nekem! Egész népem kiszaladt az utcára, papok, asszonyok, gyerekek, s én jóindulatúan néztem rájuk. A sár nem alkalmas hely a verekedésre. Egy csónakos ember azt mondja: – Ragadjunk fejszét, és öljük meg – ez a Mugger, aki a gázlón él. – Nem úgy van – mondja a pap. – Nézzétek, maga előtt hajtja az árvizet! Ő a falu istene! – Erre aztán virágokat szórtak rám, s valakinek az a szerencsés gondolata is támadt, hogy egy kecskét vezessen keresztül az úton.
– Ó, milyen jó – milyen jó a kecske! – sóhajtott fel a Sakál.
– Szőrös – túlságosan szőrös -, s ha a vízben találod, szinte bizonyos, hogy kereszt alakú horog rejtőzik benne. Hanem ezt a kecskét elfogadtam, s nagy tisztességgel mentem le a Gauthoz. Később aztán a Sors elém küldte azt a csónakost, aki fejszével akarta levágni a farkamat. Csónakja megfeneklett egy régi zátonyon, amelyre ti már nem emlékezhettek.
– Nem csupa sakál van itt – mondta a Golyvásdaru. – Nem arról a zátonyról van szó, ahol a kőszállító dereglyék süllyedtek el a nagy szárazság évében? S aztán sekély is maradt a víz három áradás idejéig!

– Kettő volt olyan – mondta a Mugger -, egy felső meg egy alsó zátony.

– Persze, persze, elfelejtettem. Csatorna volt köztük – aztán az is kiszáradt – mondta a Golyvásdaru, aki büszke volt az emlékező tehetségére.

– Az alsó zátonyon feneklett meg az én jóakaróm csónakja. Aludt a csónak orrában, s félig fölébredve a vízbe ugrott, hogy továbbtaszítsa – mellig ért neki – nem, csak térdig. Az üres csónak továbbúszott, s megint megfeneklett a legközelebbi folyóágnál – ahogy akkor ágazott el a folyó. Utánamentem, mert tudtam, hogy jönnek majd emberek, akik partra akarják húzni.

– És jöttek is? – kérdezte áhítatos félelemmel a Sakál. Ekkora zsákmány megdöbbentette.

– Itt is, lejjebb is. Tovább nem mentem, de így is hármat kaptam egy napon, csupa jól táplált csónakost – és az utolsót kivéve (akkor egy kicsit gondatlan voltam) egy kiáltás sem hangzott el, ami a parton levőket figyelmeztette volna!

– Ah, nemes szórakozás! De micsoda okosság, milyen hatalmas ítélőképesség kell hozzá! – áradozott a Sakál.

– Okosság nem kell, gyermekem, csak gondolkozás. Egy kis gondolkozás olyan az életben, mint a rizsre hintett só – ahogy a csónakosok mondják -, és én mindig mélyen szoktam gondolkodni. Unokatestvérem a Gaviál, a halevő, elmondta nekem, milyen keserves munka neki a hal üldözése, mennyire különbözik egyik hal a másiktól, hogy kell ismernie valamennyit együtt és külön-külön. Én azt mondom, hogy ez bölcsesség; de másfelől viszont unokatestvérem, a Gaviál, a maga népe közt él. Az én népem nem úszik csapatosan, száját kiemelve a vízből, mint a Reva; nem is bukkan fel állandóan a víz színére, hol erre, hol arra az oldalára fordulva, mint Mohú és a kis Csapta, nem is verődik rajokba áradás után, mint Bacsua és Csilva.

– Mind jó ennivaló – mondta csőrét csattogtatva a Golyvásdaru.

– Azt mondja az unokatestvérem is, és nagyon fennhordja az orrát, hogy ezekre vadászik, de ezek nem másznak fel a partra, hogy éles orra elől elmeneküljenek. Az én népem más. A szárazföldön él, házban, barmok közt. Tudnom kell, mit csinál, mire készül – s ahogy mondani szokás -, farkából és ormányából összeállítom az egész elefántot. Zöld ág és vasgyűrű függ valahol egy küszöb fölött? Az öreg Mugger tudja, hogy a házban fiú született, s valamikor lejön majd a Gauthoz játszani. Leányt adnak férjhez? Az öreg Mugger tudja, mert látja, hogy az emberek ajándékokat hordoznak egymáshoz: és a leány is lejön a Gauthoz megfürödni az esküvője előtt – és ott várja a Mugger! Megváltoztatta medrét a folyó, új földet teremtett oda, ahol csak föveny volt addig? A Mugger tudja.

– No de mi haszna ennek a tudásnak? – kérdezte a Sakál. – A folyó már az én rövid életem alatt is medret változtatott. Az indiai folyók majdnem mindig változtatják a medrüket, néha két-három mérföldnyit is vándorolnak egy esztendőben, elárasztva a földeket az egyik parton, és jó iszapot hordva a másikra.

– Nincs ennél hasznosabb tudomány a világon – mondta a Mugger -, mert új föld: új veszekedés. A Mugger tudja ezt. Ohó, a Mugger tudja! Mihelyt a víz felszáradt, a Mugger felmászik azokon a kis öblöcskéken, amikről az ember azt hiszi, hogy egy kutyát sem lepnének el – és várakozik. Egyszerre csak jön egy gazda, s azt mondja, hogy ő uborkát akar ide ültetni, dinnyét amoda, az új földön, amit a folyó adott neki. Tapogatja csupasz lábujjaival a jó, finom iszapot. No de jön ám a másik, és azt mondja, hogy ő hagymát, répát, cukornádat akar ültetni ide meg ide. Úgy találkoznak, mint két hányódó csónak, s mind a kettő meregeti a szemét a másikra nagy, kék turbánja alól. Az öreg Mugger lát és hall. Mindegyik “testvérnek” szólítja a másikat, s elindulnak, hogy kijelöljék az új föld határait. A Mugger velük siet egyik helyről a másikra, alacsonyan lebújva az iszapban. No, most veszekedni kezdenek! Most már dühös szavakat mondanak. Már egymás turbánját cibálják! Már fölemelik a bunkósbotjukat – és végül valamelyik hanyatt vágódik az iszapban, a másik meg elszalad. Mire visszajő, a vita el van intézve, a vesztes vasbunkós bambuszbotjának tanúsága szerint. De azért mégsem hálásak a Muggernak. Nem, gyilkost kiáltanak, s a családjaik botokkal verekszenek, húszan is egy-egy oldalon. Az én népem, a dzset nép, nagyon jó. Nem üt az mulatságból! Ha vége van a harcnak, az öreg Mugger várni kezd, messze lenn a folyón, ahová el sem látni a faluból – a mögött a kikár-bokor mögött, ni! Aztán lejönnek az én széles vállú dzsetjeim, nyolcan vagy kilencen, csillagvilágnál, s ágyon hozzák magukkal a halottat. Szürke szakállas öreg emberek, a hangjuk olyan mély, mint az enyém. Kis tüzet gyújtanak – ó, milyen jól ismerem azt a tüzet! – aztán dohánylét isznak, s körülülve csóválják a fejüket, előre vagy oldalvást, amerre a halott hever a parton. Azt mondják, hogy angol törvény szerint kötél jár az ilyesmiért, s hogy az ilyen embernek a családja is gyalázatba jut, mert az ilyen embert felakasztják a börtön nagy udvarán. Erre azt felelik a halott hozzátartozói: – Hát csak akasszák fel! – s az egész beszélgetést újra kezdik: egyszer, kétszer, hússzor egy hosszú éjszakán. Aztán végül azt mondja valaki: – A harc becsületes harc volt. Fogadjunk el vérdíjat, valamivel többet, mint amennyit a gyilkos ajánl, aztán nem beszélünk többet a dologról. – Akkor alkudozni kezdenek a vérdíjon, mert a halott erős férfi volt, és sok fia maradt. De napkelte felé megpörkölik egy kicsit a halottat, ahogy a szokás kívánja – aztán hozzám kerül, és ő csakugyan nem beszél többé a dologról. Ohó, gyermekeim, sok mindent tud a Mugger, sok mindent – és az én dzset népem jó nép!

– Túlságosan fösvény nép nekem – krúgatta a Golyvásdaru. – Még a tehénszarv fényességét sem pazarolják el, ahogy mondani szokás; ki tud tallózni egy dzset után?

– Én őket tallózom – mondta a Mugger.

– Nos, arra dél felé, Kalkuttában, a régi jó időkben – folytatta a Golyvásdaru – mindent kihajigáltak az utcára, mi meg csak szedegettünk, válogattunk. Huj, de szép idők voltak! De manapság olyan tisztán tartják az utcáikat, mint a tojás héja – s az én népem elköltözött onnét. Hiszen szép, szép a tisztaság; de hétszer porolni, söpörni, öntözni egy nap – hát ez még az isteneknek is sok volna.

– Egy belső szárazföldi sakál hallotta egy testvértől, s beszélte el nekem, hogy Kalkuttában minden sakál olyan kövér, mint esős évszakokban a vidra – mondotta a Sakál, s a puszta gondolattól is csurgott a nyála.

– Az ám, csakhogy ott vannak a fehér arcúak, az angolok, s azok kutyákat hoznak le valahonnét a folyón – nagy, kövér kutyákat, csak azért, hogy a sakálok meg ne hízhassanak – mondta a Golyvásdaru.

– Hát azok is olyan keményszívűek, mint ez a nép itt? Tudhattam volna. Sem a föld, sem az ég, sem a víz nem szánja a sakált. Láttam tavaly egy fehér arcúnak a sátrait, az esős évszak után, s meg is ettem egy új sárga kantárt. Ezek a fehér arcúak nem úgy készítik ki a bőrt, ahogy kellene. Nagybeteg lettem belé.

– Én még rosszabbul jártam – mondta a Golyvásdaru. – Életem harmadik esztendejében – ifjú, vakmerő madár voltam – lementem a folyóhoz, ahol a nagy hajók érkeztek. Az angolok hajói háromszor akkorák, mint ez a falu.

– Volt Delhiben, és azt mondja, hogy ott mindenki a feje tetején jár – aki messziről jön, nagyokat hazudik – morogta a Sakál. – A Mugger kinyitotta bal szemét, és élesen nézett a Golyvásdarura.

– Ez szent igaz – erősködött a nagy madár. – A hazug csak akkor hazudik, ha reméli, hogy hisznek neki. Aki nem látta azokat a hajókat, el sem hiheti, hogy igazat mondok.

– Ez már okosabban hangzik – mondta a Mugger. – No, s aztán?

– Ennek a hajónak a belsejéből nagy fehér valamiket hoztak ki, s azok kis idő múlva vízzé váltak. Sok kis darab lehasadozott róluk, és szétszóródott a parton, a többit gyorsan bevitték egy vastag falú házba. De egy jókedvű hajós fölkapott egy darabot – akkora volt csak mint egy kis kutya -, és odadobta nekem. Én is, mint az egész fajtám, gondolkodás nélkül nyelek el mindent – szokásunk szerint elnyeltem azt a darabot is. Tüstént valami rettenetes hidegség áradt szét bennem, a zacskómnál kezdődött, és leszaladt a lábujjam hegyéig – szólni sem tudtam tőle, a hajósok pedig kikacagtak. Soha életemben nem éreztem ilyen hideget. Fájdalmamban, elszörnyedésemben addig táncoltam, amíg ismét lélegzethez nem jutottam; aztán táncoltam megint, és hangosan szidtam ezt az álnok világot; a hajósok pedig hasukat fogták nevettükben. De a legnagyobb csoda az egészben, nem beszélve arról a csodálatos hidegségről, hogy amikor panaszkodásomat bevégeztem, semmi sem volt a zacskómban!

A Golyvásdaru tőle telhető hűséggel mondta el, hogy mit érzett, amikor elnyelt egy hétfontos jégdarabot, amelyet egy amerikai jégszállító hajó hozott, mielőtt még Kalkuttában is gyártottak jeget; de mivel nem tudta, hogy mi a jég, a Mugger és a Sakál pedig még kevésbé tudták – hát nem volt sikere az elbeszélésével.

– Minden lehetséges – mondta a Mugger, újra behunyva bal szemét -, minden lehetséges, ami egy Mugger-Gautnál háromszorta nagyobb hajóról derül ki. Az én falum nem kicsi.

Füttyentés hallatszott le a hídról; a delhii postavonat robogott végig rajta; valamennyi kocsijából áradt a fény, s az árnyéka hűségesen követte a folyó vizén. A vonat nagy zajjal ismét beléveszett a sötétségbe. A Mugger meg a Sakál már annyira megszokták, hogy a fejüket sem fordították meg.

– Hát kisebb csoda ez, mint egy hajó, amely háromszorta nagyobb Mugger-Gautnál? – szólt föltekintve a madár.

– Láttam, amikor építették, gyermekem. Kőről kőre láttam, amint a híd pillérei nőttön nőttek, s ha az emberek leestek (nagyobbrészt csodálatosan biztos lábuk volt)- de ha leestek, én készen vártam. Amikor az első pillér elkészült, már eszükbe sem jutott, hogy kutassanak a folyóban, és elégessék a holttestet. Én itt is sok fáradságtól kíméltem meg őket. A híd építésében nem volt semmi különös – mondta a Mugger.

– De ami keresztülmegy rajta, és azokat a tetős kocsikat húzza! Az mégiscsak különös – ismételte a Golyvásdaru.

– Az kétségtelenül valami újfajta ökör. Egyszer majd nem tud megkapaszkodni ott fenn – és leesik, mint ahogy az emberek leestek. Az öreg Mugger őt is készen fogja várni.

A Sakál a Golyvásdarura nézett, a Golyvásdaru a Sakálra. Ha valamiben bizonyosak voltak, hát abban mindenesetre, hogy az a masina minden egyéb, csak nem ökör. A Sakál időnként megfigyelte a vonat mellett húzódó áloésövény közül, a Golyvásdaru pedig már akkor látott gépet, amikor az első mozdony megindult Indiában. De a Mugger csak alulról nézte, ahonnét a gép sárgaréz fedele meglehetősen hasonlított az ökör púpjához.

– No – igen, újfajta ökör – ismételte nyomatékosan a Mugger, hogy maga is megbizonyosodjék saját véleménye felől.

– Mindenesetre ökör – mondta a Sakál.

– De viszont lehet – szólalt meg újra, személyesen, a Mugger.

– Az bizonyos – egészen bizonyos – szólt közbe a Sakál, meg sem várva, hogy befejezze szavait.

– Mi? – riadt rá bosszúsan a Mugger, mert érezte, hogy a másik kettő többet tud nála. – Mi lehet? Még be sem fejeztem a szavaimat. Azt mondtad, hogy ökör.

– Az, vagy akármi más, amit a Szegények Oltalmazója parancsol. Én az ő szolgája vagyok, nem azé a valamié, ami átmegy a folyón.

– Akármi is, a fehér arcúak csinálmánya – szólt a Golyvásdaru -, s ami engem illet, én nem hevernék ilyen közel hozzá ezen a zátonyon.

– Te nem ismered olyan jól az angolt, mint én – mondta a Mugger. – Volt itt egy fehér arcú, amikor a hidat építették; esténként csónakba ült, és csúszkált a lábával a csónak fenekén, s azt suttogta: “Itt van? Itt van? Adjátok ide a puskámat.” Hallottam, még mielőtt láttam volna, minden egyes hangot – a deszka recsegését, az ő szuszogását, a puskája keccenését, föl s alá a folyón. Amily bizonyos, hogy elkaptam az egyik munkását – amivel megkíméltem őket az elégetéshez való fa költségétől -, olyan igaz az is, hogy lejött a Gautig, s hangosan kiáltotta, hogy lelő engem, és megszabadítja tőlem a folyót – tőlem, a mugger-gauti Muggertól! Gyermekeim: órák hosszat úsztam a csónakja feneke alatt, s hallottam, amint belepuskázott az úszó fatörzsekbe; amikor aztán bizonyos voltam abban, hogy kifáradt, kiemelkedtem mellette a vízből, és az orra előtt kaffantottam össze a szájamat. A híd felépítése után elment. Így vadászik minden angol – kivéve, amikor őrá vadásznak.

– Ki vadászik a fehér arcúakra? – vakkantotta izgatottan a Sakál.

– Emlékszem egy kicsit arra a vadászatra. Fiatal voltam még – mondta a Golyvásdaru, jelentősen csattantva össze csőrét.

– Én kényelmesen megtelepedtem itt. A falut, ha jól emlékszem, akkor építették fel harmadjára. Egyszer unokatestvérem, a Gaviál hírül hozta, hogy bő vizek vannak Benáresz fölött. Eleinte nem akartam odamenni, mert az unokatestvérem halevő lévén, nem mindig tudja megkülönböztetni a jót a rossztól; de hallottam esténként a népem beszélgetését, s amit ezek az emberek mondtak, az bizonyossá tett a dolgomban.

– És mit mondtak? – kérdezte a Sakál.

– Eleget mondtak ahhoz, hogy én, a mugger-gauti Mugger, otthagyjam a vizet, és gyalogszerrel induljak útnak. Éjjel haladtam, fölhasználva a legkisebb patakot is, ha utamba esett; de éppen akkor kezdődött a forró évszak, és minden víz sekély volt. Poros utakon jártam, magas füvön mentem keresztül, dombokra másztam föl holdvilágnál. Másztam még sziklákra is – ezt jól eszetekbe véssétek, gyermekeim. Áthatoltam a víztelen Szirhind csücskén, amíg rá nem találtam a Gunga felé igyekvő kis folyókra. Egyhónapnyi járóföldre voltam a tulajdon népemtől, a magam ismerős folyójától. Csudálatos volt!
– És mit ettél az úton? – kérdezte a Sakál, aki gyomrocskájában tartotta a lelkét, s a Mugger szárazföldi utazásai egyáltalán nem hatották meg.
– Hát ami éppen akadt, kedves rokon – mondta a Mugger lassan, minden szót elnyújtva.
Indiában csak akkor lehet rokonnak szólítani valakit, ha valami vérrokonságot csakugyan ki lehet sütni az illetők közt – mivel pedig a krokodilus csak a tündérmesékben házasodik össze a sakállal, a Sakál igen jól tudta, hogy miért emelik fel ilyen hirtelen a Mugger családi körébe. Ha egyedül lettek volna, nem törődik a dologgal, de a Golyvásdaru szeme megvillant a gyönyörűségtől a rút tréfa hallatára.
– Annyi bizonyos, hogy ezt tudhattam volna, Atyám – mondta a Sakál. Persze a krokodilus nem szereti, ha sakálok atyjának nevezik, s ezt meg is mondta a mugger-gauti Mugger – s ezenkívül még sok mindent, amit itt nem érdemes elismételni.
– A Szegények Oltalmazója a rokonságunkat emlegette. Hogyan emlékezhetném én a rokonság pontos fokára? Különben is: ugyanazt az ételt esszük. Ő mondta – így válaszolt a Sakál.
Ez még csak rontott a dolgon, mert a Sakál arra célzott, hogy a Mugger kénytelen volt szárazföldi útján mindennap friss ételt fogyasztani, ahelyett, hogy addig őrizgetné magánál a zsákmányát, amíg kellő állapotba nem jut – ahogy minden krokodilus cselekszi, aki ad magára valamit, s a legtöbb vadállat nemkülönben. És csakugyan, az egész folyómedren végig, a megvetésnek egyik legerősebb kifejezése ez: “frisshús-evő”. Ez majdnem olyan súlyos, mint hogyha az embert – emberevőnek mondják.
– Harminc esztendeje, hogy azt az ételt elfogyasztották – szólalt meg nyugodtan a Golyvásdaru. – Ha még harminc esztendeig beszélünk is róla, akkor sem tér vissza. Inkább azt mondd el nekünk, hogy mi történt, amikor csodálatos szárazföldi utazásod végén eljutottál a bő vizekhez. Ha minden sakál üvöltését meghallgatnák, megállna a város forgalma – azt tartja a közmondás.
A Mugger hálás lehetett a félbeszakításért, mert nagy nekilendüléssel folytatta:
– A Gunga két partjára mondom! Sose láttam olyan vizet, mint amikor odaértem!
– Hát különb volt a tavalyi nagy áradásnál is? – kérdezte a Sakál.
– Különb! Az áradás csak olyan volt, amilyen minden ötödik esztendőben van – egy-két vízbe fulladt idegen, néhány csirke meg egy döglött ökör iszapos vízben, keresztáramlatok közt. De abban az esztendőben, amelyikről beszélek, a víz alacsony, sima, egyenletes volt – s a Gaviál figyelmeztetése bevált: egymást érték rajta a leúszó angol holttestek. Abban az esztendőben nőttem olyan vastagra és hosszúra, amilyen most vagyok, Agrától kezdve, Etaván át és az allahabadi széles vizeken végig.
– Ó, az az örvény az allahabadi erőd falai alatt! – kiáltott fel a Golyvásdaru. – Úgy özönlöttek oda, mint a fütyülőrucák a nádasba, és forogtak körbe-körbe – így ni!
Megint elkezdte szörnyű táncát, s a Sakál irigykedve nézte. Ő persze nem emlékezhetett az indiai bennszülöttek lázadásának félelmetes esztendejére, amiről a másik kettő beszélt. A Mugger így folytatta:
– Igen. Allahabadnál csöndesen feküdtünk a lassú vízben, s húszat is elengedtünk, amíg egyet megragadtunk; de a legjobb az volt, hogy az angolok nem voltak megrakva ékszerrel, orrgyűrűkkel, bokaperecekkel, mint az én asszonyaim manapság. Aki túlságosan szereti az ékszert, annak kötél lesz a nyaklánca – így tartja a közmondás. Minden folyó valamennyi krokodilusa meghízott akkor, de az én Sorsom úgy akarta, hogy kövérebbre hízzam valamennyinél. Az a hír járta, hogy az angolokat behajtották a folyókba – és a Gunga két partjára mondom, el is hittük, hogy igaz volt. Ameddig lementem dél felé, mindenütt elhittem; márpedig lementem a folyón, túl Mongiron és a folyóra néző síkságon.
– Ismerem azt a helyet – mondta a Golyvásdaru. – Mongir azóta elpusztult város. Igen kevesen laktak benne.
– Aztán lassan, lustán fölfelé jöttem a folyón, s kevéssel Mongir fölött egyszerre csak jő le egy csónak – tele élő fehér arcúakkal! Úgy emlékszem, asszonyok voltak. Valami rudakra feszített vászon alatt hevertek, és hangosan sírtak. Akkoriban sohasem lőttek ránk, a gázlók őreire. A fegyvereknek mind egyebütt volt dolguk. Éjjel-nappal hallottuk a puskaropogást a szárazföld felől, aszerint, hogy merre fordult a szél. Egész hosszúságomban fölemelkedtem a csónak előtt, mert sohasem láttam még eleven fehér arcúakat – ámbár másképpen jól ismertem őket. Egy meztelen fehér gyerek térdelt a csónak szélén, kihajolt, és a kezét vontatta a folyóban. Kedves látvány volt, hogy a gyerek mennyire szereti a folyóvizet. Ettem már aznap, de volt még egy kis üres hely bennem. Hanem azért mégsem az étel miatt, csak mulatságból emelkedtem föl a gyerek kezéig. A célpont oly világos volt, hogy még csak oda sem néztem, amikor összecsuktam a szájamat; de olyan pici is volt, hogy ámbár az állkapcsom egészen bizonyosan összecsukódott – a gyerek gyorsan és sértetlenül visszarántotta a kezét. Az a fehér kis kéz elcsúszhatott két fog között. Keresztbe is elkaphattam volna a könyökénél; de mondom, csak mulatságból emelkedtem föl, hogy valami újat lássak. A csónakban levők egymás után kiáltottak föl, s én egyszerre ismét fölemelkedtem, hogy figyeljem őket. A csónak nehezebb volt, semhogy felfordíthattam volna. Csak asszonyok ültek benne – de aki asszonyban bízik, ingoványon jár, tartja a közmondás: és a Gunga két partjára mondom, igaza is van!
– Egy asszony egyszer valami száraz halbőrt adott nekem – mondta a Sakál. – Reméltem, hogy megkaparinthatom a kisbabáját – de hát a lóhús is jobb, mint a ló rúgása, azt tartja a közmondás. Mit csinált a te asszonyod?
– Rám lőtt valami kurta puskafélével, amilyet sohase láttam sem azelőtt, sem azóta. Ötször egymás után (a Muggernak egy régimódi revolverrel akadhatott dolga) – s én tátott szájjal, bámészkodva álltam ott, a fejemet beborította a füst. Sose láttam ilyet. Ötször, olyan gyorsan, ahogy a farkamat csóválom – így ni!
A Sakál, akit egyre erősebben kezdett érdekelni a történet, éppen csak hogy hátra tudott ugrani az óriási farok kaszáló mozdulata elől.
– Amíg az öt lövés el nem dördült – mondta a Mugger olyan ártatlanul, mintha álmában sem jutott volna eszébe, hogy egyik hallgatóját elkábítsa -, amíg az öt lövés el nem dördült, nem merültem el, s még idejében emelkedtem föl, hogy meghalljam, amint a csónakos azt mondja a fehér asszonyoknak, hogy bizonyosan elpusztultam. Egy golyó az egyik nyakpikkelyem alá ment. Nem tudom, ott van-e még, mert a fejemet nem tudom megfordítani. Nézd meg, gyermekem! Abból láthatod majd, hogy igazat beszéltem.

– Én? – mondta a Sakál. – Hogy merészelné egy ócskacipőevő, egy csontropogtató kétségbe vonni azt, amit a Folyó Irigységének Tárgya mond? Vak kutyakölykök harapdálják le a farkamat, ha ilyen gondolatnak csak az árnyéka is megfordult alázatos fejemben! A Szegények Oltalmazója kegyeskedett elmondani rabszolgájának, hogy egyszer életében megsebesítette egy asszony. Ez elég – el fogom mondani ezt a történetet valamennyi gyermekemnek, és nem kívánok semmi bizonyítékot.

– A túlságos udvariasság néha nem ér többet a túlságos udvariatlanságnál, mert – azt tartja a közmondás – túróval is meg lehet fojtani a vendéget. Nem kívánom, hogy a gyermekeid megtudják, hogy a mugger-gauti Mugger egy asszonytól kapta az egyetlen sebet életében. Egyéb gondjuk is lesz azoknak, ha olyan nyomorult módon keresik a táplálékukat, mint az apjuk.

– Már rég el is felejtettem! Nem is mondtam soha! Nem is volt fehér asszony a világon! Csónak se volt! És egyáltalán nem is történt soha semmi.

A Sakál megcsóválta lompos farkát annak jeléül, hogy emlékezetéből tökéletesen ki van törölve minden; aztán komoly képpel ült le.

– Pedig hát nagyon sok minden történt – mondta a Mugger, akinek most már második kísérlete sem sikerült, hogy barátját megkaparintsa. (Azért egyikük sem neheztelt a másikra. Hogy valaki eszik, és valakit megesznek: az becsületes törvény a folyó mentén, s a Sakál kikapja a maga részét a zsákmányból, ha a Mugger már jóllakott.) – Otthagytam azt a csónakot, és fölfelé mentem a folyón; amikor elértem Arrát s a mögötte levő állóvizeket, már nem volt több halott angol. A folyó üres volt egy darabig. Aztán jött egy-két halott, vörös kabátban, nem angol, de mind egyfajta – hindu és purbia -, aztán öten-hatan egy sorban – aztán végül, Arrától északra, Agrán túlig, mintha egész falvak úsztak volna a vízen. Kis patakokból jöttek ki egymás után, mint a fatörzsek esőzés idején. Amikor a folyó megáradt, ők is csapatostul indultak meg a zátonyokról, ahol megrekedtek; s a visszahúzódó áradat magával hurcolta őket a mezőkön, a Dzsungelon át, hosszú hajuknál fogva. Észak felé haladva egész éjszaka hallottam a puskaropogást, nappal meg a bakancsos lábakat, amint átkeltek a gázlókon, s azt a hangot, amit a nehéz kocsikerék ad a folyómeder fövenyében; és minden csobbanás új halottakat hozott. A végén magam is megijedtem, s azt mondtam: “Ha emberekkel ilyesmi történhetik, hogyan meneküljön meg a mugger-gauti Mugger?” És voltak hajók is, amik mögöttem jöttek fölfelé vitorlás nélkül, folyvást égve, ahogy a gyapotszállító hajók égnek néha, de sohasem süllyedtek el.

– Ó – mondta a Golyvásdaru -, ilyen hajók Kalkuttába is szoktak érkezni. Nagyok, feketék, hátul a farkukkal fölkorbácsolják a vizet és…

– És háromszor akkorák, mint az én falum. Az én hajóim alacsonyak és fehérek voltak, kétoldalt korbácsolták föl a vizet, és nem voltak nagyobbak, mint olyasvalakinek a hajói, aki igazat szokott beszélni. Nagyon megijedtem tőlük, otthagytam a vizet, és visszatértem a magam folyójához. Nappal bujkáltam, éjjel haladtam, ha nem találtam kis folyókat, amik megsegítettek. Visszakerültem a falumba, de nem is reméltem, hogy meglátok valakit a népemből. De hát ezek szántottak, vetettek, arattak, s oly nyugodtan jártak-keltek a földjeiken, mint a tulajdon barmaik.

– És volt még jó ennivaló a folyóban? – kérdezte a Sakál.

– Több is, mint szerettem volna. Még én is – pedig hát nem szoktam iszapot enni -, még én is belefáradtam, s ha jól emlékszem, kissé meg is ijedtem a folyvást érkező néma testektől. Hallottam, amint a falumbeliek azt beszélték, hogy minden angol meghalt; de azok, akiket arccal lefelé fordítva hozott a víz, nem angolok voltak, azt láthatta a népem is. Akkor aztán azt mondták, hogy a legokosabb lesz nem szólni semmit, csak fizetni az adót és szántani a földet. Hosszú idő múlva megtisztult a folyó, s akiket most hozott le, azok nyilván áradáskor fulladtak a vízbe; és ámbár akkor nem volt olyan könnyű ennivalóhoz jutni, mégis szívből örültem, hogy így van. Egy kis gyilkolás hébe-hóba nem rossz dolog – de, azt tartja a közmondás, néha még a krokodilus is megelégeli.

– Csodálatos! Igazán csodálatos! – mondta a Sakál. – Meghíztam ennek a sok evésnek a puszta hallgatásától is. És ha szabad kérdeznem, mit cselekedett azután a Szegények Oltalmazója?

– Azt mondtam magamban – és a Gunga két partjára! összecsuktam az állkapcsomat ez után a fogadásom után -, azt mondtam, hogy soha többé nem kószálok el semerre. Itt éltem hát a Gaut mellett, a népem közelében, s évek hosszú során át virrasztottam, őrködtem fölötte; s a népem annyira szeretett, hogy gólyahírkoszorúkat dobált a fejemre, valahányszor megpillantotta, hogy kiemelkedik a vízből. Igenis, és a Sors kegyes volt hozzám, s a folyó olyan szíves, hogy tiszteletben tartja a szegény gyámoltalant, csakhogy…

– Senki sem boldog csőrétől farkáig – mondotta résztvevően a Golyvásdaru. – Mi egyebet kíván még a mugger-gauti Mugger?

– Azt a kis fehér gyereket, akit nem kaphattam meg – mondta mély sóhajtással a Mugger. – Nagyon kicsi volt, de nem felejtettem el. Öreg vagyok már, de mielőtt meghalok, szeretnék valami új dolgot megpróbálni. Igaz, hogy nehéz lábú, lármás, bolond nép az, s a mulatság nem lenne valami nagy, de én még visszaemlékszem a Benáresz fölött töltött régi szép napokra, s ha az a gyerek él, bizonyosan emlékszik az is. Lehet, hogy föl s alá jár valamelyik folyó partján, s elmondja, hogy dugta be egyszer a kezét a mugger-gauti Mugger foga közé, s hogyan maradt életben, hogy ezt elbeszélhesse. Hozzám igen kegyes volt a Sors, de ez még gyötör néha álmomban – az a kis fehér gyerek ott a csónak orrában. – Ásított, aztán összecsukta az állkapcsát. – Most pihenni és gondolkozni akarok. Maradjatok csöndben, gyermekeim, és tiszteljétek az öreget.

Mereven megfordult, és felcsoszogott a homokzátony tetejére; a Sakál pedig visszahúzódott a Golyvásdaruval egy fa oltalma alá, amely a zátonynak a vasúti hídhoz közelebb eső végénél feneklett meg.

– Kellemes és hasznos élet volt – vigyorgott, kérdőn nézve föl a föléje magasodó madárra. – És gondold meg: egy szóval sem méltóztatott megmondani nekem, hol maradt valami morzsa a patak mentén. Pedig én százszor is figyelmeztettem jó dolgokra, amik lefelé úsztak a folyón. Milyen igaz ez a közmondás: A Sakált meg a borbélyt mindenki elfelejti, mihelyt híreit elmondta! – No, most meg elalszik! Hrrr!

– Hogy vadászhatik egy Sakál egy Muggerral? – kérdezte hűvösen a Golyvásdaru. – Nagy tolvaj és kis tolvaj – könnyű megmondani, kié lesz a zsákmány.

A Sakál türelmetlen vinnyogással fordult meg, s már össze akart gubbaszkodni a fatörzs alatt – de egyszerre lekuporodott, s a sárban meghurcolódott ágak közt fölnézett a hídra, amely csaknem a feje fölött volt.

– Mi az? – kérdezte a Golyvásdaru, s nyugtalanul terjesztette ki a szárnyait.

– Várj, majd meglátjuk. A szél innen fúj feléjük; de nem minket keresnek. Két ember van itt.

– Emberek? Engem megvéd a hivatalom. Egész India tudja, hogy szent vagyok. – A Golyvásdaru, mint közismert szemétkotró, szabadon járhat, amerre akar; s ennek tudatában a szeme sem rebbent meg.

– Engem pedig legföljebb egy ócska cipővel érdemes megdobni – mondta a Sakál, és újra hallgatózni kezdett. – Hallgasd csak ezt a lábdobogást! – folytatta. – Ez nem bennszülött bőr, hanem egy fehér arcú ember bakancsos lába. Hallgasd csak! Vas vashoz ütődik! Puska! Ez a nehéz lábú, bolond angol azért jött, hogy a Muggerral beszéljen!

– Hát akkor figyelmeztesd! Hiszen csak nemrég nevezte a Szegények Oltalmazójának valaki, aki nagyon hasonlított egy éhes Sakálhoz.

– A kedves rokon maga vigyázzon a bőrére. Százszor is elmondta nekem, hogy nincs mit félni a fehér arcúaktól. Ezek bizonyosan fehér arcúak. Egy mugger-gauti paraszt nem merne utánajönni. Látod: mondtam, hogy puska! No, ha a szerencse kedvez, ma éjszaka jóllakunk. A Mugger szárazföldön nem hall jól – ez pedig itt – nem asszony!

A vasgerendákon egy pillanatra megcsillant egy fényes puskacső a hold fényében. A Mugger olyan csöndesen feküdt a zátonyon, mint a tulajdon árnyéka, mellső lábát kissé kinyújtotta, feje a két lába közé esett – és horkolt, mint egy… krokodilus.

A hídon ezt suttogta egy hang:

– Furcsa lövés – majdnem egyenesen lefelé – de biztos, mint a halál. Legjobb, ha a nyaka mögé célzol. Mekkora dög! Hanem a parasztok megvadulnak, ha lelövöm. Istene ennek a vidéknek.
– Kutyába se vedd – felelte egy másik hang -, vagy tizenötöt ragadott el a legjobb munkásaim közül a híd építése közben, ideje már, hogy végezzenek vele. Hetekkel ezelőtt csónakon üldöztem. Segíts a Martini-puskával, mihelyt én mind a két csövet kilőttem.
– Vigyázz a puska rúgására! Két nagykaliberű lövedék nem tréfadolog.
– Majd meglátjuk, hogyan fogadja. Rajta!
Olyan dörrenés hallatszott, mintha kisebbfajta ágyút sütöttek volna el (a legnagyobbfajta elefánt-vadászpuska nem sokban különbözik az ágyútól) – két lángcsík, s nyomában a Martini-puska metsző roppanása. Ennek a puskának hosszú golyója könnyűszerrel keresztülfúrja a krokodil páncélját. De a robbanógolyók már elvégezték a maguk munkáját. Egyik éppen a Mugger nyaka mögé hatolt be, egy tenyérnyire balra a hátgerinctől, a másik valamivel lejjebb a farok tövénél robbant szét. Száz eset közül kilencvenkilencben a halálra sebzett krokodilus még be tud mászni a mély vízbe, és el tud tűnni; de a mugger-gauti Mugger a szó szoros értelmében három darabra szakadt. Alighogy a fejét megmozdította, már elszállt belőle az élet, s laposan hevert ott, akár a Sakál.
– Mennydörgés, villám! Villám, mennydörgés! – mondta a nyomorult kis állat. – Talán lezuhant végre az a valami, ami a tetős kocsikat húzza a hídon?
– Csak egy puska, semmi több – mondta a Golyvásdaru, bár még a farka tollai is reszkettek. – Csak egy puska, semmi több. Annyi szent, hogy vége van. Itt jönnek a fehér arcúak.
A két angol lesietett a hídról a homokzátonyhoz, megállt, és megbámulta a Mugger hosszúságát. Aztán egy fejszés bennszülött levágta nagy fejét, s négy ember vonszolta át a földnyelven.
– Amikor utoljára volt a kezem egy krokodilus szájában – mondta az egyik angol (a híd építője) -, körülbelül ötéves gyerek voltam. Csónakkal jöttünk le a folyón Mongir felé. Lázadáskori gyerek voltam, ahogy mondani szokás. Szegény anyám is ott volt a csónakban, és sokszor elmondta, hogy lőtte ki apám ócska pisztolyát a vadállat fejébe.
– No hát, most bosszút állhattál a törzsfőnökön – még ha megeredt is az orrod vére a puska rúgásától. Hé, csónakosok! Húzzátok ki a fejét a partra, kifőzzük a koponya kedvéért. A bőr úgy szét van lőve, hogy nem érdemes megőrizni. Most pedig gyerünk haza, és feküdjünk le. Ezért csakugyan érdemes volt egész éjszaka fennmaradni, ugye?
Érdekes: a Sakál meg a Golyvásdaru ugyanezt mondták, alig három perccel az emberek távozása után.

HULLÁMFODOR-ÉNEK

Hajdan egy hab partra tért,
lágy aranyszín esti fénybe.
Szépleány kezéhez ért,
partról visszatérve.

Karcsú láb, nemes kebel –
lábalj át, békédre lelj!
A fodor szólt: “Leányka, állj,
mert én vagyok a halál.”

“Szerelmesem hív, megyek –
hogy lennék hozzá kegyetlen?
Nincs veszély: egy hal lebeg,
fordul, messze lebben.”

Karcsú láb és tiszta szív,
várj még: a rév kompja hív!
A fodor szólt: “Lányka, állj,
mert én vagyok a halál.”

“Kedvesem hív, sietek –
gyávát nem kér feleségül!”
Törzse körül hab-övek,
víz örvénye mélyül:

Bolondos szív, hű kebel,
csöppnyi láb így süllyed el.
Hullámgyűrű fut-szalad,
vérpirosan ring a hab.

Posted on Hozzászólás most!

A dzsungel könyve: Purun Bagát csodája

Éreztük éjjel: reng a föld.
Keltettük, rángattuk kezét;
magunk módján szerettük őt,
szívvel, mely érez, de nem ért.

Omlott a dörgő meredek,
világunk hullt, mint kőözön.
A Kicsi Nép mentette meg,
de a jó testvér mégse jön.

Gyászolj! Mi megmentettük őt
(vadszívben is van tiszta tűz),
gyászolj többé nem ébredőt!
Más ember minket messze űz.

A langurok búcsúztató éneke

Volt egyszer egy ember Indiában: főminisztere az egyik félig független bennszülött államnak az ország északnyugati részén. “Brahmin” volt, vagyis olyan előkelő kaszthoz – társadalmi osztályhoz – tartozott, hogy a “kaszt” szónak már nem is volt semmi különös jelentése a számára; apja pedig annak idején magas tisztséget viselt egy régi divatú hindu fejedelmi udvar tarka, szedett-vedett népsége közt. Amikor Purun Dász felnőtt, érezte, hogy a dolgok régi rendje elvonulóban van, s aki boldogulni akar a világban, annak jó lábon kell állni az angolokkal, s utánozni mindazt, amit az angolok jónak tartanak. De ugyanakkor a bennszülött tisztviselőnek a gazdája kegyét sem szabad elveszítenie. Nehéz játék volt ez, de a nyugodt, hallgatag ifjú brahmin, a bombayi egyetemen szerzett jó angol nevelésének segítségével, hidegvérrel játszotta, s lépésről lépésre haladva végül főminisztere lett a királyságnak. Vagyis magyarán mondva több valóságos hatalom volt a kezében, mint urának, a maharadzsának.

Az öreg király halála után – aki még gyanakvó szemmel nézte az angolokat vasútjaikkal és távíróikkal egyetemben – Purun Dász erősen kegyében állott az utódjának, akit angol ember nevelt; s a maharadzsa meg főminisztere (ámbár mindig ügyelt, hogy ifjú uráé legyen a dicsőség) leányiskolákat alapítottak, utakat építettek, orvosi rendelőintézeteket állítottak fel, mezőgazdasági kiállításokat rendeztek, s évenként kék borítékú könyvet adtak ki “Az Állam erkölcsi és anyagi haladásáról”, nagy gyönyörűségére az angol külügyminisztériumnak és az indiai kormánynak. Igen kevés bennszülött állam volt, amely egyáltalán elfogadta az angol “haladást”, mert nem hitték el – amit Purun Dász cselekedeteinek bizonysága szerint elhitt -, hogy ami jó az angoloknak, az kétszerte olyan jó lehet az ázsiai embernek. A főminiszter nagyra becsült barátjává lett alkirályoknak, kormányzóknak, helyettes-kormányzóknak, orvosoknak, hittérítőknek, keményen lovagló angol katonatiszteknek, akik vadászni jártak az állami vadaskertekbe – meg egész sereg turistának, akik a hideg évszakban beutazták Indiát, és tanácsokat adtak, hogyan kellene csinálni a dolgokat. Üres óráiban alapítványokat létesített arra a célra, hogy honfitársai orvostudományt és ipart tanuljanak szigorúan angol módszer szerint, s tudósításokat írt az Úttörőnek, a legnagyobb indiai napilapnak, uralkodója céljait és törekvéseit magyarázgatva.

Végül ellátogatott Angliába, s amikor visszajött, roppant összegeket kellett fizetnie a papoknak, mert még olyan magas kaszthoz tartozó ember is, mint Purun Dász, elveszti a kasztját, társadalmi rangját, ha átkel a “fekete” tengeren. Londonban találkozott és beszélgetett mindenkivel, akit érdemes megismerni – világhírű emberekkel -, és sokkal többet látott, mint amennyit elmondott. Tudós egyetemek tiszteletbeli címekkel ruházták föl; beszédeket mondott, és estélyi ruhás hölgyeknek magyarázgatta az indiai társadalmi újításokat – amíg csak egész London föl nem kiáltott:

– Ilyen elragadó emberrel sohasem ebédeltünk még együtt, amióta terített asztalt láttunk!

Indiába való visszatérése után elhalmozták dicsőséggel – az alkirály maga látogatott el Purun Dász hazájába, hogy átadja a maharadzsának az “India Csillaga” nagykeresztjét (csupa gyémánt meg szalag meg zománc); s a szertartás folyamán, ágyúdörgés közben, Purun Dászt az Indiai Császárság Lovagrendjének Parancsnokává ütötték; úgyhogy a neve mostantól fogva ez volt: Sir Purun Dász, I. C. L. P.

Ezen az estén, az alkirály hatalmas sátrában rendezett vacsorán, felállott, mellén a Lovagrend jelvényével és nyakláncával; válaszolt a gazdáját éltető pohárköszöntőre, s olyan beszédet vágott ki, hogy kevés angol embertől telt volna különb.

A következő hónapban, amikor a város visszadermedt napsütötte nyugalmába, olyasmit cselekedett, amiről soha angol ember nem álmodott volna: meghalt – a világ számára. A drágakövekkel kirakott lovagi jelvény visszakerült az indiai kormányhoz, az ügyek vezetését új főminiszterre bízták, s az alsóbb hivatalokban megkezdődött a nagy állásvadászat. A papok tudták, hogy mi történt, s a nép sejtette, de India az egyetlen hely a világon, ahol az ember azt teheti, amit akar, és senki sem kérdi, miért; s azt, hogy Deván Sir Purun Dász, I. C. L. P. lemondott állásáról, palotájáról, hatalmáról, kezébe vette a sunnyasik vagy szent emberek alamizsnagyűjtő csészéjét, s magára öltötte földszínű ruhájukat: egyáltalán nem tekintették különös dolognak. Miként a régi törvény tanácsolja, húsz esztendeig ifjú volt, húsz esztendeig harcos – ámbár soha életében nem viselt fegyvert – és húsz esztendeig családfő. Értéke szerint használta vagyonát és hatalmát; elfogadta a megtiszteltetést, amikor útjába került; látott embereket és városokat, közel és távol; s emberek és városok hajoltak meg előtte. Most otthagyta mindezt – úgy, ahogy az ember ledob egy fölöslegessé vált köpenyt.

Mögötte – amint kiment a város kapuján, hóna alatt egy antilopbőrrel s egy rézfogantyús bottal, kezében fényezett, barna alamizsnagyűjtő csészével, mezítláb, egyedül, szemét a földre szegezve -, mögötte, mondom, éppen akkor adtak üdvlövéseket a bástyákon, boldog utódjának tiszteletére. Purun Dász bólintott. Ennek az egész életnek vége; nem maradt benne több rossz vagy jó emlék, mint egy seszínű éjszakai álom után. Sunnyasi volt – hontalan, vándor koldus, aki mindennapi kenyerének gondját embertársaira bízza; s amíg egy megosztható falat van Indiában, sem pap, sem koldus nem hal éhen. Soha életében nem evett húst, még halat is ritkán. Egy ötfontos bankóból kitellett volna személyes tápláléka minden esztendőben, amíg milliókkal rendelkezett kénye-kedve szerint. Még amikor Londonban bálványozták, akkor is békességről, nyugalomról álmodozott – a hosszú, fehér, poros indiai útról, amely telis-tele van meztelen lábak nyomával; a szüntelen lassú jövés-menésről, az orrfacsaró fafüstről, amely alkonyatkor kibodorodik a fügefák alól, ahol az utasok ülnek vacsorájuk mellett.

Amikor eljött az ideje, hogy ezt az álmot megvalósítsa: a főminiszter megtette, amit kellett – s három nap múlva könnyebb lett volna egy buborékot megtalálni az Atlanti-óceán medencéjében, mint Purun Dászt India kóbor, összegyűlő, szétszóródó embermilliói közt.

Este leterítette az antilopbőrt, ahol éppen rásötétedett – némelykor egy útmenti sunnyasi-kolostorban, némelykor Kala Pir valamelyik agyagoszlopos szentélye mellett, ahol a jogik (a szent embereknek egy másik titokzatos fajtája) úgy fogadták, mint akik tudják, mennyit érnek a kasztok és osztályok különbségei; némelykor egy kis hindu falu szélén, ahol gyerekek lopózkodtak hozzá a szüleik készítette ételekkel; némelykor meg csupasz legelő határán, ahol rőzsetüzének fénye fölébresztette a szunyókáló tevéket. Mindegy volt ez Purun Dásznak – vagy Purun Bagátnak, ahogy most nevezte magát. Föld, nép, ennivaló: minden mindegy. De a lába öntudatlanul is északkelet felé vitte; délvidékről Róták felé; Rótákból Kurnulba; Kurnulból a romba dőlt Szamánába, aztán fölfelé a Gugger-folyó kiszáradt medre mentén, amely csak akkor telik meg vízzel, ha eső esik a hegyek között – addig s addig, hogy egy napon megpillantotta a nagy Himalája hegység távoli körvonalait.

Ekkor elmosolyodott Purun Bagát, mert eszébe jutott, hogy anyja rádzsputi brahmin születésű asszony volt; a magas hegyek közül származott, és mindig honvágyat érzett a hó után – s hogy a hegyi vér egyetlen csöppje is visszahúzza végül az embert oda, ahová való.

– Amott – mondta Purun Bagát a Szevalik-hegylánc alacsonyabb hágóin fölfelé haladva, ahol úgy álltak a kaktuszok, mint megannyi hétágú gyertyatartó -, amott letelepszem, és a tudást keresem – és a Himalája hűs szele fütyörészett a füle körül, amint a Szimla felé vezető úton lépdelt.

Amikor utoljára járt erre, hivatalos úton volt, dobogó lovas kísérettel, hogy meglátogassa a legkedvesebb, legszeretetreméltóbb alkirályt; egy óra hosszat beszélgettek londoni közös barátaikról meg arról, hogy az indiai köznép valójában hogyan szemléli a dolgokat. Purun Bagát most nem látogatott meg senkit, hanem odatámaszkodott a sétatér korlátjához, s elgyönyörködött az alatta terpeszkedő negyvenmérföldnyi síkság csodás látványában, amíg egy bennszülött mohamedán rendőr rá nem szólt, hogy ne akadályozza a forgalmat; és Purun Bagát tisztelettel köszöntötte a törvényt, mert tudta, hogy mit ér, s ő éppen a maga törvényének keresésében járt. Aztán továbbment, s azon az éjszakán egy üres kunyhóban hált Csota Szimla mellett. Olyan ez a hely, mintha a világ vége volna – de ő még csak most volt az utazása elején.

A himalája-tibeti úton haladt, azon a tízlábnyi ösvényen, amelyet kemény sziklákból robbantottak ki, vagy fatörzsek segítségével vezettek át ezer láb mélységű szakadékok felett. Ez az út meleg, nedves, zárt völgyekbe ereszkedik le, és fátlan, füves dombtetőkön mászik át, ahol a nap úgy éget, mint a gyújtóüveg; vagy csöpögő, sötét erdőkön kanyarog végig, ahol a fák törzsét tetőtől talpig beborítja a fapáfrány, s a fácán szólongatja párját. Tibeti pásztorokkal találkozott, kutyástul, birkanyájastul; minden birka hátán egy kis batyu bórax; és vándor favágókkal és köpönyeges, takarós tibeti lámákkal, akik Indiába indultak zarándokútra; és apró, elhagyatott hegyi államok küldönceivel, akik veszettül vágtattak pettyes, tarka póni lovakon; vagy egy látogatóba menő rádzsa lovag kíséretével; de megesett az is, hogy egész áldott hosszú napon át nem látott mást, csak egy fekete medvét, amely dörmögve kutatott gyökerek után lenn a völgyben. Amikor útnak indult, az elhagyott világ zaja még a fülébe csengett, mint ahogy soká halljuk még az alagút dübörgését, amikor a vonat már áthaladt rajta; de mire a Muttiani-szoros a háta mögött volt, vége lett ennek is – Purun Bagát egyedül volt önmagával, ment, tűnődött, gondolkozott; szeme a földön, gondolata a felhők között.

Egy este az addig legmagasabb szoroson haladt át – kétnapi hegymászás után -, s havas csúcsok közé került ki, amelyek az egész látóhatárt befogták; tizenöt-húszezer láb magas hegyek közé, amelyek szinte kőhajításnyi közelségben látszottak, holott ötven-hatvan mérföldnyire voltak. A szorost sűrű, sötét erdő koszorúzta – deodár, dió, vadcseresznye, vadolajfa, vadkörte, de legfőképpen deodár, a Himalája cédrusa; s a deodárfák árnyában állt egy elhagyott Káli-szentély. Káli másképpen: Durga, másképpen: Szitala; néha himlő ellen imádkoztak hozzá.

Purun Bagát tisztára söpörte a kőpadlót, rámosolygott a vigyorgó szoborra, csinált magának egy kis agyagtűzhelyet a szentély hátterében, leterítette az antilopbőrt friss tűlevelekre, hóna alá dugta rézfogantyús botját, és leült pihenni.

Közvetlenül alatta kezdődött a lejtő; szabadon, csupaszon ereszkedett le ezerötszáz lábnyira, ahol egy kis falu – vertföld tetejű kőházakkal – kapaszkodott a meredek hajlásba. Körös-körül az apró, lépcsőzetes földek, mint foltokból varrt kötény a hegység térdén, s bogár nagyságú tehenek legelésztek a sima kővel körülkerített szérűskertek közt. A völgyön átnéző szemet megcsalta a tárgyak kicsisége, s első pillantásra nem lehetett elképzelni, hogy ami a szemközt levő hegyoldalban alacsony bozótnak látszik, az valójában száz láb magas fenyves. Purun Bagát látott egy sast átrepülni a roppant mélység fölött, de a nagy madár felét sem tette még meg az útnak, s már pici ponttá zsugorodott. Szétszórt felhők szállingóztak a völgy fölött, meg-megakadva a hegyek vállán, vagy fölemelkedve és szétfoszolva, amikor a szoros nyílásával egy magasságba értek. – Itt megtalálom a békességet – mondta Purun Bagát.

A hegylakónak semmiség néhány száz lábnyi mászás fölfelé vagy lefelé, s mihelyt a falubeliek meglátták az elhagyott szentélyből felszálló füstöt, papjuk felkapaszkodott a lépcsős hegyoldalra, hogy üdvözölje az idegent.

Amikor belenézett Purun Bagát szemébe – olyan szem volt ez, amely valamikor ezer meg ezer embernek parancsolt -, földig hajolt, szó nélkül elvette az alamizsnagyűjtő csészéjét, visszament a faluba, s azt mondta: – Végre van egy szent emberünk. Sohasem láttam még ilyen embert. A síkságról való – de halványszínű -, ő a brahminok brahminja, a papok papja. – Aztán a falu asszonyai megkérdezték: – Gondolod, hogy itt marad nálunk? – és valamennyi igyekezett, hogy a legízletesebb ételeket főzze a Bagátnak. A hegyi lakók egyszerűen táplálkoznak, de azért hajdinából, kukoricából, rizsből, paprikából, a völgy patakjában fogott apró halból, a kőfalak közt épült, kéményszerű lépek mézéből, szárított nyári barackból, kurkumagyökérből, vadgyömbérből, lisztes tésztából jó dolgokat tud készíteni egy jámbor asszony, s a pap teli csészét hozott vissza a Bagátnak. – Itt marad-e? – kérdezte a pap. – Akar-e egy tanítványt, aki alamizsnát gyűjtsön helyette? Van-e takarója a hideg ellen? Ízlett-e neki az étel?

Purun Bagát evett, és köszönetet mondott az adakozóknak. – Igen, maradni szándékozik. – Ennyi elég – mondta a pap. Legyen az alamizsnagyűjtő csésze mindig a szentély előtt, a két összefonódó gyökér közt levő mélyedésben, s gondoskodni fognak a Bagát mindennapi táplálékáról; mert a falu megtiszteltetésnek érzi, hogy ilyen ember – és félénken nézett a Bagát arcába – itt tartózkodik közöttünk.

Ezen a napon vége szakadt Purun Bagát vándorlásainak. Neki való helyre került – ahol csend van és végtelen térség. Ezzel számára megállt az idő, s ő, a szentély szájánál ülve, nem tudta volna megmondani, élő-e vagy halott; tagjainak parancsoló ember-e, vagy része a hegyeknek, a felhőknek, az esővel váltakozó napsütésnek. Halkan ismételt magában tízezerszer is egy nevet, amíg végre minden ismétlésre úgy érezte, hogy mindinkább kiszabadul a testéből, s a magasban lebeg, valami csodálatos felfedezés kapuja előtt; de éppen amikor már kinyílóban volt a kapu, teste visszarántotta, s fájdalommal érezte, hogy ismét be van zárva Purun Bagát húsába-vérébe.

A teli csészét minden reggel csöndesen letették a szentély előtt, a két ág közt levő mélyedésbe. Némelykor a pap hozta el; máskor egy Ladakból való árus, aki a faluban lakott, és szeretett volna érdemeket szerezni, baktatott fel az ösvényen, de leggyakrabban az az asszony, aki éjszaka megfőzte az ételt, s alig hallhatóan suttogta: – Emelj szót érettem az isteneknél, Bagát. Emelj szót Ezmegezért, Annak-s-Annak feleségéért! – Olykor egy-egy bátor gyereket részesítettek ebben a megtiszteltetésben; Purun Bagát hallotta, amint lecsapta a csészét, s elfutott, amily gyorsan kis lába bírta – de a Bagát sohasem ment le a faluba. Ott terült el a lába előtt, mint egy térkép. Látta az esti összejöveteleket a szérűskertek közt levő kerek térségen – ez volt az egyetlen vízszintes hely; látta a zsendülő rizs leírhatatlan, csodálatos zöldjét, a kukorica indigókékjét, a hajdina elszórt foltjait s a maga idejében az amaránt piros virágát, amelynek apró magvát – mivelhogy nem gabona és nem is hüvelyes vetemény – böjt idején is szabadon eheti a hindu.

Esztendő fordultával a kunyhók teteje apró színarany négyszögekké változott, mert a tetőre rakták kiszáradni a kukoricacsöveket. Takarás, aratás, rizsvetés és hüvelyezés, mind a szeme előtt folyt, mind tarkította odalenn a sokszögletű földdarabkákat – ő pedig elgondolkozott mindezeken, és töprengett, hogy mi is a végső céljuk voltaképpen?

Még India népes részeiben sem ülhet valaki egy napig mozdulatlanul anélkül, hogy a vadak úgy ne ugrálnának rajta, mint valami kősziklán; ebbe a vadonba pedig, ahol jól ismerték Káli szentélyét, hamarosan visszatértek, hogy szemügyre vegyék a betolakodót. A langurok, a Himalája nagy, szürke pofaszakállas majmai voltak természetesen a legelsők, mert azoknak a kíváncsiság az életük; s amikor feldöntötték az alamizsnagyűjtő csészét, és végiggurították a földön, kipróbálták fogukat a rézfogantyús boton, és ráfintorogtak az antilopbőrre: megállapították, hogy az az ember, aki mozdulatlanul ül ott, ártalmatlan. Esténként leugráltak a fenyőkről, kezükkel kunyoráltak ennivalóért, aztán kecses mozdulatokkal elugráltak. Szerették a tűz melegét is, s köréje kuporodtak, amíg Purun Bagát félre nem tolta őket, hogy fát dobjon rá; reggelenként pedig akárhányszor azon vette észre magát, hogy egy szőrös majom osztozik vele a takaróján. A törzs egyik vagy másik tagja egész nap ott ült mellette, kibámészkodott a hóra, duruzsolt magában, és kimondhatatlanul bölcs és bánatos arcot vágott.

A majmok után jött a baraszing, az a nagy rőtvad, amely a mi szarvasunkhoz hasonlít, csakhogy erősebb nála. Agancsáról akarta ledörzsölni a mohát Káli szobrának hideg kövén, s toppantott a lábával, amikor meglátta a szentély előtt ülő embert. De Purun Bagát meg se mozdult, s a királyi szarvas lassanként odahúzódott hozzá, és orrával meglökte a vállát. Purun Bagát hűvös kezével megsimogatta a forró agancsokat, s ez az érintés megnyugtatta az izgatott állatot; lehajtotta fejét, s Purun Bagát gyöngéden ledörzsölte, lefejtette a mohát. Ezután a baraszing elhozta tehenét és borját is – szelíd teremtések voltak, csöndesen kérődztek a szent ember takaróján -, vagy egyedül jött el éjnek idején, hogy kivegye a maga részét a friss dióból; szeme zölden csillogott a tűz fényében. Legutoljára jött a pézsmaszarvas, a legfélénkebb s szinte legkisebb rőtvad, a nagy nyúlfüleit hegyezve; még a tarkabarka, csöndes musiknába is kezdett kíváncsi lenni, hogy miért ég világosság a szentélyben, s jávorszarvaséhoz hasonló orrát odadugta Purun Bagát ölébe, a tűz körül táncoló árnyékok módjára jelenve meg és tűnve el. Purun Bagát valamennyit “testvéremnek” szólította, s halk “bái! bái!” kiáltása délben is előhívta őket az erdőből, ha meghallhatták. A Himalája fekete medvéje, a szeszélyes és gyanakvó Szóna, akinek álla alatt V alakú fehér jegy van, akárhányszor arra járt; és mert Bagát nem mutatott félelmet, Szóna nem haragudott meg, hanem figyelni kezdte, közelebb ment, kérte a maga részét a simogatásból, s kért egy kis kenyeret vagy vadbogyót. Csöndes hajnalokon, amikor Bagát felkapaszkodott a szoros legtetejére, s elnézte a havas csúcsok mentén fölemelkedő vörös napot, gyakran nyomon követte Szóna, csoszogva, dörmögve; mellső lábával kíváncsian fölemelt és türelmetlen uff kiáltással továbblódított egy-egy ledőlt fatörzset; vagy a Bagát korai lépései ébresztették fel Szónát, aki összehengeredve aludt, s a nagy fenevad kétlábra állva harcra készült, amíg meg nem hallotta a Bagát hangját, és rá nem ismert legjobb barátjára.

Majdnem minden remete és szent ember, aki a nagy városoktól elvonulva él, abban a hírben áll, hogy csodákat tud tenni a vadakkal – de az egész csoda csak annyi, hogy csöndben maradnak, sohasem tesznek elhamarkodott mozdulatot, és – legalább eleinte – nem néznek egyenesen a látogatójukra. A falubeliek látták a baraszing körvonalait, amint árnyékként lopózott át a sötét erdőn a szentély mögött; látták a minault, a himalájai fácánt, amint legszebb színeiben tündökölt Káli szobra előtt; s a langurokat, amint odabenn üldögélve játszottak a dióhéjakkal. Egyik-másik gyermek is hallotta Szónát, amint medve módra magában énekelt a ledőlt sziklák mögött – s a Bagát csodatevő híre megszilárdult.

Pedig semmi sem állt távolabb tőle, mint a csodatevés. Hitte, hogy a világon minden egyetlen nagy Csoda, s ha erre a megismerésre jut az ember: olyasvalamit tud, amin elindulhat. Bizonyossá vált előtte, hogy e világon semmi sem nagy, és semmi sem kicsi, s éjjel-nappal azon igyekezett, hogy kigondolja, milyen út vezet a dolgok szívébe – vissza arra a helyre, ahonnét lelke jött valamikor.

Gondolkozás közben nyíratlan haja a vállára hullt, az antilopbőr mellett levő kőlapon egy kis mélyedést vájt rézfogantyús botjának hegye, s a fatörzsek közt levő hely, ahol az alamizsnagyűjtő csészét tartotta nap nap után, majdnem olyan sima üreggé mélyült, mint maga a barna csésze; és minden vadállat pontosan ismerte a maga helyét a tűz mellett. A mező színe az évszakokkal változott, s a szérűskertek megteltek és kiürültek, s megteltek újra meg újra; s amint eljött a tél, a langurok újra meg újra ugrándoztak a könnyű hólombbal fedett ágakon, míg az anyamajmok tavasszal fel nem hozták bús szemű kicsinyeiket a melegebb völgyekből.

A faluban nem sok változás történt.

A pap öregebb lett, és sok kisgyerek, aki fel szokott járni az alamizsnagyűjtő csészével, most már a maga gyerekét küldte; s ha a falubeliektől megkérdezte valaki, hogy mióta él az ő szent emberük Káli szentélyében, a szoros torkánál – azt felelték: mindig is ott élt.

Aztán olyan nyári esők jöttek, amilyeneket sok esztendeje nem láttak a hegyek közt. A völgy jó három hónapig felhőbe és nedves ködbe burkolózott – szüntelenül, szakadatlanul zuhogott az eső, s egyik vihar a másikat érte. Káli szentélye többnyire a felhők fölött volt, s a Bagát egyszer álló hónapig nem pillanthatta meg a faluját; bebugyolálta egy fehér ködfelhő, amely gomolygott, hullámzott, hömpölygött, bodorodott, de sohasem szakadt le a pilléreiről, a völgy víztől csurgó oldalairól.

A Bagát egész idő alatt egyebet sem hallott, csak millió erecske csörgedezését; csöpögött a víz a fákról, folyt lenn a földön, átszivárgott a tűlevelek közt, hullott az összekuszált páfrányokról, és újonnan vájt, iszapos medrekben száguldott le a lejtőkön. Aztán előbújt a nap, és magával hozta a deodárfák meg a rododendronok finom illatát, meg azt a messziről jött, tiszta leheletet, amelyet a hegyilakók “a hó illatának” neveznek. A forró napsütés egy hétig tartott, aztán az eső még egyszer összeszedte minden erejét, s a lehulló víztömeg lenyúzta a föld bőrét, s iszappá változtatta. Purun Bagát aznap este magasra megrakta a tüzet, mert bizonyos volt abban, hogy jó barátainak szüksége van a melegre; de egyetlen vadállat sem jött oda a szentélyhez, pedig hívta, egyre hívta őket, amíg el nem nyomta az álom, s törte a fejét, hogy mi történhetett az erdőkben.

Sötét éj derekán – az eső dobolt, mint ezer dob – arra ébredt egyszer, hogy rángatják a takaróját. Arrafelé nyúlt, és egy langur kis kezére tapintott. – Jobb itt, mint a fákon – mondta álmosan, széjjelebb terítve a takarót -, bújj alá, és melegedj. – A majom megragadta a kezét, és erősen húzni kezdte. – Hát enni akarsz? – kérdezte Purun Bagát. – Várj egy kicsit, készítek valamit. – Amint letérdelt, hogy gallyakat dobjon a tűzre, a langur a szentély ajtajához szaladt, búgó hangot adott, ismét visszafutott, s az ember térdét cibálta.

– Mi az? Mi bajod, testvér? – kérdezte Bagát, mert a langur szeme tele volt kimondhatatlan dolgokkal. – Ha csak a tieid közül csapdába nem esett valaki – de hát itt senki sem állít csapdát -, nem megyek ki ilyen időben. Nézd, testvér, még a baraszing is idejön födelet keresni!

A szarvas agancsa megcsörrent, amint behatolt a szentélybe, s nekiütődött Káli vigyorgó szobrának. Aztán lehajtotta Purun Bagát felé, és nyugtalanul kapált a lábával, félig összeszorított orrlikain sziszegő hang tört ki.

– Hé, hé, hé! – mondta ujjaival csettintve a Bagát. – Hát ez a fizetség az éjjeli szállásért? – De a szarvas az ajtó felé taszította, s eközben Purun Bagát hallotta, amint valami nyögve szétnyílik, s látta, hogy a padló két kőkockája elválik egymástól, s alatta a nyúlós föld cuppogott.

– Most már értem – mondta Purun Bagát. – Okosan tették a testvéreim, hogy ma nem telepedtek a tűz köré. Megindult a hegy. De hát akkor is – miért menjek el innét? – Pillantása az üres alamizsnagyűjtő csészére esett, s megváltozott az arca. – Mindennap jóltartottak, amióta… amióta idejöttem, s ha most nem sietek, élő ember nem marad a völgyben. Csakugyan mennem kell, hogy figyelmeztessem őket. Félre onnét testvér! Hadd megyek a tűzhöz.

A baraszing kelletlenül hátrált, miközben Purun Bagát mélyen a tűzbe dugott egy fenyőfáklyát, s addig forgatta, amíg lángra nem lobbant. – Ó, hát azért jöttetek, hogy figyelmeztessetek engem – mondta fölállva. – Különb dolgunk van ennél, különb dolgunk. Most siessünk kifelé – és add kölcsön a nyakadat, testvér, mert nekem csak két lábam van.

Jobb kezével belekapaszkodott a baraszing felborzolt oldalába, ballal a fáklyát tartotta, s kilépett a szentélyből a kétségbeesett éjszakába. Szellő se lebbent, de az eső szinte eloltotta a fáklyát, amint a nagy szarvas, farán csúszva lefelé sietett a lejtőn. Mihelyt kijutottak az erdőből, a Bagát testvérei közül többen is csatlakoztak hozzájuk. Nem láthatta, de hallotta, hogy a langurok tolonganak körülötte, s hallotta hátuk mögül Szóna “uh-uh!” kiáltását is. Hosszú fehér haját fonatokba tapasztotta össze az eső; meztelen lába alatt csobogott a víz, sárga köntöse odatapadt törékeny öreg testéhez, de azért keményen lépdelt lefelé, a baraszingra támaszkodva. Nem volt már szent ember, hanem Sir Purun Dász, I. C. L. P., egy nagy állam főminisztere, parancsoláshoz szokott ember, aki életmentő útra indult. Mind együtt haladtak lefelé a meredek, iszapos ösvényen, a Bagát és testvérei – le, egészen addig, amíg a szarvas lába neki nem koppant-botlott egy szérűskert falának, s föl nem horkant, mert emberszagot érzett. A falu egyetlen, görbe utcájának elejéhez értek, s a Bagát megverte botjával a patkolókovács rácsos ablakát, amikor fáklyája fellobbant az eresz alatt.

– Talpra, ki a házból! – kiáltotta Purun Bagát; meg sem ismerte saját hangját, mert esztendők óta nem beszélt hangosan emberfiával. – Megindult a hegy! Leszakad a hegy! Talpra, kifelé, aki odabenn van!

– Ez a mi Bagátunk – mondta a patkolókovács felesége. – A vadállataival van itt. Szedjük össze a kicsikéket, és lármázzuk fel a falut.

Házról házra szállt a kiáltás, miközben a vadállatok a szűk utcán megrekedve a Bagát körül topogtak, tülekedtek, és Szóna türelmetlenül dörmögött.

Az emberek kirohantak az utcára – mindössze hetven lélek -, s a fáklyák világánál meglátták az ő Bagátjukat, amint a megriadt baraszingot fékezi, miközben a majmok szánalmasan cibálják a ruháját. Szóna pedig hátsó lábára ülve bömböl.

– Át a völgyön, és fel a másik hegyre! – kiáltotta Purun Bagát. – Senkit se hagyjatok itt! Megyünk utánatok!

És futásnak eredtek az emberek, ahogy csak hegylakók képesek futni; mert tudták, hogy földcsuszamláskor a legmagasabb pontra kell fölmászni a völgy túlsó oldalán. Rohantak, átgázolva a völgy mélyén kanyargó kis folyón; föllihegtek a túlsó oldal lépcsőzetes mezőin – nyomukban a Bagát és testvérei. Kúsztak, másztak a szemközt levő hegyre, néven szólongatva egymást – ez a falusi névsorolvasás -, s nyomukban izzadt a nagy baraszing, elnehezedve a gyöngülő Purun Bagát terhétől. A szarvas végre is megállt egy mély fenyőerdő alatt, ötszáz láb magasan a hegy oldalán. Ösztöne, amely a közelgő hegycsuszamlástól megóvta, megsúgta neki azt is, hogy itt biztonságban lesz.

Purun Bagát aléltan roskadt le mellette, mert a hideg eső és ez a kegyetlen hegymászás megölték; de előbb odakiáltott az előtte járó szétszórt fáklyák felé: – Álljatok meg, és számoljátok meg, hogy együtt vagytok-e! – aztán suttogva mondta a szarvasnak, látván, hogy a fáklyák összegyűlnek egy csomóba:

– Maradj velem, testvér. Maradj, amíg – elmegyek.

Valami nyögés volt a levegőben; lassanként morajjá növekedett, a moraj zúgássá, a zúgás olyan hanggá, amelyet emberi fül fel nem foghatott, s a hegyoldalt, ahol a falubeliek álltak, olyan lökés érte a sötét éjszakában, hogy megingott belé. Aztán egy állandó, mély, tiszta hang – olyan, mint az orgona alsó C-je – vagy öt percre elfojtott minden más hangot, s még a fenyők gyökere is belereszketett. Aztán elhalt, s az eddig kemény földre meg fűre hulló eső hangja átváltozott a puha földet áztató eső tompa dobolásává. Ez elmondott mindent. Egyetlen falubeli – még maga a pap sem – merte megszólítani a Bagátot, aki életüket megmentette. Csak gubbasztottak a fenyőfák alatt, és várták a reggelt. Akkor aztán átnéztek a völgy másik oldalára, és látták, hogy ami erdő volt és lépcsőzetes föld meg lábnyomokkal telitaposott legelő – az most nyers, vörös, legyező alakban szétfolyó agyag s a meredély széléről fejjel lelógó néhány szál fa. Ez a vörösség magasan fölrohant a nekik menedéket adó hegy oldalába is, gátat vetett a kis folyónak, s az most téglaszínű tóvá kezdett kiszélesedni. A falunak, a szentélyhez vezető útnak, magának a szentélynek s a mögötte levő erdőnek nyoma sem volt. Egy mérföld szélességben és kétezer láb magasságban az egész hegyoldal mindenestül elhagyta helyét, a hegy le volt gyalulva tetőtől talpig. És a falusiak egyenként kúsztak keresztül az erdőn, hogy imádkozzanak az ő Bagátjuk előtt. Látták a fölötte álló baraszingot, amely elfutott a közeledtükre; hallották az ágak közt siránkozó langurokat meg Szónát, aki nyögve mászott föl a hegyen; de az ő Bagátjuk – halott volt. Keresztbe tett lábbal ült ott, hátát fának vetve, botját hóna alatt tartva, arccal északkeletnek fordulva.

– Nézzétek: egyik csuda a másik után – mondta a pap -, mert éppen ebben a helyzetben kell eltemetni minden sunnyasit! És ezért ott építünk templomot a mi szent emberünknek, ahol most van.

Egy év sem telt belé, felépítették a templomot – egy kőből és földből épült kis szentélyt -, a hegyet elnevezték Bagát hegyének, s máig is hordják oda a mécsest, virágot s az áldozatokat. De sohasem tudták meg, hogy az a szent, akit tisztelnek, az egykori Sir Purun Dász, az Indiai Császárság Lovagrendjének Parancsnoka, a Jogtudományok és Bölcsészet Doktora és a többi, a haladó és felvilágosodott szellemű Mohinivala állam volt főminisztere és tiszteletbeli vagy levelező tagja több tudós és tudományos társaságnak, mint ahányra szükség van ezen a világon vagy a másikon.

DAL A KABIRRÓL

Ragyogott a világ, ahol ő honolt:
sok földje, cseléde, birtoka volt.
Testére lepelt vett egy napon,
s elment az örök bajragi-nyomon.

Gyékénye az út, hol a föld pora dől:
a szal és a kikar fedi hő nap elől,
hazája mező és pusztai gyom,
igazat keres ő bajragi-nyomon.

Akárkire néz: oly tiszta e szem!
(Egy volt, Egy van, s örök Egy leszen.)
A Tett piros köde széjjeloson,
halad ösvényén bajragi-nyomon.

Barangol, amíg megismeri:
mi a rögbeli, állati, isteni.
Testére lepelt vett egy napon,
s elment az örök bajragi-nyomon.

Posted on Hozzászólás most!

A dzsungel könyve: A fehér fóka

A fehér fóka

Te fókafióka, az éj beborít már,
zölden ragyogó vizeink feketék.
A Hold a habok tarajára lesétál,
zúgás teletölti a part üregét.
Rengő habok árja neked puha párna,
apró uszonyos, kucorodj le, pihenj!
Ne jöjjön a cápa, se szél suhogása,
tengerhintán aludjál szelíden!

Fóka-altatódal

Sok esztendeje már annak, hogy ez az eset megtörtént, egy Novasztosna vagy másként Északkeleti Fok nevű helyen, Szent Pál szigetén, messze, messze a Bering-tengeren, Limmersin, a téli ökörszem mondta el nekem, amikor a szél odafújta egy Japán felé haladó gőzös kötélzetére. Levettem szegénykét, kabinomba vittem, melengettem, etettem néhány napig, amíg annyira meg nem erősödött, hogy visszaröpülhessen Szent Pál szigetére. Igen-igen furcsa kis madár ez a Limmersin, de az igazmondáshoz – ahhoz ért.

Novasztosna vidékén csak az fordul meg, akinek dolga van ott, rendes dolga pedig senki másnak nincs, csak a fókának. Nyári hónapokban százával, ezrével jönnek a hideg, szürke tengerről, mert a novasztosnai part a világ minden más helyénél alkalmasabb a fókáknak.

Tudta ezt Kaffogó, s akármerre volt is, minden tavasszal elúszott Novasztosnába, egyenesen, mint egy torpedóhajó, s egész álló hónapig verekedett társaival, hogy jó helyet kapjon a sziklákon, minél közelebb a tengerhez. Kaffogó tizenöt esztendős, hatalmas, szürke bundás fóka volt, szinte sörényt viselt a vállán, s hosszú, veszedelmes ebfogak álltak ki a szájából. Ha mellső uszonyaira támaszkodva fölegyenesedett, több mint négylábnyira emelkedett a föld fölé; súlya pedig – ha ugyan valakinek lett volna annyi bátorsága, hogy megmérje – közel járt hétszáz fonthoz. Egész teste vad küzdelmek nyomait viselte, de mindig kész volt arra, hogy új küzdelembe elegyedjék. Fejét félrehajtotta, mintha nem merne ellenfelével szembenézni; aztán előrevágta gyorsan, mint a villám – s amikor hatalmas foga már benne volt a másik fóka nyakában, próbálhatott az menekülni – hiába.

De azért Kaffogó sohasem üldözte a megvert fókát, mert ezt tiltották a Tengerpart Törvényei. Neki csak az kellett, hogy helye legyen a tenger mellett a családjának, de mert minden tavasszal negyven-ötvenezer másik fóka is ugyanerre a célra törekedett, hát a parton vége-hossza nem volt a félelmetes üvöltésnek, ugatásnak, kaffogásnak, vonításnak.

Egy kis emelkedésről, amelyet Hutchinson Dombjának neveztek, három és fél mérföldnyi területen lehetett végiglátni, amely telis-tele volt verekedő fókákkal; a parton megtörő hullámokban egymást érte a kifelé igyekvő, verekedni készülő fókák feje. Verekedtek a vízben, verekedtek a homokban, verekedtek a fókatanyák simára koptatott bazaltszikláin; mert éppen olyan ostobák és összeférhetetlenek voltak, mint az emberek. Az asszonyaik sohasem jöttek a szigetre május vége vagy június eleje előtt, mert eszük ágában sem volt, hogy darabokra tépessék magukat; a fiatal, két-három-négy esztendős fókák pedig, kik családot még nem alapítottak, bementek a szárazföldre, vagy fél mérföldet bukdácsolva a verekedők sorain keresztül; seregestül, csordástul játszadoztak a homokdombok közt, s letapostak minden szál zöld növényt, ami a föld alól kimerészkedett. Ezeket Hollusikinak, legényeknek hívták, s csak Novasztosnában voltak vagy két-háromszázezren.

Egy tavaszi napon Kaffogó éppen a negyvenötödik verekedésével végzett, amikor Matka – szelíd, sima szőrű, kedves szemű felesége – kibukkant a tengerből. Kaffogó megragadta a nyakszirtjénél, s lecsapta elfoglalt tanyájára, nyersen rákaffogva:

– Már megint későn jössz, mint rendesen! Hol voltál?

Kaffogó semmit sem szokott enni abban a négy hónapban, amit a tengerparton töltött, s így rendesen rosszkedvű volt. Matkának volt esze, hogy ne feleseljen vele. Körülnézett, és azt búgta:

– Milyen kedves vagy! Megint a régi helyünket foglaltad el!

– Meghiszem azt – mondta Kaffogó. – Nézz csak rám!

Összevissza volt karmolva, és húsz helyen is vérzett; félszemére majd megvakult, oldaláról cafatokban lógott a bőr.

– Ó, ti férfiak, ti férfiak! – sápítozott Matka, hátsó uszonyával legyezgetve magát. – Miért nem tudtok észretérni, hogy békésen válogassátok ki a helyeteket? Olyan vagy, mintha a Gyilkos Bálnával verekedtél volna.

– Hiszen egyebet se tettem május közepe óta, csak verekedtem. A tengerpart átkozottul zsúfolva van az idén. Legalább száz Lukannon-parti fókával találkoztam, aki mind tanyát keresett. Miért is nem marad mindenki ott, ahová való?

– Gyakran gondoltam már, hogy sokkal boldogabbak lennénk, ha a Vidra-szigetre költöznénk erről a zsúfolt helyről – mondta Matka.

– Eh, a Vidra-szigetre csak a legények járnak! Ha odamennénk, azt mondanák rólunk, hogy megijedtünk. A látszatra is kell ügyelni, drágám.

Kaffogó büszkén szegte hátra fejét kövér válla közé, s úgy tett, mintha aludnék néhány pillanatig, de egész idő alatt azt leste, mikor kell újra verekednie. Most, hogy valamennyi fóka asszonyostul a szárazföldön volt, lármájuk mérföldekre elhallatszott a tengeren a leghangosabb viharban is. Legkevesebb egymillió fóka volt a parton – öregek, anyák, kisbabák, legények. Verekedtek, tülekedtek, bőgtek, mászkáltak, játszadoztak; bandástul, seregestül mentek el a tengerhez, és tértek vissza onnét; heverésztek minden talpalatnyi földön, ameddig a szem ellátott; csapatosan csatároztak egymással a ködben. Novasztosnában majdnem mindig köd van, csak néha bukkan elő a nap, s ilyenkor kis időre gyöngyös, szivárványos színben ragyog minden.

Kotik, Matka kicsikéje, ebben a zűrzavarban született meg. Csupa fej és váll volt, s a szeme fakó, vizeskék színű, mint a kisfókáké rendesen; de a bundájában látszott valami, amit az anyja nagyon erősen szemügyre vett.

– Kaffogó – szólalt meg végül -, fehér lesz a kicsikénk!

– Tyű, üres kagyló és száraz tengerifű! – horkant fel Kaffogó. – Sose volt még a világon fehér fóka.

– Nem tehetek róla – mondta Matka -, hát ezentúl majd lesz – és elénekelte azt a hosszú, búgó fókaéneket, amellyel a fókamamák szokták elaltatni a kicsikéjüket.

Ne ússz, míg nem vagy hathetes:
uszonyod süllyed, tarkód is vele.
Kinn jégvihar ver, bálna les,
te fókacsemete.

Ármányosak ám mind, kiskutyám,
hogy rosszabb nincs sose;
de paskolj, erősödj,
s a rosszat is győzöd,
tág tenger gyermeke!

A kis kölyök persze eleinte nem értette ezeket a szavakat. Csúszkált-mászkált az anyja mellett, s megtanulta, hogy félre kell sündörögni az útból, ha apja összeverekedik egy másik fókával, s bőgve hempergőznek föl s le a síkos sziklákon. Matka le-lejárt a tengerre ennivalóért; a kicsikét csak minden másodnap etették; de akkor annyit evett, amennyi beléje fért, s szépen gyarapodott tőle.

Első cselekedete az volt, hogy bemászott a szárazföldre, s tízezrével talált magakorabeli kicsikéket; játszottak egymással, mint a kutyakölykök, aludtak egyet a tiszta homokban, aztán tovább játszottak. Az öregek ott maradtak a tanyán, nem törődtek velük; a legények a maguk helyéhez ragaszkodtak – így hát nagyszerűen játszhattak a fiókák.

Amikor Matka visszatért a tenger mélyéről, ahol halászni járt, egyenesen a játszóhelyre ment, hívta a kicsikéjét, mint az anyajuh szokta a kisbárányt, s várt, amíg meg nem hallotta Kotik kiáltását. Akkor egyenesen megindult feléje, mellső uszonyaival jobbra-balra verve-pofozva szét a többi kicsikét. Mindig sok száz anya hajszolta gyermekét a játszótéren, s keményen bánt el a többivel; de – ahogy Matka mondotta Kotiknak: “Ha sáros vízben nem heversz, és meg nem rühösödöl, ha bele nem dörzsölöd a kemény homokot egy sebbe, ha viharos tengerben nem úszkálsz: itt semmi bajod nem történhetik.”

A kisfóka éppoly kevéssé tud úszni, mint a kisgyerek, de boldogtalan, amíg meg nem tanul. Amikor Kotik először ment le a tengerhez, egy hullám elragadta és elborította; nagy feje lemerült, és kis hátsó uszonyai felbuktak a víz színére, éppen, mint anyja mondta neki altatódalában; s ha a legközelebbi hullám ismét vissza nem veti, megfulladt volna.

Aztán megtanult a parti tócsákban heverészni úgy, hogy a hullámok éppen csak elborítsák és fölemeljék, miközben ő uszonyaival pacskolta a vizet, de mindig nyitott szemmel figyelt a veszedelmes nagy hullámokra. Két hétig tartott, amíg megtanulta, hogyan használja az uszonyait – ezalatt ki- és bemászkált a vízbe, kaffogott, morgott, felkúszott a partra, szunyókált a homokban, aztán visszatért megint – amíg csak azt nem látta, hogy ő most már igazában a vízbe való.

No, elképzelhetitek, micsoda mulatságot csapott akkor a társaival; lebukott a bukóhullám alá, fölmerült egy tarajos hullámon, s amikor ez a hatalmas hullám visszaörvénylett, egy csobbanással ismét a partra ért, vagy farkára állt, és vakarta fejét, mint az öregek szokták; vagy Komámasszony, hol az ollót játszott csúszós, moszattal telenőtt sziklákon, amik alig emelkedtek ki a vízből. Hébe-hóba látta, amint egy vékony uszony – egy nagy cápa uszonyához hasonló – közeledett a part mentén, s tudta, hogy az a Gyilkos Bálna, a Krampusz, aki megeszi a fiatal fókát, ha megfoghatja; és Kotik ilyenkor nyílsebesen igyekezett a partra, az uszony pedig szép lassan továbblebegett, mintha nem is keresett volna ott semmit.

Október végén a fókák kezdték otthagyogatni Szent Pál szigetét; családonként, törzsenként vonultak a mély tenger felé; nem volt több verekedés a tanyákért, s a legények ott játszottak, ahol nekik tetszett.

– Jövőre – szólt Matka mama Kotikhoz – te is legény leszel; de az idén meg kell tanulnod a halfogás mesterségét.

Együtt vágtak neki a Csendes-óceánnak, s Matka megmutatta Kotiknak, hogyan kell a hátán fekve aludni, uszonyait az oldala mellett eleresztve, s úgy, hogy az orrocskája éppen csak kiálljon a vízből. Nincs a világon olyan kényelmes bölcső, mint a Csendes-óceán hosszú, ringató hullámai. Ha Kotik úgy érezte, hogy az egész bőre viszket, Matka azt mondta neki, hogy most tanulja “megérezni a vizet”; ez a csípő, csiklandó érzés azt jelenti, hogy rossz idő közeledik, s azt gyors úszással kell elkerülni.

– Hamarosan megtanulod azt is – mondotta -, hogy hova ússzál; de most egyelőre a Tengeri Malac, a Delfin után megyünk, mert az nagy bölcs. – A delfineknek egész raja szökdécselt, száguldott a vízen, s a kis Kotik oly gyorsan követte őket, ahogy csak uszonya bírta. – Honnan tudjátok ti, hogy merre kell menni? – kérdezte lihegve. A rajvezető forgatta fehér szemét, és lebukott a víz alá. – Viszket a farkam, fiacskám – mondotta. – Ez azt jelenti, hogy vihar van a hátam mögött. Gyere csak tovább! Ha délre jutsz a Párás Víztől (az Egyenlítőre gondolt) -, és viszket a farkad, az azt jelenti, hogy előtted van a vihar, és észak felé kell fordulnod. Gyere csak! Itt viszketős a víz.

Ez csak egy dolog volt abból a sok mindenből, amit Kotik tanult, mert tanult ám folyton-folyvást. Matka megtanította arra, hogyan kergesse a tőkehalat meg a félszegúszót a tenger alatti zátonyok közt; hogyan cibálja ki a menyhalat vízifüvek közt rejtőző lyukából; hogyan kerülgesse a hajóroncsokat százölnyi mélységben, egyik nyíláson be, másikon ki, mint a puskagolyó, a halak nyomában; hogyan táncoljon a hullámok hátán, amikor a villámok hasogatják végig az eget; hogyan lóbálja meg udvariasan az uszonyát a tömpe farkú Albatrosz és a Harcos Héja előtt, ha szélirányban arra szállnak; hogyan ugorjék három-négy lábnyira a víz fölé, mint a delfin, uszonyait az oldalához szorítva, farkát begörbítve; megtanította, hogy hagyjon békét a repülőhalnak, mert az csupa szálka; hogyan tépje ki futtában, tíz öl mélységben a tőkehal válla húsát, és sohase álljon meg hajókra bámészkodni, különösen evezősökre ne. Fél esztendő alatt Kotik mindent megtanult a mélytengeri halászat mesterségéből, amit érdemes volt tudni, s közben sohasem tette szárazföldre az uszonyát.

Hanem egy napon, amint szunyókálva hevert a meleg vízben, valamerre a Juan Fernandez szigetén túl: egész testében bágyadtnak, lustának érezte magát, akárcsak az ember, amikor minden tagjában ott bizsereg a tavasz. Eszébe jutottak Novasztosna jó kemény homokpartjai (vagy hétezer mérföldnyire onnét), társainak játékai, a tengeri moszat szaga, a fókák ordítása és verekedése. Abban a szempillantásban észak felé fordult, úszott keményen, s útjában csapatostul találkozott társaival, akik mind arrafelé igyekeztek, s így szóltak hozzá:

– Szervusz, Kotik. Az idén mind legények vagyunk, eljárhatjuk a Tűztáncot a lukannoni bukóhullámok közt, s játszhatunk a friss füvön. De hol szerezted ezt a bundát?

Kotik bundája most majdnem tiszta fehér volt, s bár igen büszke volt rá, csak ennyit mondott:

– Ússzunk gyorsan! Minden csontom sóvárog már a szárazföld után.

Így hát mind eljutottak azokra a partokra, ahol születtek, s hallották, amint apáik, az öreg fókák verekedtek a hömpölygő ködben.

Ezen az éjszakán Kotik eljárta a Tűztáncot az egyéves fókákkal. Nyári éjszakákon a tenger csupa tűz, Novasztosnától egészen Lukannonig, s minden fóka olyan barázdát hagy maga után, mint az égő olaj; láng villan fel, ha felugrik, s nagy, csillogó csíkokban, forgatagokban törnek meg a hullámok. Aztán bementek a szárazföldre, a legények tanyájára, hemperegtek a friss vadbúzában, s mesélgették egymásnak, hogy mi mindent csináltak tengeren jártukban. Úgy beszéltek a Csendes-óceánról, ahogy fiúk szoktak az erdőről, ahová diót szedni járnak, s ha valaki megértette volna a beszédjüket, olyan térképet készíthet az óceánról, amilyen még sose volt a világon. A három-négy esztendős legények lerohantak a Hutchinson Dombjáról, s azt kiáltották:

– Félre az útból, tacskók! A tenger mély, s ti még nem tudjátok, mi minden van benne. Várjatok, amíg a Horn-fokot meg nem kerültétek. Hihihi! – Hát te hol szerezted ezt a fehér bundát, te egyéves?

– Nem szereztem – felelte Kotik -, így nőtt. – S éppen amikor fel akarta dönteni azt, aki kigúnyolta, két fekete hajú, lapos vörös arcú ember bukkant elő egy homokdomb mögül. Kotik sohasem látott még embert, hát kaffantott egyet, és lesunyta a fejét. A fókalegények továbbdöcögtek néhány lépésnyire, és bután meregették a szemüket. Az a két ember pedig nem kisebb ember volt, mint Kerik Bútrin, a fókavadászok vezére, és Petelemon, a fia. Egy kis faluból jöttek, amely alig félmérföldnyire volt a fókák tanyáitól, s éppen azon tanakodtak, hogy melyik fókát hajtsák a vágóhídra (mert a fókát éppen úgy hajtják, mint a birkát) – hogy aztán fókabőr kabát váljék belőle.

– Hohó! – kiáltott Petelemon. – Nézd csak, egy fehér fóka!

Kerik Bútrin majdhogy el nem fehéredett a bőrét borító olaj és füst alatt – mert az Alent-szigetek lakója volt, s ott nem valami tiszták az emberek. Aztán imádságot kezdett mormolni magában.

– Ne nyúlj hozzá, Petelemon. Sose volt még fehér fóka a világon, amióta – amióta élek. Meglehet, hogy ez az öreg Zaharov szelleme. Tavaly veszett el az öreg a nagy viharban.

– Közelébe se megyek – mondta Petelemon. – Bajt hozna rám. Igazán azt gondolod, hogy az öreg Zaharov jár vissza kísérteni? Tartozom neki valami sirálytojásokért.

– Ne nézz rá! – tanácsolta Kerik. – Siessünk azokhoz a négyévesekhez. Az embereknek kétszázat kellene megnyúzni naponként, de elején vagyunk a vadászévadnak, gyakorlatlanok még. Elég lesz száz is. Rajta!

Petelemon megzörgetett egy pár fókavállcsontot az egyik legénycsorda előtt, s azok egyszerre mereven megálltak, lihegve, szuszogva. Aztán közelebb lépett hozzájuk, s a fókák mozogni kezdtek; Kerik a szárazföld felé terelte őket, s egyik sem próbált visszatérni a társaihoz. Száz- meg százezer fóka látta, amint ezeket elhajtják, de azért nyugodtan játszott tovább valamennyi. Kotik volt az egyetlen, aki kérdezősködött, de a társai közül egy sem tudott felelni neki, csak azt, hogy az emberek minden évben így szoktak fókákat elhajtani hat-nyolc héten át.

– Utánuk megyek – mondta Kotik, s szeme majd kiugrott, amint a csorda nyomába kezdett csúszkálni.

– Utánunk jön a fehér fóka! – kiáltott fel Petelemon. – Ez is először esik meg, hogy egy fóka maga indul el a vágóhíd felé.

– Csitt! Ne nézz hátra! – mondta Kerik. – Nem más ez, mint Zaharov szelleme! Meg kell beszélnem a dolgot a pappal.

A vágóhíd csak félmérföldnyire volt onnét, de az út egy óráig tartott, mert Kerik tudta, hogy ha a fóka gyorsan jár, megizzad, s amikor lenyúzzák, cafatokban jön le a bőre. Így hát lassan haladtak el az Oroszlánfóka Nyaka, a Webster-ház mellett, míg végül el nem jutottak a Sóházig, ahonnét már nem lehetett látni a sziklákon heverő fókákat. Kotik lihegve, kíváncsian követte őket. Azt hitte, a világ végén jár, de háta mögött oly erősen hangzott a fókatanyák harsogása, mint a vonat dübörgése az alagútban. Aztán Kerik leült a mohába, elővette nehéz, ónfedelű óráját, s fél óra hosszat várta, hogy lehűljön a csorda. Kotik hallotta, hogy csöpög le kalapja karimájáról a harmattá sűrűsödött köd. Aztán odajött tíz-tizenkét ember, mindegyiknél három-négy hosszú, vasvégű bunkó. Kerik rámutatott egykét fókára, amelyeket a társai összeharapdáltak, vagy amelyik túlságosan izzadt. Ezeket az emberek félrerugdosták rozmár nyaka-bőréből készült nehéz csizmájukkal; aztán Kerik így szólt: – Rajta! – s az emberek elkezdték fejbe verni bunkósbotjukkal a fókákat, amilyen gyorsan csak bírták.

Tíz perc múlva Kotik nem tudott már ráismerni a barátaira, mert bőrüket lerángatták, orruktól hátsó uszonyaikig lenyúzták, és halomba dobálták a földön.

Ennyi elég volt Kotiknak. Megfordult, és vágtatni kezdett (a fóka igen gyorsan tud vágtatni rövid ideig) – vissza a tengerhez. Serkedő kis bajusza égnek meredt a rémülettől. Az Oroszlánfóka Nyakánál, ahol a nagy oroszlánfókák üldögéltek a hullámverés szélén: fejest ugrott a hideg vízbe, és kétségbeesett lihegéssel himbálózott a hullámokon.

– No, mi az? – kérdezte nyersen egy oroszlánfóka (mert az oroszlánfókák magukban szoktak élni, nem ereszkedtek le a többiekhez).

– Egyedül vagyok, nagyon egyedül! – mondta Kotik. – Megölnek minden legényt minden parton.

Az oroszlánfóka a part felé fordította fejét.

– Ostobaság – mondotta -, a barátaid éppen úgy lármáznak, mint máskor. Bizonyosan az öreg Keriket láttad, amint egy csordát eltett láb alól. Harminc esztendeje cselekszi már ezt.

– Rettenetes – mondta Kotik, hátat fordítva a víznek, amint egy hullám nekijött, s megszilárdítva helyzetét uszonyainak egy csavaros csapásával, úgyhogy teste egész hosszában fölemelkedve alig háromhüvelyknyire állt meg egy éles szirttől.

– Ezt jól csináltad egyéves létedre! – mondta az oroszlánfóka, aki meg tudta becsülni az ügyes úszást. – Hát igen, azt hiszem, szörnyű a dolog a ti szempontotokból; de hát ha ti fókák évről évre ide jártok, persze hogy megtudják az emberek, s hacsak nem találtok olyan szigetet, ahol soha ember meg nem fordul, mindig is fognak hajtani benneteket.

– Hát nincs olyan sziget? – kérdezte Kotik.

– Húsz éve kergetem már a félszegúszókat, s még nem mondhatnám, hogy megtaláltam. De hát figyelj ide! Úgy látszik, szeretsz olyanokkal beszélni, akik különbek nálad; menj el talán a Rozmár-szigetre, és kérdezd meg a Tengeri Szörnyet. Lehet, hogy az tud valamit. De ne siess olyan nagyon. Hat mérföldet kell ám úszni odáig. A te helyedben előbb kimennék a partra, és szunyókálnék egyet, fiacskám.

Kotik megfogadta a jó tanácsot, odaúszott a maga partvidékére, kimászott, és aludt egy fél órát, egész testében rángatózva, fókaszokás szerint. Aztán egyenesen nekivágott a Rozmár-szigetnek. Alacsony, lapos kis sziklasziget ez, pontosan északkeletre Novasztosnától; csupa sziklapárkány és sirályfészek, rozmárok tanyázóhelye.

Éppen az öreg Tengeri Szörny közelében ért partra. A nagy, rút, puffadt, rücskös, vastag nyakú, hosszú agyarú rozmár (amilyenek a Csendes-óceán északi részében élnek) csak álmában tud udvariasan viselkedni. Most is aludt – hátsó uszonyával félig a hullámverésben, félig a szárazon.

– Ébredj! – ordított rá Kotik, mert a sirályok eszeveszett lármát csaptak.

– Hé! Hó! Hű! Mi az?! – ébredezett a Tengeri Szörny; agyarával megdöfte a legközelebbi rozmárt, és fölébresztette; az ugyanúgy tett a szomszédjával, a szomszéd is a maga szomszédjával – végre felébredt valamennyi, és bámészkodott mindenfelé, csak arra nem, amerre kellett volna.

– Hihi! Én vagyok – mondta Kotik, fel- s alátáncolva a hullámverésben. Olyannak látszott, mint egy kis fehér, házatlan csiga.

– No, hát nyúzzanak meg! – horkant fel a Tengeri Szörny, s valamennyien úgy néztek Kotikra, ahogy kaszinózó, álmos öregurak nézhetnek egy fiúcskára. Kotik éppen most nem szívesen hallgatta, ha a nyúzást emlegetik; eleget látott belőle, felkiáltott hát:

– Van-e olyan hely fókák számára, ahol ember sohasem járt?!

– Menj, és keresd meg! – mondta szemét lehunyva a Tengeri Szörny. – Eredj innét! Nekünk itt dolgunk van.

Kotik felugrott a levegőbe, mint a delfin, s torkaszakadtából kiáltotta:

– Kagylóevő! Kagylóevő!

Tudta, hogy a Tengeri Szörny soha életében nem fogott halat; folyvást kagyló és moszat után turkál, ámbár félelmetes személynek mutatja magát. Persze, ahány sirály, búvármadár meg egyéb ezerfajta vízi szárnyas csak lakott a szigeten, mind élt az alkalommal, hogy gorombáskodhassék vele, fölkapta ezt a kiáltást, s Limmersin elbeszélése szerint öt percig az ágyúlövést se lehetett volna meghallani a Rozmár-szigeten. A sziget egész népe azt kiáltotta, visította: – Kagylóevő! Vén totyakos!

A Tengeri Szörny közben morogva, kaffogva hengergett egyik oldaláról a másikra.

– No, megmondod most? – kérdezte Kotik kifulladva.

– Eredj, és kérdezd meg a Tengeri Tehenet – mondta a Tengeri Szörny. – Ha él még, az megmondhatja neked.

– Miről ismerhetem meg a Tengeri Tehenet, ha találkozom vele? – kérdezte Kotik már indulóban.

– Az az egyetlen teremtés a tengeren, aki még a Tengeri Szörnynél is rútabb – visította egy sirály, a Tengeri Szörny orra előtt keringve. – Még rútabb és még udvariatlanabb! Vén totyakos!

Kotik nem törődött a sirályok visongásával, visszaúszott Novasztosnába. Itt észrevette, hogy senki sem nézi jó szemmel az ő gyönge próbálkozásait, hogy nyugalmas tanyát fedezzen föl a fókák számára. Azt mondták neki, hogy az emberek mindig elhajtották a legényeket – hozzátartozik ez a napi munkájukhoz -, s ha nem szeret rút dolgokat látni, hát ne menjen a vágóhídra. De a többi fóka közül senki sem látta a gyilkolást – s ez volt a különbség közte meg a barátai közt. Különben is Kotik fehér fóka volt.

– A te dolgod – mondta az öreg Kaffogó, amikor fia kalandjait végighallgatta -, a te dolgod csak az, hogy felnőj, és nagy fóka légy, mint az apád; legyen egy tanyád a parton, s akkor aztán békében hagynak. Öt esztendő múlva már nekiláthatsz a verekedésnek.

Még Matka is, a szelíd édesanyja, így beszélt:

– Sohase vethetsz véget a gyilkolásnak. Eredj, és játsszál a tengerben, Kotik! – És Kotik elment, eljárta a Tűztáncot, de a szívecskéje nagyon nehéz volt.

Ezen az őszön, mihelyt lehetett, otthagyta a partot, s egyedül indult útnak, mert kerek fejében egyre motoszkált valami. Elmegy, és megkeresi a Tengeri Tehenet, ha van ilyen teremtés a világon, s talál egy nyugodt szigetet, ahol jó kemény, homokos parton lakhatnak a fókák, és az ember nem találhat rájuk. Egymaga kutatta végig a Csendes-óceánt északról délig, háromszáz mérföldet is úszva egy nap s egy éjjel. Annyi kalandja volt, hogy nem is lehet azt mind elmondani; kevés híja, hogy az Óriás Cápa meg a Pettyes Cápa meg a Pöröly Cápa be nem kapta; összetalálkozott mindenféle megbízhatatlan csavargóval, amilyen annyi járja a tengert; nehézkes, előzékeny halakkal, skarlátpöttyös fésűskagylókkal, amelyek évszázadokig tapadnak egy helyhez, s nagyon büszkék erre – de sohasem találkozott a Tengeri Tehénnel, és sohasem talált kedvére való szigetet.

Ha a part jó volt és kemény, s háta mögött egy lejtő, ahol a fókák játszhattak: mindig feltűnt a láthatáron egy bálnavadászhajó füstje – bálnazsírt főztek ki rajta, és Kotik tudta, mit jelent ez. Másutt meg látta, hogy valamikor jártak fókák a szigeten, s kiirtották őket – és Kotik tudta, hogy ahol egyszer megfordult az ember, oda vissza is tér megint.

Megismerkedett egy öreg, tompa farkú albatrosszal, s ez azt mondta neki, hogy a Kerguelen-sziget az igazi otthona a békességnek és nyugalomnak. Amikor odament, majdhogy darabokra nem tépték valami gonosz fekete szirtek egy súlyos, villámlós-mennydörgős, jeges viharban. De amint a viharral szembenézve továbbhaladt, látta, hogy még itt is volt valaha fókatanya. És így volt ez a többi szigeten is mindenütt, amerre csak ellátogatott.

Limmersin hosszasan felsorolta ezeket a helyeket, mert – amint mondotta – Kotik öt évet töltött kutatásaival, csak a szokásos négyhavi pihenőre tért meg évenként Novasztosnába, s legénytársai ilyenkor csúfolni szokták képzeletbeli szigetjei miatt. Elment Galapagoszba – szörnyű száraz hely az Egyenlítő tájékán, majdhogy meg nem sült ott -, el a Georgia-szigetekre, a Déli Orkney-szigetekre, a Smaragd-szigetre, a Kis-Fülemüle-szigetre, a Gough szigetére, a Bouvet szigetére, a Crossett-szigetekre s még arra az icipici szigetecskére is, amely a Jóreménység fokától délre van. De a tenger lakói mindenütt ugyanazt mondták neki. Valamikor még jártak itt fókák, de az ember kiirtotta őket. Sőt amikor ezer meg ezer mérföldnyire kiúszott a Csendes-óceánból, s eljutott egy Corrientes-fok nevű helyre (ez a Gough szigetéről visszatérőben történt) – egy sziklán talált néhány száz rühös fókát, s ezek azt mondták, hogy ide is járnak emberek.

Majdhogy meg nem hasadt a szíve; megkerülte a Horn-fokot, és visszaindult szülőhazája felé. Útközben megállapodott egy zöld fákkal teli szigeten. Itt egy ősöreg, haldokló fókát talált. Kotik halakat fogott neki, és elmondta minden búját-bánatát. – Most – így fejezte be szavait – visszatérek Novasztosnába, s azt se bánom, ha a vágóhídra hajtanak a legényekkel.

– Próbáld meg még egyszer – mondta az öreg fóka. – Én a mazafuerai Elpusztult Nemzetség utolsó sarja vagyok; amikor az emberek százezrével öldöstek le bennünket, az a hír terjedt el a partokon, hogy valamikor egy fehér fóka jön majd északról, s nyugalmas helyre vezeti el a fókák népét. Én már öreg vagyok, és nem érem meg azt a napot, de mások meg fogják érni. Próbáld meg még egyszer.

Kotik megpödörte bajuszát (gyönyörű bajusza volt), s azt mondta:

– Én vagyok az egyetlen fehér fóka, aki valaha a tengerparton született; és akár fekete, akár fehér, én vagyok az egyetlen fóka, aki valaha új sziget keresésére vállalkozott.

Ettől megnőtt a kedve; s amikor ezen a nyáron visszatért Novasztosnába, Matka, az anyja megkérte, hogy házasodjék meg, és telepedjék le, nem legény már, hanem felnőtt fóka, vállán göndör fehér sörény, s olyan nehéz, olyan nagy, olyan bátor, mint az apja.

– Várjunk még egy évig, anyám – mondotta. – Jusson eszedbe: mindig a hetedik hullám megy be legmesszebb a part felé.

Érdekes: akadt egy fókakisasszony is, aki úgy gondolkozott, hogy elhalasztja jövő évig a férjhez menést, s Kotik ezzel járta a Tűztáncot végig az egész Lukannon-parton, az új kutatóútra indulása előtt való éjszakán.

Most nyugat felé ment, mert egy nagy félszegúszó-raj nyomába került, márpedig neki legalább száz font hal kellett egy nap, hogy jó erőben maradjon. Űzte a halakat, amíg ki nem fáradt, aztán összegöngyölődött, s aludt annak a fenékhullámnak az ölében, amely a Réz-sziget felé hömpölyög. A partvidéket jól ismerte; így hát éjféltájban, amikor érezte, hogy gyöngéden odavágódik egy moszattelephez, azt mondta: – Hm, ma erős az ár – azzal megfordult a víz alatt, lassan kinyitotta szemét, és kinyújtózkodott. De fel is ugrott, mint a macska, mert valami óriási jószágokat látott, amik a sekély vízben ide-oda szaglásznak, s lelegelték a vízinövények rojtjait.

– A Magellán-szoros nagy hullámaira! – morogta a bajusza alatt. – Miféle mélytengeri népség lehet ez?

Nem hasonlítottak azok se rozmárhoz, se oroszlánfókához, se közönséges fókához, tengerimedvéhez, bálnához, cápához, halhoz, tintahalhoz vagy fésűskagylóhoz – semmihez, amit Kotik valaha látott. A hosszúságuk 20-30 láb közt volt, testük olyanforma volt, mintha nedves bőrből vágták volna ki. Az arcukról csak úgy áradt a butaság; ha nem legelésztek, a farkuk végére támaszkodva ingadoztak a mély vízben, ünnepélyesen hajlongva egymás felé, s úgy lóbálgatva mellső uszonyaikat, mint kövér ember a karját.

– Hm – mondta Kotik. – Jól mulatnak, uraim? – A nagy jószágok válaszképpen hajladoztak, és legyeztek az uszonyaikkal. Amikor ismét legelészni kezdtek, Kotik észrevette, hogy felső ajkuk kétfelé van hasadva; körülbelül egy lábnyira szét tudják húzni, s amikor megint összecsukják, egész rakás tengerifű van a hasadékban. Az egészet betömködik a szájukba, s ünnepélyesen rágcsálják.

– Furcsa kis táplálkozás – mondta Kotik. Újra hajlongtak, és Kotik kezdett kifogyni a béketűrésből. – Jó, jó – folytatta. – Azért hogy a mellső uszonyaitokon is van valami külön ízület, kérlek, ne parádézzatok vele. Látom, hogy kecsesen tudtok hajladozni, de én a nevetekre vagyok kíváncsi.

A hasadt ajkak megmozdultak, rángatóztak, az üveges zöld szemek bámészkodtak – de nem szóltak egy szót sem.

– Nohát – mondta Kotik -, ti vagytok az egyedüli népek a világon, akik még a Tengeri Szörnynél is rútabbak és udvariatlanabbak.

Ekkor egyszerre eszébe villant, hogy mit visított oda neki a sirály, amikor egyéves kislegény korában a Rozmár-szigeten járt – s hátrafelé bukfencezett a vízben, mert tudta, hogy most végre megtalálta a Tengeri Tehenet.

A Tengeri Tehenek tovább imbolyogtak, legelésztek, kérődztek a vízinövényeken. Kotik pedig faggatta őket mindenféle nyelven, amit csak utazásai közben megismert: márpedig a Tenger Népe majdnem ugyanannyiféle nyelven beszél, mint az emberek. De a Tengeri Tehenek nem válaszoltak, mert a Tengeri Tehén nem tud beszélni. Csak hat nyakcsigolyája van hét helyett, s a tengerbeliek azt mondják, hogy emiatt nem tud beszélni még a társaival sem; de amint tudjátok, a mellső uszonyain van egy külön ízület, ezt lengeti föl-le, jobbra-balra, s ezt használja föl esetlen jelbeszédül.

Kotiknak egész nap ég felé meredt a sörénye dühöngésében. Aztán a Tengeri Tehenek elkezdtek észak felé haladni, roppant lassan, közben meg-megállva, hogy ostoba hajladozásokkal tanácsot tartsanak egymás közt – Kotik pedig csak ment utánuk, így gondolkozván: – Ilyen hülye népséget már réges-régen kiirtottak volna, ha valami biztos szigetet nem találnak; s ami a Tengeri Tehénnek jó, jó lesz a fókáknak is. De azért nem bánnám, ha gyorsabban szednék az uszonyukat.

Keserves munka volt ez Kotiknak. A csorda sohasem haladt többet negyven-ötven mérföldnél naponta; éjszakára megállt legelészni, s egész idő alatt a part közelében maradt; Kotik úszkált körülöttük, alattuk, fölöttük, de fél mérfölddel sem tudta továbbhajkurászni őket. Amint északabbra értek, minden két-három órában megismételték hajladozó tanácskozásukat, s Kotik majd a bajuszát harapta le türelmetlenségében, amíg végül észre nem vette, hogy valami meleg vízáramlást követnek. Ettől fogva jobban megbecsülte őket.

Egy éjszaka lemerültek a csillogó vízbe, akár a bedobott kő – s amióta ismerte őket, most először kezdtek gyorsan úszni. Kotik utánuk. Csodálkozott ezen a gyorsaságon, mert sohasem álmodta volna, hogy a Tengeri Tehén jó úszó is lehet. Valami part menti szirt felé tartottak, amely mélyen lenyúlt a víz alá; tövénél sötét üreg volt, húsz ölnyire a tenger színe alatt. Ebben az üregben haladtak tovább. Soká, soká tartott az úszás, s Kotik átkozottul nélkülözte már a friss levegőt, amikor végre kikerültek a sötét alagútból.

– Sörényemre! – mondta, amikor lihegve, prüszkölve nyílt vízre ért az alagút túlsó végén. – Hosszú lebukás volt, de megérte!

A Tengeri Tehenek szétváltak, és lustán legelésztek a legmagasabb part szélén, amit Kotik életében látott. Mérföldekre elhúzódó sima sziklák, éppen fókatanyának valók; mögöttük a szárazföld felé lejtősödő, kemény homokkal borított játékterek; bukóhullámok, amikben fókatáncot lehet járni, hosszú fű, amiben hemperegni lehet; és homokdombok, amiken föl s le lehet mászkálni – s a legjobb az egészben, amit Kotik megérzett a vízen (s a víz sohasem csalja meg az igazi fókát!) – hogy ezen a helyen ember sohasem járt.

Mindenekelőtt meggyőződött arról, hogy hal van bőven, aztán végigúszott a part mentén, és összeszámolta a szép, hömpölygő ködben félig elvesző, gyönyörűséges alacsony homokszigeteket. Északnak, a nyílt tenger irányában egész sora a zátonyoknak, sekély helyeknek, szikláknak, amik hat mérföldnél közelebb soha egy hajót sem engedhetnek a parthoz; s a szigetek és szárazföld közt mély víz húzódott egészen a függőleges szirtekig, s valahol a szirtek alatt volt az alagút szája.

– Egészen olyan, mint Novasztosna, csakhogy tízszerte különb – mondta Kotik. – A Tengeri Tehén bölcsebb, mint gondoltam. A szirteken nem jöhetnek le emberek, még ha volnának is itt; a tenger felől pedig – ott a zátonyokon minden hajó darabokra zúzódnék. Ha van biztos hely a tengeren, hát ez csakugyan az.

Eszébe jutott az otthon hagyott fókakisasszony, de bármennyire sietős volt is, hogy Novasztosnába visszatérjen, egészen végigkutatta az új hazát, hogy odahaza minden kérdésre megfelelhessen.

Aztán lebukott a víz alá, megjegyezte az alagút száját, és nekiiramodott déli irányban. Senki más nem is álmodhatott arról, hogy ilyen hely van itt, csak egy tengeri tehén vagy fóka – s amikor a szirtekre visszanézett, még Kotik is alig tudta elhinni, hogy az imént ott járt alattuk.

Hat napig utazott hazafelé, pedig nem úszott lassan; s amikor partot ért, éppen az Oroszlánfóka Nyaka fölött, az első, akivel összetalálkozott, a reá várakozó fókakisasszony volt – s tüstént meglátta a szemén, hogy végre megtalálta a rég keresett szigetet.

Hanem a legények meg Kaffogó, az apja meg a többi fóka mind kinevette, amikor elmondta a fölfedezését, s egy korabeli fiatal fóka így szólt:

– Ez mind igen szép, Kotik, de nem úgy van ám az, hogy idejössz, a jó ég tudja, honnét, s csak úgy kurtán-furcsán elparancsolsz innen bennünket. Jusson eszedbe, hogy mi megverekedtünk a tanyáinkért – ezt pedig te sohase tetted. Jobb szerettél a tengeren kószálni.

A többi fóka nevetett ezen, s a fiatal fóka kezdte jobbra-balra hányni a fejét. Éppen abban az esztendőben házasodott, s nagyra volt vele.

– Nekem nincs tanyám, amiért verekedjem – mondta Kotik. – Nem akarok mást, csak megmutatni nektek azt a helyet, ahol biztonságban lesztek. Mi értelme van a verekedésnek?

– Ó, ha meghátrálsz, akkor persze nincs több szavam – mondta rút nevetéssel a fiatal fóka.

– Velem jössz, ha legyőzlek? – kérdezte Kotik, s zöld fény lobbant meg a szemében, mert igen haragudott, hogy verekednie kell.

– Helyes – mondta hetykén a fóka. – Ha legyőzöl, veled megyek.

Nem is ért rá, hogy meggondolja magát, mert Kotik előreszegte fejét, s foga belemélyedt a fiatal fóka nyakának lebernyegébe. Aztán hátravetette magát, ledobta ellenfelét a partra, megrázta és felfordította.

Most odakiáltott a fókáknak:

– Öt esztendeig megtettem értetek mindent, ami tőlem telt! Megtaláltam nektek azt a szigetet, ahol biztonságban élhettek – de ti nem hisztek el semmit, amíg a fejeteket le nem tépik arról az ostoba nyakatokról. Hát most majd megtanítalak. Vigyázzatok!

Limmersin mondta nekem – márpedig Limmersin minden esztendőben tízezer nagy fókát lát verekedni -, hogy kicsi életében soha nem látott olyat, mint Kotiknak a fókatanya ellen intézett rohama volt. Rávetette magát a legnagyobb fókára, akit előtalált, torkon ragadta, fojtogatta, ütötte, csapkodta, amíg csak kegyelemért nem nyöszörgött, aztán félrevágta, és nekitámadt a következőnek. Hja, Kotik sohasem böjtölt négy hónapig, mint ahogy a nagy fókák teszik minden esztendőben, s mélytengeri úszókirándulása közben nagy erőre kapott. Ami pedig ennél is több: sohasem verekedett még. Göndör fehér sörénye fölborzolódott dühében, szeme lángolt, agyara csillogott – nagyszerű látvány volt.

Apja, az öreg Kaffogó látta, hogyan rohan előre, hogyan cibálja, vonszolja a szürkülő vén fókákat, mintha holmi félszegúszó halak volnának, s hogy fordítja fel maga körül a fiatal legényeket; és felordított az öreg Kaffogó:

– Lehet, hogy bolond, de a legjobb verekedő a parton! Meg ne támadd apádat, fiam! Apád veled van!

Kotik ordított egyet válaszképpen, az öreg Kaffogó pedig odadöcögött lelógó bajusszal, dohogva, mint egy gőzmasina; Matka pedig, meg Kotik jövendőbelije lekuporodtak, és bámulták a hímjeiket.

Pompás egy harc volt, mert ketten addig verekedtek, amíg egyetlen fóka is akadt, aki föl merte emelni a fejét, s aztán büszke kaffogással parádéztak fel s alá egymás mellett a parton.

Éjjel, éppen amikor az északi fény át kezdett derengeni, villogni a ködön, Kotik felmászott egy csupasz sziklára, s lenézett a feldúlt tanyák, összevert és vérző fókák közé.

– No ugye, hogy megtanítottalak benneteket! – mondotta.

– Sörényemre! – kiáltotta az öreg Kaffogó, mereven kiegyenesedve, mert félelmes sebei voltak – a Gyilkos Cápa maga sem bánhatott volna el velük különbül. Büszke vagyok rád, fiam, s ami ennél is több: elmegyek veled a szigetre – ha csakugyan van ilyen sziget.

– Hahó, ti kövér tengeri disznók! Ki jön velem a Tengeri Tehén alagútjához? Feleljetek, vagy újra megtanítalak! – bömbölte Kotik.

Olyan moraj hallatszott, mint az ár zúgása a part mentén. – Megyünk! – mondta ezer meg ezer fáradt hang. – Követjük Kotikot, a fehér fókát.

Kotik ekkor válla közé ejtette fejét, és szemét büszkén lehunyta, nem volt már fehér fóka – vörös volt fejétől a farkáig. Mindegy: büszkesége nem engedte, hogy ránézzen a sebeire, vagy megérintse egyiket is.

Egy hét múlva ő meg a hadserege (közel tízezer legény és öreg fóka) elindult északnak, a Tengeri Tehén alagútja felé. Kotik vezette a sereget. Akik ott maradtak Novasztosnában, bolondnak mondták őket. De a következő tavaszon, amikor mindnyájan találkoztak a Csendes-óceán halászó zátonyain, Kotik fókái olyan csodás történeteket mondtak a Tengeri Tehén alagútján túl levő új partokról, hogy egyre több és több fóka hagyta el Novasztosnát.

Persze, mindez nem történt egyszerre, mert a fókának sok idő kell, amíg meghányja-veti a dolgot; de azért minden esztendőben több fóka ment el Novasztosnából meg Lukannonból meg a többi fókatanyáról azokra a nyugodt, védett partokra, ahol Kotik végigüldögéli az egész nyarat, évről évre kövérebb és erősebb, a legények pedig játszadoznak körülötte abban a tengerben, amelyet ember nem közelít meg soha.

LUKANNON

(Egyfajta szomorú fóka-nemzeti himnusz)

Hajnalban gyülekeztünk (ó, már öreg vagyok!),
sziklákon, nyári fényben dörögtek a habok.
Dalunk túlbőgte a tengert: zengtek tűzzel teli
kétmillió hangon Lukannon öblei.

Sós zátonyok közt úszni, heverni: jó világ,
domblejtőn lecsúszni, zúgva, mint trombiták.
Vízi táncunktól éjjel a tajték csupa láz
Lukannon öblein – de jött a fókavadász.

Hajnalban gyülekeztünk (ó, már többé soha!).
Leterültünk, elsötétült tőlünk a part foka.
A foltos tenger árján, ameddig a hang futott,
dalunk kísérte mind ki jött és távozott.

Ó, lukannoni öblök! Fű a kövek között,
kanyargó, fodros zuzmó a lágy tengeri köd.
Játszóhelyünk sziklái: mind testünktől sima!
Lukannon öblei: mindnyájunk otthona!

Hajnalban gyülekeztünk… Megtört, szétszórt sereg,
ránk lődöztek a vízben, s kihúztak az emberek,
vagy élve tereltek sóba, vonultunk jámborul.
Ó, Lukannon hajdan! Nem ember volt az úr!

Kerekedjetek délnek! Repülj, repülj, sirály!
Hadd hallja bánatunkat a mélyvízi király!
Üres cápatojásként, mit a vihar partra vitt,
tátongjon Lukannon: ne lássa fiait!

Posted on Hozzászólás most!

A dzsungel könyve: Riki-tiki-tévi

Apró odvából kiles,
Ráncosnak szól Rőtszemes:
“Gyere, táncot ropni jó,
a halállal lejtsd, kígyó!
Fej a fejhez, szembe szem…
(Ütemre, kígyó!)
Egyik mindjárt holttetem…
(Kedvedre, kígyó!)
Fordulásra perdülést…
(Menekülj, kígyó!)
Elvétetted az ütést…
(Elterülj, kígyó!)”

Hallgassátok meg annak a nagy háborúnak a történetét, amelyet Riki-tiki-tévi egymaga vívott meg, végig a Szigauli-járásbeli nagy ház fürdőszobáin. Igaz, segített neki Darzi is, a szabófülemüle, meg tanácsokat adott Csucsundra, a pézsmapatkány, aki sohasem merészkedik ki a padló közepére, hanem mindig a fal mentén mászkál – de az igazi harcot Riki-tiki vívta meg.
Riki-tiki mongúz volt: szőre, farka olyan, mint a cicáé, feje és természete a menyétéhez hasonló. Szeme és nyughatatlan orra hegye rózsaszínű; tudott vakarózni, ahol éppen akart, s azzal a mellső vagy hátsó lábával, amelyiket kedve szottyant használni; úgy fel tudta borzolni a farkát, hogy üvegmosókeféhez hasonlított; harci kiáltása pedig, ha a magas fűben futkosott, ez volt: rik-tik-tiki-tiki-csk!
Egyszer a nyári vízáradás kiöntötte abból az üregből, ahol apjával, anyjával lakott, s rugdalózva, fulladozva sodródott lefelé egy út menti árokban. Talált egy kis úszó fűcsutakot, s abba kapaszkodott, amíg eszméletét el nem vesztette. Amikor magához tért, a meleg napon hevert egy kerti ösvény közepén, igen-igen megtépázva; s egy kisfiú éppen azt mondta:
– Ni, itt egy halott mongúz. Temessük el.
– Nem – mondta a mamája -, vigyük be, és szárítsuk meg. Hátha nem halt meg igazán.
Bevitték a házba; egy nagy ember két ujjával fölemelte, s azt mondta, hogy nem halt meg, csak félig megfulladt, így hát vattába bugyolálták, melengették – s egyszerre csak felnyitotta szemét, és prüsszentett.
– No most – mondta a nagy ember (egy angol, aki éppen akkoriban költözött a házba) -, csak ne ijesszétek meg, aztán majd meglátjuk, mit csinál.
Nagyon nehéz dolog egy mongúzt megijeszteni, mert orra hegyéről a farka végéig eszi a kíváncsiság. Minden mongúzcsaládnak ez a jelszava: “szaladj, és fürkészd ki” – Riki-tiki pedig minden ízében igazi mongúz volt. Megvizsgálta a vattát, megállapította, hogy nem ennivaló, körbeszaladt az asztalon, leült, és rendbeszedte a bundáját, vakarózott egyet, s ráugrott a kisfiú vállára.
– Ne ijedj meg, Teddi – mondta a fiú apja -, így szokott barátkozni.
– Hihh! De csiklandozza az államat!
Riki-tiki bekukkantott a fiú gallérja és nyaka közé, szimatolt a füle körül, azzal lemászott a padlóra, leült, és dörzsölgette az orrát.

– Úristen! – mondta Teddi mamája. – És ez vadon élő állat? Azt hiszem, azért olyan szelíd, mert jók voltunk hozzá.

– Minden mongúz ilyen – mondta az ura. – Ha Teddi nem kapja fel a farkánál fogva, vagy nem próbálja ketrecbe zárni, egész nap itt fog szaladgálni a házban. Adjunk valamit enni neki.

Adtak egy kis nyers húst. Riki-tikinek nagyon ízlett, s amikor végzett vele, kiment a verandára, leült a napon, s felborzasztotta a bundáját, hogy gyökeréig megszáradjon a szőre. Akkor aztán jobban érezte magát.

– Több fürkészni való van ebben a házban – gondolta magában -, mint amennyit egész famíliám élete végéig ki tudna kutatni. Mindenesetre itt maradok, és kifürkészem.

Egész nap a házat járta. Majdhogy belé nem fulladt a fürdőkádba, beledugta az orrát a tintatartóba egy íróasztalon, s megégette a nagy ember szivarja végével, mert felmászott a nagy ember ölébe, hogy lássa, hogyan szokás írni. Estére kelve berohant Teddi gyerekszobájába, hogy megtudja, hogyan gyújtják meg a petróleumlámpát, s amikor Teddi lefeküdt, ő is felmászott az ágyra; de nyugtalan hálótárs volt, mert egész éjszaka kötelességének érezte, hogy fölkeljen és figyeljen, ahányszor csak valami nesz támadt, s kifürkéssze az okát. Lefekvés előtt bejött Teddi apja és anyja, hogy megnézze a fiát, s Riki-tiki ébren volt a párnáján. – Nem szeretem az ilyesmit – mondta Teddi mamája -, megharaphatja a gyereket. – Esze ágában sincs – mondta az apa. – Teddi nagyobb biztonságban van ennek a kis állatnak a társaságában, minthogyha egy véreb vigyázna rá. Ha egy kígyó kerülne most a gyerekszobába…

De Teddi mamája gondolni sem akart ilyen szörnyűségre.

Riki-tiki kora reggel kijött reggelizni a verandára Teddi vállán lovagolva; banánt és egy kis főtt tojást adtak neki; sorban beült valamennyiük ölébe, mert minden jól nevelt mongúz abban reménykedik, hogy valamikor házi mongúz lesz belőle, és a szobában futkoshat; anyja pedig, aki a szigauli Generális házában lakott, gondosan megtanította Rikit, hogy mit csináljon, ha fehér emberek közé kerül.

Riki-tiki aztán kiment a kertbe, hogy ott is meglásson minden látnivalót. Nagy, csak felerészben ápolt kert volt, akkora Niel-marsall-rózsabokrokkal, mint egy nyári lak, citrom- és narancsfákkal, bambuszcsoportokkal és bozótos magas fűvel. Riki-tiki a száját is megnyalta. – Nagyszerű vadászterület ez! – mondta magában; farka üvegmosókefévé borzolódott erre a gondolatra; föl s alá futkosott a kertben, szimatolgatva itt is, ott is, amíg csak valami szomorú hangot nem hallott egy tüskebokorról.

Darzi volt, a szabófülemüle, feleségestül. Szép fészket raktak, olyanformán, hogy összehúztak két levelet, a szélénél szálakkal összetűzdelték, s az üres helyet gyapottal meg lágy pihékkel bélelték ki. A fészek ide-oda ringott, amint a peremén ültek és sírtak.

– Mi baj? – kérdezte Riki-tiki.

– Nagy a mi szerencsétlenségünk – mondta Darzi. – Egyik fiókánk kiesett tegnap a fészekből, és Nag megette.

– Hm – mondta Riki-tiki -, ez szomorú dolog, de hát idegen vagyok itt. Ki az a Nag?

Darzi meg a párja nem feleltek semmit, csak lekuporodtak a fészkükben, mert a bokor tövében, a sűrű fű közül halk sziszegés hallatszott – félelmes, hideg hang, amelynek hallatára Riki-tiki éppen kétlábnyira ugrott hátra. Aztán hüvelykenként emelkedett ki a fűből Nagnak, a nagy, fekete kobrának a feje és széles csuklyája. Öt láb hosszú volt nyelvétől farkáig. Amikor testének egyharmadát fölemelte a földről, ringatózni kezdett erre-arra, mint a pitypang a szélben, s ránézett Riki-tikire azzal a gonosz kígyószemmel, amelynek kifejezése sohasem változik, akármit gondol is magában a kígyó.

– Hogy ki az a Nag? – szólalt meg. – Hát én vagyok Nag. Bráma, a nagy isten tette rá bélyegét egész népünkre, amikor az első kobra szétterítette csuklyáját, hogy Bráma az árnyékában alhassék. Nézd, és rémülj meg!

Úgy kifeszítette a csuklyáját, ahogy csak tudta, s Riki látta a hátán a pápaszemjelet, amely éppen olyan, mint a szemüveg két karikája. Egy pillanatra megijedt; de hát lehetetlen, hogy egy mongúz hosszabb ideig rémülten álljon. Eleven kobrát ugyan sohasem látott még Riki-tiki, de döglött kobra húsából etette már a mamája, s tudta, hogy a felnőtt mongúznak egyetlen dolga az életben kígyóval harcolni és kígyót enni. Tudta ezt Nag is, és hideg szíve mélyén félelem lappangott.

– Bánom is én – szólalt meg Riki-tiki, s a farka újra borzolódni kezdett -, akár van bélyeg rajtad, akár nincs, azt hiszed, tisztességes dolog fészekből kihullott madárfiókákat felfalni?

Nag elgondolkozott, s figyelte a fű legkisebb mozdulatát is Riki-tiki mögött. Tudta, hogy ha mongúzok vannak a kertben, az előbb-utóbb a maga és családja halálát jelenti, de szerette volna, ha Riki-tiki megfeledkezik most az óvatosságról. Így hát kissé lejjebb ejtette és félrehajtotta a fejét.

– Értsük meg egymást – mondta. – Te tojást eszel. Miért ne ehetnék én madarat?

– Hátra! Nézz hátra! – énekelte Darzi.

Riki-tiki tudta, hogy nem vesztegetheti az időt bámészkodással. Felugrott a levegőbe, amilyen magasra csak tudott, s éppen alatta zizzent el a feje Nagainának, Nag gonosz feleségének. Amíg beszélgetett, Nagaina mögéje kúszott, hogy végezzen vele; hallotta vad szisszenését, amint az ütést elhibázta. Majdnem Nagaina hátára esett vissza, s ha öreg mongúz lett volna, tudja is, hogy ilyenkor kell egy harapással eltörni a gerincét; de hát megijedt a kobra félelmes, visszafelé sújtó ütésétől. Bele is harapott, csak nem elég nagyot, s félreugrott a megmart, dühös Nagaina csapkodó farka elől.

– Gonosz, gonosz Darzi! – sziszegte Nag, olyan magasra sújtva föl a tüskebokron lógó fészek felé, amennyire csak fel tudott érni, de Darzi úgy építette azt, hogy kígyók el ne érhessék, s csak ringatózott egy kicsit.

Riki-tiki érezte, hogy piros és forró kezd lenni a szeme (s ha egy mongúznak a szeme kipirosodik, az bosszúságot jelent), leült a farkára és hátsó lábaira, mint egy kis kenguru, körülnézett, s csak úgy rázta a düh. De Nag és Nagaina már eltűnt a fűben. Ha a kígyó elhibázza a támadást, soha egy szóval, egy jellel nem mutatja, hogy mit akar legközelebb cselekedni. Riki-tikinek esze ágában sem volt, hogy utánuk eredjen, mert nem volt egészen bizonyos abban, hogy két kígyóval el tud-e bánni egyszerre. Elbaktatott hát a ház közelében levő kavicsos ösvényre, s leült gondolkozni. Komoly eset volt ez az ő számára. Régi természetrajzi könyvekben azt olvashatjátok, hogy ha a mongúz a kígyóval vívott harcában megsebesül, elszalad, s valami füvet eszik, amely meggyógyítja. Hát ez nem igaz. Az győz, akinek a szeme jobb és a lába gyorsabb – a kígyó ütni tud, a mongúz ugrani -, s ha a mongúz győz, győzelme csodálatosabb akármilyen varázsfűnél, mert a támadó kígyó feje olyan gyorsan mozog, hogy azt szemmel kísérni nem lehet. Riki-tiki tudta, hogy ő csak afféle süldő mongúz, s annál büszkébben gondolt arra, hogy ki tudott térni egy hátulról jövő ütés elől. Ez megnövelte az önbizalmát, s amikor Teddi odaszaladt hozzá az ösvényen, Riki-tiki szívesen várta a kényeztetést.

De éppen amint Teddi lehajolt, valami megvonaglott kissé a porban, s egy vékony hang így szólt: “Vigyázz! Én a halál vagyok.” Karait volt, az a porosbarna kis kígyó, amely legszívesebben a poros földön heverész, marása éppoly veszedelmes, mint a kobráé. De olyan kicsi, hogy senki sem törődik vele, s ezért még több kárt tud tenni.

Riki-tikinek ismét kipirult a szeme, s odatáncolt Karaithoz azzal a különös, ingadozó, himbálózó mozgással, ami családjának sajátsága. Látványnak mulatságos, de oly jól egyensúlyozott testtartás ez, hogy akármilyen irányban el lehet ugrani belőle: nagy előny, ha kígyóval verekszik valaki. Riki-tiki tudtán kívül veszedelmesebb dolgot cselekedett, mintha Naggal harcolna, mert Karait olyan kicsi, és oly gyorsan fordul-perdül, hogy hacsak Riki közvetlenül a nyakszirtjébe nem harap, szemébe vagy szájába kapja a visszaforduló kígyó döfését. De Riki minderről semmit sem tudott: a szeme vérbe borult, ő maga ingadozott előre-hátra, s keresett egy alkalmas helyet, amelybe belekapaszkodjék. Karait döfött. Riki félreugrott, és neki próbált rohanni, de a gonosz kis porosszürke fej egy gondolatnyira csapott le a vállától; keresztül kellett ugrania Karait testén, s a kígyó feje így is nyomban követte.

Teddi bekiáltott a házba: – Nézzétek! A mongúzunk megöl egy kígyót! – és Riki-tiki hallotta, hogy Teddi mamája felsikolt. Apja kirohant egy bottal, de mire odaért, Karait túlságos nagy lendülettel döfött előre. Riki-tiki ugrott egyet, felszökött a kígyó hátára, erősen lesúnyta a fejét a mellső lábai közé, beleharapott oly közel a nyakához, ahogy csak hozzáférhetett, s azzal elgurult. Ez a harapás megbénította Karaitot, s Riki-tiki éppen hozzálátott, hogy a farkánál eddegélni kezdje, ahogy a famíliája szokta ebédnél – de ekkor eszébe jutott, hogy a jóllakottság lassúvá teszi a mongúzt, s ha mindig erős és fürge akar maradni, meg kell őriznie a soványságát.

Továbbment, hogy a ricinusbokrok alatt megfürödjék a porban, s azalatt Teddi apja botjával verte a halott Karaitot. – Mire való ez? – gondolta magában Riki-tiki. – Elintéztem már én a dolgot! – Aztán Teddi mamája felkapta a porból, és magához szorította, s azt kiáltotta, hogy megmentette Teddit a haláltól; apja pedig azt mondta, hogy ez a Gondviselés, Teddi meg nagy, ijedt szemmel bámult rá. Riki-tikit mulattatta ez a nagy hűhó, amit persze nem értett meg. Teddi mamája éppen úgy Teddit is dédelgethette volna, amiért a porban játszott. Riki-tiki tökéletesen meg volt elégedve magával.

Aznap vacsoránál az asztalon sétált a borospoharak közt, és agyonehette volna magát a legpompásabb harapnivalókkal; de eszébe jutott Nag és Nagaina, s bármily kellemes volt is, hogy Teddi mamája becézgette, simogatta, Teddi meg a vállára ültette: egyszer-egyszer vérbe borult a szeme, s nekieresztette hosszú harci kiáltását: – Rik-tik-tiki-tiki-csk!

Teddi magával vitte az ágyába, s erősködött, hogy Riki-tiki ott aludjék vele az álla alatt. Riki-tiki sokkal jobb nevelésű volt, semhogy megharapja vagy megkarmolja, de mihelyt Teddi elaludt, éji sétára indult a ház körül, s a sötétben nekiszaladt Csucsundrának, a pézsmapatkánynak, aki a fal mentén mászkált. Csucsundra egy megtört szívű kis állat. Egész éjjel vinnyog, nyivog, igyekszik összeszedni a bátorságát, hogy kirohanjon a szoba közepére, de soha nem jut odáig.

– Ne ölj meg! – mondta Csucsundra szinte sírva. – Ne ölj meg, Riki-tiki!

– Azt hiszed, hogy egy kígyóölő pézsmapatkányokra fanyalodik? – mordult rá megvetően Riki-tiki.

– Aki kígyót öl, kígyó által vész el – mondta Csucsundra bánatosabban, mint valaha. – És hátha Nag egyszer összetéveszt bennünket valami sötét éjszakán?

– Ez a veszély nem fenyeget – mondta Riki-tiki -, hiszen Nag a kertben van, te pedig, tudom, nem teszed oda a lábadat.

– Rokonom, Csua, a patkány beszélte – kezdte Csucsundra, de elakadt a szava.

– Mit beszélt?

– Pszt! Nag mindenütt jelen van, Riki-tiki. A kertben kellett volna beszélned Csuával.

– De nem beszéltem – hát neked kell elmondanod. Gyorsan, Csucsundra, különben meg haraplak!

Csucsundra leült, és olyan keservesen sírt, hogy a könnyek csak úgy patakzottak le a bajuszán. – Szegény, nyomorult teremtés vagyok – zokogta. – Sohase volt annyi bátorságom, hogy kirohanjak a szoba közepére. Pszt! Nem mondhatok semmit. Nem hallod, Riki-tiki?

Riki-tiki fülelni kezdett. A házban mélységes csönd volt most is, Riki-tiki mégis meghallotta a leghalkabb percegést a világon. Olyan halk nesz volt az, mint a darázs sétálása az ablaküvegen: a kígyópikkely száraz horzsolódása a téglán.

– Ez Nag vagy Nagaina – mondta magában -, s a fürdőszoba-kifolyóba mászik be. Igazad van, Csucsundra; beszélnem kellett volna Csuával.

Belopózott Teddi fürdőszobájába, de ott nem volt semmi; átment a Teddi mamájáéba. A sima vakolt fal alján ki volt véve egy tégla, hogy lefolyása legyen a fürdővíznek, s amikor Riki-tiki elsurrant a téglával kirakott rész mellett, meghallotta Nag és Nagaina suttogását odakünn a holdvilágon.

– Ha a házban nem marad ember – szólt Nagaina az urához -, neki is el kell menni, s a kert ismét a miénk lesz. Csak menj be nyugodtan, és jusson eszedbe, hogy azt a nagy embert kell először megmarni, aki Karaitot megölte. Aztán gyere ki, és szólj nekem, s akkor majd együtt vadászunk Riki-tikire.

– De bizonyos vagy abban, hogy használ valamit, ha megöljük ezeket az embereket? – kérdezte Nag.

– Azzal mindent megnyerünk. Amikor nem laktak emberek a házban, ugye, hogy mongúz sem volt a kertben? Amíg a ház üres, mi vagyunk a kert királyai; és ne feledd, hogy mihelyt a dinnyeföldben felpattannak a tojásaink (az pedig már holnap is megtörténhetik), a kicsikéknek helyre és nyugalomra lesz szükségük.

– Erre nem gondoltam – mondta Nag. – Megyek. De fölösleges, hogy aztán Riki-tikire vadásszunk. Megölöm a nagy embert meg a feleségét s a gyereküket is, ha lehet, aztán nyugodtan odébbállok. Üres lesz a ház, és Riki-tiki elmegy.

E szavak hallatára Riki-tiki egész teste bizseregni kezdett a dühtől és a gyűlölettől. Nag feje átbújt a kifolyón, s utánatekergett öt láb hosszú hideg teste. Akármilyen haragos volt is Riki-tiki, erősen megijedt a kobrakígyó nagyságának láttára. Nag összehengergett, fölemelte fejét, belebámult a fürdőszoba sötétjébe, és Riki látta a szeme villogását.

– Ha itt ölöm meg, Nagaina tüstént megtudja; ha a nyílt padlón támadom meg, ő kerül előnyös helyzetbe. Mit csináljak? – tűnődött Riki-tiki-tévi.

Nag erre-arra ringatózott, aztán Riki-tiki hallotta, amint iszik a legnagyobb vizeskorsóból, amivel a fürdőkádat szokták megtölteni. – Ez jólesett – mondta a kígyó. – No mármost: amikor Karaitot megölték, a nagy embernek botja volt. Lehet, hogy most is vele van, de amikor fürödni jön reggel, nem lesz nála a bot. Várok, amíg ide nem jön. Nagaina, hallod? Itt a hűvösön várom meg a nappalt.

Kívülről nem jött válasz, így hát tudta Riki-tiki, hogy Nagaina elment. Nag körös-körül csavarta testével a vizeskorsó hasas alját, Riki-tiki pedig csöndben volt, mint a halál. Egy óra múlva megindult a korsó felé, egyenként moccantva minden izmát. Nag aludt, s Riki-tiki nézte nagy hátát, azon törve a fejét, hol haraphatna bele legjobban. – Ha első ugrásra nem töröm el a gerincét – gondolta magában Riki -, akkor tud még harcolni; ha pedig harcol… Ó, Riki! – Megnézte, milyen vastag a kígyó nyaka a csuklya alatt – bizony túlságosan vastag volt; ha pedig a farka közelében harapja meg, azzal csak megvadítja Nagot.

– A fejébe kell belekapni – döntötte el végül -, a fejébe, a csuklyája fölött, s ha egyszer ott vagyok, és fogom, nem eresztem el többet.

Azzal nekiugrott. A fej kissé távolabb volt a vizeskorsótól, a hajlása alatt. Amint Riki fogai összezáródtak, nekifeszítette hátát a vörös agyagedény hasának, hogy fejét lenyomva tarthassa. Ez csak egy másodpercnyi könnyebbséget szerzett neki, de azt tőle telhetően kihasználta. Aztán Nag úgy csapkodta ide-oda, ahogy a kutya szokta a patkányt – jobbra-balra a padlón, föl s le, körös-körül, nagy körökben; de a szeme piros volt, s keményen kitartott, miközben a teste végigsöpörte a padlót, fölforgatta a bádog merítőkannát, a szappantartót, a kefét, s hangosan nekivágódott a fürdőkád bádoglemez oldalának. Közben mind erősebben összeszorította az állkapcsát, mert bizonyos volt afelől, hogy halálra fogják paskolni, s a család becsületéért úgy akarta, hogy összezárt fogakkal találjanak rá. Szédült, mindene fájt, s úgy érezte, hogy darabokra rázódik szét – amikor egyszerre csak mintha mennydörgés csattant volna éppen a háta mögött; forró szél sodrása fosztotta meg az eszméletétől, piros tűz perzselte meg a bundáját. A nagy embert fölébresztette a lárma, s dupla puskájának mind a két töltényét beléeresztette Nag csuklyájába.

Riki-tiki még mindig belekapaszkodott, behunyt szemmel, mert most aztán tökéletesen bizonyos volt abban, hogy meghalt; de a fej nem mozdult, a nagy ember pedig fölvette őt, és így szólt: – Nézd, Aliz, megint a mongúz; ez a kis teremtés most a mi életünket mentette meg. – Aztán bejött Teddi mamája igen halványan, s látta Nag maradványait; Riki-tiki pedig elvánszorgott Teddi hálószobájába, s az éjszaka hátralevő felét azzal töltötte, hogy óvatosan rázogatta tagjait: nem tört-e negyven darabra, ahogy képzelte volt.

Reggelre még mindig merev volt a teste, de meg volt elégedve a munkájával. – Hanem most Nagainával kell végezni, az pedig öt Nagnál is rosszabb, s nem lehessen tudni, mikor pattannak föl azok a tojások, amikről beszélt. Uramisten! Muszáj Darzival beszélnem – gondolta magában.

Riki-tiki meg sem várta a reggelt, kirohant a tüskebokorhoz, ahol Darzi torkaszakadtából fújta diadalénekét. Nag halálának híre végigfutott a kerten, mert kisöpörték és a szemétdombra hajították a testét.

– Ó, te ostoba tollseprő, te! – riadt rá bosszúsan Riki-tiki. – Hát ilyenkor kell énekelni?

– Nag meghalt, meghalt, meghalt! – énekelte Darzi. – A hős Riki-tiki belekapaszkodott a fejébe, és nem engedte el. A nagy ember kihozta a durranóbotot, és Nag két darabra szakadt! Soha többé nem falja fel a fiókáimat!

– Hát ez körülbelül mind igaz, de hol van Nagaina? – szólt Riki-tiki gondosan körül nézve.

– Nagaina odament a fürdőszoba lefolyójához, és hívta Nagot – folytatta Darzi -, és Nag ki is jött egy bot hegyén – a söprögető szolga felszúrta egy bot végére, és kidobta a szemétdombra. Ó, zengjük a dicső, piros szemű Riki-tiki dicséretét! – és Darzi felfújta a torkát, és énekelt.

– Csak fel tudnék mászni a fészkedbe, valamennyi fiókádat kihajigálnám! – kiáltott rá Riki-tiki. – Te se tudod, minek mikor van itt az ideje. Te, persze, biztonságban vagy a fészkedben, de nekem idelenn háborúskodnom kell. Hagyd abba egy kicsit azt a kornyikálást, Darzi!

– A nagy, a szépséges Riki-tiki kedvéért elhallgatok – mondta Darzi. – Mi baj, ó, a rettentő Nag dicső megölője?

– Harmadjára kérdem: hol van Nagaina?

– A szemétdombon, az istálló mellett, Nagot gyászolja. Ó, nagy és dicső a fehér fogú Riki-tiki!

– Ördög vigye az én fehér fogamat! Hallottad-e, hogy hol őrzi a tojásait?

– A dinnyeágyásban, a fal felé eső végén, ahová majdnem reggeltől estig tűz a nap. Három hete, hogy elrejtette.

– És sohase jutott eszedbe, hogy ezt érdemes volna nekem megmondani? A fal felé eső végén, azt mondod?

– Csak nem eszed meg a tojásait, Riki-tiki?

– Megenni éppen nem eszem meg. Darzi, ha egy csöpp eszed van, odarepülsz az istállóhoz, úgy teszel, mintha el volna törve a szárnyad, és idehajszoltatod magad Nagainával ehhez a bokorhoz. A dinnyeágyáshoz akarok férkőzni, de ha most mennék oda, meglátna.

Darzi afféle madáreszű kis teremtés volt, akinek fejében sohasem fért meg több egy gondolatnál egyszerre; mert tudta, hogy Nagaina gyerekei is tojásból lesznek, mint az övéi, hát nem értette meg egyhamar, hogy tisztességes dolog megölni őket. De a párja értelmes madár volt; tudta, hogy a kobratojásból fiatal kobrák kelnek ki; elrepült hát a fészkéről, s otthagyta Darzit, hogy melengesse a kicsikéket, és énekeljen tovább Nag haláláról. Darzi sok mindenben olyan volt, mint egy igazi férfi.

A párja ott röpködött Nagaina előtt a szemétdomb tájékán, s felkiáltott:

– Ó, ó, eltörött a szárnyam! Az a házbeli fiú kővel hajított meg, és eltörte. – Aztán még keservesebben röpködött, bukdácsolt.

Nagaina fölemelte fejét, és azt sziszegte: – Miért szóltál Riki-tikinek, amikor megölhettem volna? Szavamra, rosszabb helyet nem is választhattál volna a törött szárnyadnak! – Azzal megindult a madár felé a porban csúszva.

– Kővel törte el a fiú! – sikoltotta Darzi párja.

– No, hát vigasztaljon meg halálodban, hogy én leszámolok azzal a fiúval. Ma reggel óta a szemétdombon hever az uram, de éjszakára nagyon csendes lesz az a fiú a házban. Mit szaladsz előlem? Úgyis megfoglak. Nézz rám, te kis buta!

Hanem ennél okosabb dolga is volt Darzi párjának, mert az a madár, aki egy kígyó szemébe néz, úgy megrémül, hogy mozdulni sem tud. Tovább röpködött, fájdalmasan csipogva, sohasem távolodva el a földtől, s Nagaina gyorsabban iramodott utána.

Riki-tiki hallotta, hogy a ház felé mennek az ösvényen az istálló felől, s nyargalt a dinnyeágyásnak a fal felé eső végéhez. Ott, a dinnyék meleg fészkében ravaszul elrejtve huszonöt tojást talált. Akkorák voltak, mint egy bantamtyúk tojásai; de nem héj födte őket, hanem fehéres bőr.

– Épp jókor jöttem, egy nappal sem korábban a kelleténél – mondotta, mert látta az összetekerőzött pici kobrákat a bőr alatt, s tudta, hogy amely pillanatban kiszabadulnak, meg tudnak ölni egy embert vagy egy mongúzt. Leharapta a tojások hegyét, amily gyorsan csak tudta, gondja volt rá, hogy összeroppantsa a kis kobrákat, s felforgatta a fészket, hogy meglássa: nem hagyott-e épen vagy egyet. Végül már csak három tojás maradt, s Riki-tiki csöndesen elnevette magát – de ekkor éles sikoltást hallott:

– Riki-tiki, a ház felé vezettem Nagainát, fölment a verandára, és – ó, gyere gyorsan – ölni akar!

Riki-tiki összeroppantott két tojást, hátrafelé bucskázott le a dinnyeágyásról, szájában a harmadik tojással, s úgy vágtatott a veranda felé, ahogy csak a lába bírta. Teddi meg az apja meg az anyja reggelinél ültek, de Riki-tiki látta, hogy nem esznek. Kővé meredve ülnek a helyükön, s az arcuk fehér. Nagaina összetekeredett a Teddi széke mellett levő gyékényen, ahonnét könnyűszerrel elérhette a fiú csupasz lábát, ingadozott ide-oda, és diadaléneket zümmögött.

– Nagy ember fia, aki Nagot megölte – így szólt -, maradj nyugton. Még nem vagyok készen. Várj egy kicsit. Üljetek csendesen mind a hárman. Ha megmozdultok, döfök, s ha nem mozdultok, akkor is döfök. Ó, bolondok, akik az én páromat megölték!

Teddi szeme az apjáéra meredt, de az apja sem tehetett mást, csak azt suttogta: – Ülj csöndesen, Teddi. Nem szabad mozdulni. Maradj nyugton, Teddi.

Ekkor ért oda Riki-tiki. Felkiáltott: – Fordulj meg, Nagaina! Fordulj meg és harcolj!

– Mindent a maga idején – mondta Nagaina, szemét se mozdítva. – Veled is leszámolok tüstént. Nézd a kedves barátaidat, Riki-tiki! Némák és fehérek, félnek. Mozdulni sem mernek. Ha egy lépéssel közelebb jössz, döfök.
– Nézd meg a tojásaidat – mondta Riki-tiki -, a dinnyeágyásban a fal mellett. Eredj, és nézd meg, Nagaina!
A nagy kígyó félig megfordult, s meglátta a tojást a verandán. – Jaj! Add ide! – mondotta.
Riki-tiki két lábra fogta a tojást, s a szeme vérvörösre gyulladt.
– Mi az ára egy kígyótojásnak? Egy ifjú kobrának? Egy ifjú királykobrának? Az egész fajzat utolsó – legeslegutolsó sarjának? Mert a többit már mind a hangyák eszik a dinnyeágyás körül.
Nagaina egyszeribe megfordult, s megfeledkezett mindenről azért az egy tojásért, és Riki-tiki látta, hogy Teddi apja gyorsan kinyújtja nagy kezét, vállon ragadja Teddit, s a kis teásasztal fölött magához rántja, épségben kimentve Nagaina közeléből.
– Felsültél! Tik, tik, tik! Rik-tik-tik! – kacagott Riki-tiki! – A fiú megmenekült – és én voltam, én, aki csuklyán fogta ma éjszaka Nagot a fürdőszobában. – Azzal elkezdett egyszerre mind a négy lábával fölugrálni a levegőbe, a fejét leszegve. – Dobált ide, dobált oda, de lerázni nem tudott. Meghalt, még mielőtt a nagy ember kettészakította. Én tettem ezt. Riki-tiki-tik-tik. Gyere hát, Nagaina! Gyere, és küzdj meg velem! Nem sokáig özvegykedel.
Nagaina látta, hogy Teddit már meg nem ölheti, a tojás pedig ott van Riki-tiki két mancsa közt.
– Add ide a tojást, Riki-tiki! Add ide az utolsó tojásomat, s én úgy elmegyek, hogy vissza se jövök többé – mondta a csuklyáját összehúzva.
– Az ám, úgy elmégy, hogy vissza se jössz többé, mert a szemétdombra kerülsz Nag mellé. Harcolj, özvegy! A nagy ember bement a puskájáért! Harcolj!
Riki-tiki ott ugrált Nagaina körül, éppen csak arra ügyelve, hogy kívül maradjon a döfése távolságán; kis szeme vöröslött, mint az izzó parázs. Nagaina összetekeredett, és feléje sújtott. Riki-tiki fel- és hátraugrott. Nagaina újra meg újra sújtott, s feje mindannyiszor lekoppant a veranda gyékényére, újra összetekeredett, mint az órarugó. Aztán Riki-tiki körültáncolta, hogy a háta mögé kerülhessen. Nagaina pedig megfordult, hogy a feje szemközt legyen az övével. Farka olyan zörgéssel súrolta a gyékényt, mint amikor száraz leveleket sodor a szél.
Riki-tiki megfeledkezett a tojásról. Az még ott hevert a verandán, s Nagaina mind közelebb került hozzá. Végre – amikor Riki-tiki éppen szusszant egyet – szájába kapta, a veranda lépcsője felé fordult, s mint a nyíl, repült végig az ösvényen. Riki-tiki utána. Ha a kobra életre-halálra fut, olyan gyors, mint a ló nyakára lesújtó ostorszíj.
Riki-tiki tudta, hogy el kell fognia, különben az egész baj újrakezdődik. Nagaina egyenesen a tüskebokor körül növő magas fű felé igyekezett, s Riki-tiki rohantában hallotta, hogy Darzi még mindig fújja a maga bolondos kis diadalénekét. De Darzi párja bölcsebb volt. Felröppent fészkéről, amikor Nagaina arra jött, s a kígyó feje fölött kezdett röpdösni. Ha Darzi is segít, talán rábírhatják, hogy megforduljon; de Nagaina csak összehúzta csuklyáját, és továbbrohant. Ám még ez a pillanatnyi késedelem is elég volt, hogy Riki-tiki a nyomába érjen, s amikor besiklott abba a patkányodúba, ahol Naggal éltek, Riki-tiki apró fehér fogával belekapaszkodott a farkába, és lement vele együtt. Márpedig nem sok mongúz akad, akármilyen bölcs és öreg legyen is, aki szeret a kobrának utánamenni az üregébe. Az üregben sötét volt, és Riki-tiki nem tudhatta, mikor tágul ki annyira, hogy Nagainának helye legyen megfordulni és feléje döfni. Vadul csimpaszkodott a farkába, és kinyújtotta a lábait, hogy fék gyanánt szolgáljanak a forró, nedves föld vaksötét lejtőjén.
Aztán nem hullámzott tovább a fű az üreg szájánál, s Darzi azt mondta: – Vége Riki-tikinek! Fújjuk el a halottasénekét. A hős Riki-tiki meghalt. Mert Nagaina bizonyosan megöli a föld alatt.
Elfújt hát egy gyászos éneket, amelyet abban a pillanatban talált ki, s éppen amikor a legmeghatóbb részhez ért, újra megrezdült a fű, és Riki-tiki piszokkal borítva, egyenként húzogatta ki tagjait az üregből, s nyalogatta a bajuszát. Darzi kurta kiáltással elhallgatott. Riki-tiki kirázott egy kis port a bundájából, és prüsszentett. – Vége – mondotta. – Az özvegy nem jön ki többé. – A fűszálak közt élő vöröshangyák meghallották, s egymás után igyekeztek lefelé, hogy meglássák, igazat mondott-e.
Riki összehengeredett a fűben, s elaludt, ahol volt – aludt, aludt késő délutánig, mert kemény munkát végzett ma.
– Most pedig – mondotta, amikor fölébredt – visszamegyek a házba. Mondd el a Rézverőnek, Darzi, az majd az egész kertnek hírül adja, hogy Nagaina meghalt.
A Rézverő madár éppen olyan hangot ad, mint amikor kis kalapáccsal vernek egy rézüstöt; s azért cselekszi ezt folyvást, mert ő a kisbíró minden indiai kertben, ő kiált ki minden újságot akárkinek, aki meghallgatja. Amint Riki-tiki a ház felé haladt az ösvényen, már hallotta is a “halljátok! halljátok!” kiáltást, mint valami apró, ebédre szólító gong szavát; aztán keményen: – Ding-dong-tokk! Nag meghalt – dong! Nagaina meghalt! – Ding-dong-tokk! – Erre az egész kertben minden madár énekelni, minden béka kuruttyolni kezdett; mert Nag és Nagaina éppen úgy szerette a békát, mint az apró madarat.
Amikor Riki odaért a házhoz, Teddi meg az anyja (az anyja még mindig holthalvány volt, mert többször is elájult az imént) meg az apja kijöttek, és szinte sírva fogadták; s azon az estén annyit evett Riki, hogy végül már nem bírta tovább; és Teddi vállán aludt el az ágyban, ott látta Teddi anyja, amikor késő éjszaka benézett hozzá.
– Megmentette az életünket és Teddiét – mondta az urának. – Gondold el: mindnyájunk életét megmentette!
Riki-tiki megrezzent és fölébredt. Minden mongúznak igen könnyű az álma.
– Ó, ti vagytok? – mondta. – Mit aggódtok még? Valamennyi kobra meghalt; és ha nem halt volna meg – itt vagyok én.
Riki-tikinek volt ám jussa, hogy büszke legyen; de nem szállt fejébe a büszkeség, s őrizte a kertet, ahogy mongúzhoz illik, foggal, ugrással, szökéssel, harapással – amíg csak akadt egy kobra, amely be merte dugni fejét a falak közé.

DARZI ÉNEKE

(Riki-tiki-tévi tiszteletére)

Víg dalú szűcs vagyok én,
dupla az én örömem:
mennybeható a zeném,
s házamat öltögetem.

Egyre szövöm muzsikám, ugyanakkor a házamat öltögetem.

Zengj a kicsiknek, anyó,
öntsd szaporán dalodat!
Már a fiókafaló
fekszik a bokrok alatt.

Holtan a rózsa tövén az a rém kiterült a bozótok alatt.

Lám, ki legyőzte: ki az?
hol lakik ő, az erős?
Riki, a bátor, igaz,
Tiki, a tűzszemű hős,

Riki-tiki-tévi, az isteni karmú, a mennyei tűzszemű hős!

Áldja ezer csipogó,
tárva faroklegyezőt,
zengi fülemileszó
s én, valamennyi előtt!

Flaska-bozontú, piros-szemű Riki: örökre magasztalom őt! (Itt Riki-tiki közbevágott, ezért a dal többi része elveszett.)

Posted on Hozzászólás most!

A dzsungel könyve: Tavaszi futás

Tavaszi futás

Ember az emberhez tér! Felbolydul a vadon.
Aki testvérünk volt, már holnap messzi megy.
Sűrűség népe, halljad, ítélkezz társadon:
felelj, mi tartsa itt? léptét mi kösse meg?

Ember az emberhez tér! Feljajdul a vadon.
Aki testvérünk volt: most nagy a bánata.
Ember az emberhez tér! Szerettük őt nagyon:
ember-útján mi nem követhetjük soha.

Két esztendővel a Vörös Kutyákkal vívott nagy harc és Akela halála után körülbelül tizenhét esztendős lehetett Maugli. Idősebbnek látszott, mert korához képest igen megerősítette és megnövelte a kemény testmozgás, a jó táplálkozás meg az, hogy mindig megfürödhetett, ahányszor csak melege volt egy kicsit, vagy belepte testét a por. Félóra hosszat tudott fél kézen lógni egy fa felső ágán, ha úgy esett a dolog, hogy végig kellett kutatnia szemével a fatetőkön vezető utakat. Meg tudott állítani egy vágtató őzbakot, s fejénél fogva félre tudta taszítani. Még az északi mocsarakban élő nagy, kék vadkanokat is megtorpanásra tudta bírni. A Dzsungel Népe, amely valamikor az esze miatt félt tőle, most az erejétől rettegett, s ha nyugodtan járt-kelt a dolga után, már jöttének elsuttogott hírére is feltisztultak előtte az erdei csapások. Pedig szemének mindig szelíd volt a tekintete. Még harc közben sem lángolt úgy, mint Bagiráé. Csak egyre érdeklődőbbé, izgatottabbá vált – s ez azok közé a dolgok közé tartozott, amiket maga Bagira sem tudott megérteni.
Megkérdezte Mauglit, s a fiú nevetve válaszolta:
– Ha elhibázom a zsákmányt, bosszús vagyok. Ha két napig nincs mit ennem, nagyon bosszús vagyok. Hát nem beszél ilyenkor a szemem?
– A szájad éhes – mondta Bagira -, de a szemed nem mond semmit. Vadászat, evés, úszás mindegy neki, akár a kőnek a nedves vagy a száraz idő.
Maugli lustán nézett rá hosszú szempillái alól, s a párduc, mint rendesen, most is lesunyta a fejét. Bagira ismerte urát, parancsolóját.
Messze künn heverésztek egy domb oldalában, amely a Vengungára nézett, s a reggeli ködök fehéres-zöldes foszlányokban szállongtak alattuk. Napkeltével a ködfoszlányok felkavart, hullámzó aranytengerré váltak, s hasadékaik közt az alacsonyan álló sugarak csíkokat szalasztottak végig a száraz füvön, ahol Maugli és Bagira feküdtek. Vége felé járt a hideg idő; a levelek, a fák kopottak, színtelenek voltak, s valami száraz, percegő zörgés hallatszott mindenfelé, amerre a szél fújt. Egy kis levél dühösen csapkodott egy ágat, ahogy a víz árjába került magányos levél szokta. Ez a nesz ingerelte Bagirát; mély, kongó köhintéssel szívta be a reggeli levegőt, hanyatt vetette magát, s mellső lábával a fölötte bólogató levél felé csapott.
– Fordul az esztendő – mondotta. – A Dzsungel élete továbbhalad. Közeledik az Új Beszéd ideje. Ez a levél tudja ezt. Jól van ez így.
– A fű száraz – felelte Maugli egy fűcsomót kitépve. – Bezáródott még a tavasz szeme is (ez egy kis, trombita alakú, hamvas, piros virág, amely a fű közt kúszik szanaszét). Mondd, Bagira, helyes az, hogy a fekete párduc hanyatt fekve heverészik, és a levegőt paskolja lábával, mint a vadmacska?
– Hm – tessék? – mondta Bagira. Látszott rajta, hogy egészen másra gondol.
– Azt kérdem, helyes-e, hogy a fekete párduc így fintorog, kaffog, üvölt, hempereg? Jusson eszedbe, hogy a Dzsungel Urai vagyunk, te meg én.
– Az ám, igen, igen, hallom, emberkölyök. – Bagira sietve megfordult és fölült, tépett fekete oldala csupa por volt. (éppen most vedlette le téli bundáját.) – Annyi bizonyos, hogy a Dzsungel Urai vagyunk! Ki olyan erős, mint Maugli? És ki olyan bölcs? – Furcsán elnyújtott hangon beszélt; Maugli megfordult, hogy lássa: nem csúfolódik-e talán a Fekete Párduc. Mert a Dzsungelben sok a kétértelmű szó. – Azt mondtam, hogy kétségtelenül a Dzsungel Urai vagyunk – ismételte Bagira. – Rosszat cselekedtem? Nem tudtam, hogy az emberkölyök nem fekszik többé a földön. Talán bizony repül?
Maugli ültében térdére támasztotta könyökét, és végignézett a napsugaras völgyön. Valahol lent az erdőben egy madár próbálgatta rekedt, éles tavaszi hangon tavaszi dalának első hangjait. Ez még csak árnyéka volt annak a simán szökdelő, hívogató kiáltásnak, amit később hallat majd – de Bagira meghallotta.
– Azt mondtam, hogy közeledik az Új Beszéd ideje – morogta farkát suhogtatva a párduc.

– Hallom – felelte Maugli. – De miért rázkódik az egész tested? Melegen süt a nap.

– Ez Ferao, a skarlátszínű harkály – mondta Bagira. – Ő nem felejtette el. Most nekem is eszembe kell hogy jusson a magam éneke – azzal dorombolni, búgni kezdett magában, időnként elégedetlenül fülelve hátrafelé.

– Nincs vad a közelben – mondta Maugli.

– Ugyan, hát mind a két füled bedugult, testvérkém? Nem a zsákmányoló szavam ez, hanem az énekem: készülök arra az időre, amikor szükségem lesz rá.

– Elfelejtettem. Majd megtudom, ha az Új Beszéd ideje elérkezik, mert akkor te meg a többiek mind elszaladtok, és magamra hagytok engem. – Ezt meglehetősen vadul mondta Maugli.

– De igazán, testvérkém – szólalt meg újra Bagira -, mi nem szoktunk mindig…

– De ha mondom, hogy igen! – vágott közbe Maugli bosszúsan hadonászva a mutatóujjával. – Igenis elszaladtok, és én, a Dzsungel Ura, kénytelen vagyok egyedül járni. Hogy volt az tavaly, amikor cukornádat akartam gyűjteni egy embercsapat földjéről? Futárt küldtem Hátihoz – mégpedig téged! -, s megparancsoltam, hogy ekkor meg ekkor éjjel jöjjön oda, és tépje le nekem az édes füvet az ormányával.

– És két éjszakával később jött – mondta kissé összekushadva Bagira -, s abból a hosszú, édes fűből, amit te úgy szeretsz, többet gyűjtött össze, mint amennyit akármiféle emberkölyök meg tud enni az esős évszak éjszakáin. Én nem voltam hibás.

– Nem azon az éjszakán jött, amikor üzentem érte. Nem, hanem trombitált, szaladgált, ordítozott a völgyekben a holdvilágos éjszakán. A nyoma olyan volt, mint három elefánté, mert bujkált a fák között. Táncolt a holdvilágon, az Embercsapat házai előtt. Láttam, és mégsem jött el hozzám, márpedig én vagyok a Dzsungel Ura!

– Ez az Új Beszéd ideje volt – mondta még mindig igen alázatosan a párduc. – Lehet, testvérkém, hogy nem Mesterszóval hívtad akkor. Hallgasd Feraót, és örülj!

Mauglinak mintha elpárolgott volna a rosszkedve. Hanyatt feküdt, fejét a karjára fektette, szemét lehunyta. – Nem tudom – nem is törődöm vele – mondta álmosan. – Aludjunk, Bagira. Szomorú a gyomrom. Csinálj pihenőhelyet a fejemnek.

A párduc sóhajtva feküdt vissza, mert hallotta, amint Ferao újra meg újra gyakorolja énekét, a tavaszi Új Beszédet, ahogy a Dzsungelben mondják.

Az indiai Dzsungelben az évszakok majdnem átmenet nélkül olvadnak egymásba. Látszatra csak kettő van – a nedves meg a száraz; de ha közelebbről megfigyeli az ember, láthatja, hogy a patakzó eső meg a forró porfelhők leple alatt szabályos sorban járja útját mind a négy évszak. A tavasz a legcsodálatosabb, mert nem kopasz-csupasz mező borít új levéllel és virággal, hanem maga előtt hajszolja, félretakarítja azt a sok lógó, elöregedett, félig zöld levelet, amelynek az enyhe tél megkegyelmezett, s a félig felöltözött, elvénhedt földet ismét újjá, fiatallá varázsolja. És ez oly jól sikerül neki, hogy sehol a világon nincs olyan tavasz, mint a Dzsungelben.

Egyik nap még fáradt minden; állott és régi még a nehéz levegőben szállongó illat is. Nem lehet ezt megmagyarázni, de így érzi az ember. Aztán jön egy másik nap – a szem semmi változást nem vesz észre -, amikor minden illat új és gyönyörűséges, s a Dzsungel Népének bajusza gyökeréig megremeg, s a téli bőr hosszú, kócos cafatokban válik le oldalukról. Aztán meglehet, hogy esik egy kis eső, s valamennyi fa, bokor, bambusz, moha meg leves levelű növény fölébred – szinte hallod a növekedése neszét, amelybe éjjel-nappal valami mély zümmögés vegyül. Ez a tavaszi nesz – valami remegő búgás, ami nem méhektől, nem is vízeséstől, nem is a fatetők közt járó széltől származik – nem más, mint a meleg, boldog világ dorombolása.

Idáig Maugli mindig gyönyörködött az évszakok váltakozásában. Rendesen ő látta meg elsőnek a Tavasz Szemét, mélyen a fű között s az első gomolygó tavaszi felhőket, amik páratlanul szépek a vadonban. Itt is, ott is fölcsendült a hangja nedves, csillagfényes, virágzó helyeken, beleszólt a nagy békák karénekébe, vagy csúfolódott a fehér éjszakában huhogó apró baglyokkal. Akárcsak a népe, ő is a tavaszt választotta ki vándorlásai idejének – csak azért a gyönyörűségért, hogy rohanhasson a meleg levegőben, 30-40-50 mérföldet is bejárt alkonyattól a hajnalcsillag feljöttéig, s lihegve, kacagva, különös virágokkal koszorúzva tért vissza. A négy testvér nem járt vele vad rohanásaiban, hanem elment együtt énekelni a többi farkassal. A Dzsungel Népe erősen szorgoskodik tavasszal, s Maugli hallgatta, amint morognak, visítanak, fütyülnek, ki-ki a maga hangján. Ez a hang más, mint a többi évszakban, s ezért nevezi a Dzsungel a tavaszt az Új Beszéd idejének.

De ezen a tavaszon, mint Bagirának mondta, megváltoztak az érzelmek a gyomrában. Amióta a bambusz hajtásai pettyesbarna színt öltöttek, egyre várta azt a reggelt, amikor az illatok megváltoznak. De amint ez a reggel elérkezett, s Mor, a Páva, bronzkék-arany díszben tündökölve végigkiáltott a ködös erdőkön, és Maugli kinyitotta száját, hogy a kiáltást továbbadja: torkán akadt a szó, s valami olyan érzés fogta el, amely a lábujja hegyénél kezdődött, s a hajánál végződött – a tökéletes boldogtalanság érzése. Végignézett magán, hogy nem lépett-e tüskébe. Mor kikiáltotta az új illatokat, a többi madár átvette a szót, a Vengunga-parti sziklákról hallotta Bagira rekedt sikoltását – ez a hang valahol középen jár a sas vijjogása és a ló nyerítése közt. A Majmok Népe rikácsolt, fecsegett fönt, az újonnan rügyező ágak között – és Maugli csak állt; melle, amely megfeszült, hogy Mornak válaszoljon, apró sóhajtásokkal ereszkedett meg, amint boldogtalansága kihajtotta belőle a levegőt.

Körülnézett, de semmi mást nem látott, csak gúnyolódó majmokat, akik a fákon szaladgáltak – és Mort, aki farkát teljes ragyogásában szétteregetve táncolt a domb lejtőjén.

– Megváltoznak az illatok! – rikoltotta Mor. – Jó vadászatot, testvérkém! Miért nem válaszolsz?

– Jó vadászatot, testvérkém! – sivította Csil, a keselyű meg a párja, együtt ereszkedve le. Oly közel surrantak el Maugli orra előtt, hogy a pihés fehér tollak szinte az arcát súrolták.

Könnyű tavaszi eső – elefánt-esőnek nevezik – söpört végig a Dzsungelen vagy félmérföldnyi szélességben, nyomában nedvesen bólogattak a friss levelek, s kettős szivárvány és halkan morajló mennydörgés közt múlt el.

A tavaszi zümmögés felhangzott egy pillanatra, és ismét elcsitult, de mintha a Dzsungel egész népe egyszerre szólalt volna meg. Csak Maugli hallgatott.

– Jó ételt ettem – mondta magában. – Jó vizet ittam! Torkom nem ég, és nem szűkül össze, mint amikor abba a kékpettyes gyökérbe haraptam, amelyről Úú, a teknősbéka azt mondta, hogy ennivaló. Mégis nehéz a gyomrom, és rútul beszéltem Bagirával meg a többivel, a Dzsungel Népével, az én népemmel. Melegem is van, fázom is, pedig se melegem nincs, se nem fázom, csak bosszant az, amit nem láthatok. Hohó! Ideje, hogy szaladjunk egyet! Ma éjszaka keresztülvágok a dombokon; igen, tavaszi futás lesz ez, az északi mocsarakig meg vissza. Nagyon is könnyen vadásztam már régóta. Velem jön a négy testvér is, mert úgy elhíznak, mint valami fehér hernyók.

Szólította őket, de a négy közül egy sem válaszolt. Messzebb voltak, semhogy meghallhatták volna – a tavaszi dalokat énekelték a Csapat többi farkasával a Holdról meg az Őzbakról; mert tavasszal a Dzsungel Népe nem sokat törődik azzal, hogy nappal van-e vagy éjszaka. Maugli kiadta az éles, ugató hívó hangot, de az egyetlen válasz a pettyes kis vadmacska gúnyos miákolása volt, aki az ágak közt bujkált korai madárfészkekért. Mauglit egész testében megrázta a düh, félig kirántotta a kését. Aztán gőgösen kifeszítette a mellét, ámbár nem láthatta senki, s komolyan lépdelt le a lejtőn, állát fölszegve, szemét lesütve. De népe közül senki sem szólította meg: mind a maga dolgával volt elfoglalva.

– Igen – mondta magában Maugli, ámbár szíve mélyén tudta, hogy nincs igaza. – Ha a Vörös Kutya jön a Dekkánból, vagy Piros Virág táncol a bambuszok között, az egész Dzsungel vinnyogva szalad Mauglihoz, s nagy elefántnevekkel tiszteli meg. De most, mert a tavasz szeme kivirult, és Mornak persze mutogatni kell csupasz lábát holmi tavaszi táncban – most úgy megvész az egész Dzsungel, akár Tabaki… A Bikára, amely megváltott! Én vagyok a Dzsungel Ura vagy nem én? Csend legyen! Mit csináltok itt?

Két csapatbeli fiatal farkas futott le egy ösvényen, szabad helyet keresve, ahol megverekedjék. (A Dzsungel Törvénye szerint a Csapat szeme láttára tilos verekedni.) Nyakukon úgy meredezett a szőr, akár a drót, dühösen csaholtak, s lekuporodva igyekezett mindegyik elsőnek kapni nyakon a másikat. Maugli odaugrott, két kézzel megragadta a két kinyújtott nyakat, s azt várta, hogy hanyatt tudja lökni a farkasokat, mint ahogy játék közben vagy csapatvadászaton akárhányszor tette. De eddig még sohasem avatkozott tavaszi verekedésbe. A két állat előreszökött, félrelökte, és szót sem vesztegetve, szorosan egymásba kapaszkodva marakodott, hempergett a földön.

Maugli még jóformán el sem esett, máris talpon volt, kivonta kését, megvillogtatta fehér fogát, s abban a pillanatban meg tudta volna ölni mind a kettőt, semmi másért, csak mert verekedtek, amikor ő azt akarta, hogy nyugton legyenek – holott a Törvény szerint minden farkasnak joga van verekedni. Behúzott vállal, késével célozgatva ugrált körülöttük, készen arra, hogy egymás után beléjük döfjön, amint a dulakodás első zűrzavara elmúlt; de várakozás közben mintha elhagyta volna testét az erő. A kés hegye leereszkedett. Hüvelyébe dugta, és nézte a harcot.

– Nyilván mérget ettem – sóhajtotta végül. – Amióta a Piros Virággal szétvertem a Gyűlést, amióta Sir Kánt megöltem – senki csapatbeli nem tudott félrelökni engem. S ezek az utolsók a Csapatban, fiatal kis vadászok! Elhagyott az erőm, most meg kell halnom. Ó, Maugli, miért nem ölöd meg őket?

A verekedés addig tartott, amíg egyik farkas meg nem szaladt. Mauglit magára hagyták a feltúrt, véres földön. Hol a késére, hol a kezére-lábára nézett, s az eddig soha nem ismert boldogtalanság úgy elborította, mint a víz az úszó fatönköt.

Ezen az estén korán ejtett zsákmányt, és csak keveset evett, hogy jó állapotban induljon neki tavaszi futásának; és magában evett, mert a Dzsungel egész népe elment énekelni vagy verekedni. Tökéletes fehér éjszaka volt, mint arrafelé mondják. Minden, ami zöld, mintha egy hónapra valót nőtt volna reggel óta. A tegnap még sárga levelű ágból nedv csöpögött, amikor Maugli letörte. A moha mélyen, melegen göndörödött a lába alatt, a fiatal fűnek nem volt sebző éle, s a Dzsungel valamennyi hangja úgy zengett, mint egy mély hárfahúr a hold érintésére. Az Új Beszéd holdja volt ez, mely bőségesen árasztotta fényét sziklára, tóra, becsusszantotta fatörzsek és kúszónövények közé, átsiklatta millió levél között. Maugli megfeledkezett boldogtalanságáról, és gyönyörűségében hangosan énekelve vágott neki az útnak. Inkább repült, mint futott, mert azt a hosszú lejtőt választotta ki, amely a vadon szívén keresztül vezet az északi mocsarakhoz. A rugalmas föld elfojtotta lépései neszét. Ember tanította ember botorkálva kereste volna útját a csalóka holdfényben, de Maugli izmai, évek tapasztalásától megedzve, úgy emelték a fiút, mint a pelyhet. Ha korhadt fatörzs vagy rejtett kő került lába alá, meg sem lassúdva, erőfeszítés nélkül, oda se figyelve ugrotta át. Ha megunta a földön járást, majom módra felkapaszkodott kezével a legközelebbi kúszónövényre, s úgy látszott, hogy inkább kúszva, mint mászva jutott fel a vékony ágak közé, és ott a fatetők útján haladt tovább, amíg ismét mást nem gondolt, és hosszú, lombos, hajló ágon le nem csusszant a földre. Voltak csöndes, forró mélyedések nedves sziklák közt, ahol lélegezni is alig lehetett az éjjel nyitók és a kúszónövények rügyei mentén fakadó virágok nehéz illatától; sötét fasorok, ahol a holdfény olyan szabályos foltokban világított, mint egy templomhajó pettyes márványkockái; sűrűségek, ahol a nedves új sarj melle magasságáig ért, és dereka köré fonta karjait; széttört sziklákkal borított dombtetők, ahol kőről kőre ugrált felriadt kis rókák tanyái közt. Messziről, halványan hallotta, amint egy vaddisznó – srrr-brrr – fente az agyarát egy fatörzsön; aztán elment a nagy, szürke, magános vadállat mellett, aki vonalakat hasogatott egy nagy fa kérgén, szájáról csöpögött a tajték, szeme lángolt, mint a tűz. Vagy oldalt fordult, mert összeverődő szarvak és sziszegő morgások zaját hallotta, és elsurrant két dühös őzbak mellett, akik lesunyt fejjel botladoztak erre-arra, s a testükön véres csíkok feketéllettek a holdfényben. Vagy valami rohanó vízű gázlónál meghallotta Dzsakalát, a krokodilust, aki úgy bömbölt, mint a bika, vagy felzavart két összecsavarodott mérges kígyót – de mielőtt feléje döfhettek volna, már messzi járt a csillogó parti kavicsokon, és újra eltűnt a Dzsungel mélyében.

Így nyargalt, egyszer kiáltozva, másszor énekelve magában, ezen az éjszakán nem volt a Dzsungelben boldogabb teremtés nála. Aztán a virágok illata figyelmeztette, hogy közel jár a mocsarakhoz, márpedig azok messze túl voltak legtávolabbi vadászterületén is.

Itt meg három lépés után elsüllyedt volna az ember tanította ember, de Maugli lábának szeme volt, és úgy vitte egyik fűcsomótól a másikig, zsombéktól zsombékig, hogy az igazi szemétől nem várt segítséget. Kiszaladt az ingovány közepéig, récéket riasztva fel rohantában, s leült egy mohlepte fatörzsre, mely a fekete vízből állt ki. Körös-körül ébren volt a mocsár, mert tavasszal a Madárnépnek könnyű az álma, és csapatostul jön-megy egész álló éjszaka. De senki sem törődött Mauglival, aki a magas nád közt ült, dallamokat dünnyögött magában, s vizsgálgatta kemény barna talpát, nincs-e valami észrevétlen tüske benne. Mintha egész boldogtalansága háta mögött maradt volna a maga vadonában, s éppen torkaszakadtából énekelni kezdett, mikor megint visszatért ez az érzés – tízszer erősebben, mint annak előtte.

Most megijedt Maugli. – Hát itt is? – mondta félig hangosan. – Utánam jött – és hátranézett, nem áll-e a háta mögött az a bizonyos valami. – Nincs itt senki. – A mocsárbeli éjjeli neszezés tovább tartott, de se madár, se állat nem szólította meg, nyomorúságának újonnan feltámadt érzése egyre növekedett.

– Bizonyos, hogy mérget ettem – mondta aggodalmas hangon. – Úgy kell lenni, hogy figyelmetlenségből mérget ettem. S elmegy tőle az erőm. Megijedtem, s mégsem én voltam az, aki megijedt, Maugli ijedt meg két verekedő farkastól. Akela vagy akár Fáó is lecsöndesítette volna őket – de Maugli megijedt. Ez nyilvánvaló jele annak, hogy mérget ettem… De mit bánják ezt a dzsungelbeliek? Énekelnek, üvöltenek, verekszenek, csapatostul futkosnak a holdvilágon, én pedig – ó, jaj! – halódom a mocsárban a méregtől, amit megettem. – Annyira sajnálta magát, hogy szinte elfakadt sírva. – Aztán pedig – folytatta – itt találnak majd a fekete vízben fekve. Nem, visszamegyek a magam vadonába, a Gyűlés Szikláján halok meg, s Bagira, akit szeretek, ha nem jár visongva a völgyben – Bagira talán őrzi majd egy darabig, ami megmarad belőlem – nehogy Csil úgy bánjon velem, ahogy Akelával bánt.

Nagy, forró könnycsepp pottyant a térdére, s nyomorúságában Maugli még boldognak érezte magát, a boldogtalansága miatt – ha ugyan meg tudjátok érteni az ilyen feje tetejére állított boldogságot. – Ahogy Csil, a keselyű bánt Akelával – ismételte – azon az éjszakán, amikor megszabadítottam a Csapatot a Vörös Kutyáktól. – Egy pillanatra megnyugodott, s a Ridegfarkas utolsó szavaira gondolt, amikre ti is emlékeztek még. – Hát sok bolond dolgot mondott Akela halála előtt, mert a gyomrunk megváltozik, amikor meghalunk. Azt mondta, hogy… Eh, azért én mégis a Dzsungelhez tartozom!

Izgatottságában, amint visszagondolt a Vengunga partján vívott harcra, ezeket az utolsó szavakat hangosan kiáltotta el, s egy vad bivalytehén a nád között térdre szökött, azt horkantva: – Ember!

– Ú! – mondta Misa, a Vadbivaly (Maugli hallotta, amint megfordult a pocsolyában) – ez nem ember. Csak a szioni csapatbeli szőrtelen farkas. Ilyen éjszakákon szaladgálni szokott.

– Ú! – mondta a tehén, ismét leejtve fejét a fűre – azt hittem, ember.

– Mondom, hogy nem az. Hej, Maugli, van-e valami veszedelem? – bőgte Misa.

– Hej, Maugli, van-e valami veszedelem?! – kiáltotta vissza gúnyosan a fiú. – Csak erre az egyre gondol Misa: van-e valami veszedelem? De mit törődöl Mauglival, aki éjszaka őrködve jár-kél a Dzsungelben?

– Milyen hangosan kiált! – mondta a tehén.

– Így kiáltoznak azok – felelte megvetően Misa -, akik feltúrják a füvet, de nem tudják, hogyan kell megenni.

– Kevesebb is elég volt ennél – morogta magában Maugli -, kevesebb is elég volt tavaly, hogy kipiszkáljam Misát a pocsolyából, s egy káka-kötőfékkel végiglovagoljam a hátán a mocsarat. – Kinyújtotta kezét, hogy letörje az egyik leveles kákaszálat, de sóhajtozva visszahúzta. Misa buzgón kérődzött tovább, s a hosszú fű hullámzott, amerre a tehén legelt. – Nem akarok itt meghalni – mondta bosszúsan Maugli. – Meglátna Misa, aki egy vérből való Dzsakalával meg a disznóval. Menjünk túl a mocsáron, és lássuk, mi lesz ott. Sohasem volt még ilyen a tavaszi futásom – melegem is van, meg fázom is. Rajta, Maugli!

Nem tudott ellenállni annak a kísértésnek, hogy a nádason keresztül Misához lopózzék, és megcsiklandozza a kése hegyével. A víztől csepegő nagy bika úgy ugrott ki a pocsolyából, mint egy szétrobbanó bomba, Maugli pedig hasát fogta nevettében.

– Most már elmondhatod, hogy a szioni csapatbeli szőrtelen farkas a pásztorod volt egyszer, Misa! – kiáltotta.

– Farkas? Te? – horkantotta a bika az iszapban toporzékolva. – Az egész Dzsungel tudja, hogy szelíd szarvasmarhák pásztora voltál – olyan emberkölyök, amilyen amott a szántóföldek közt, a porban kiáltoz. Hogy te a vadonhoz tartozol! Micsoda vadász az, aki itt mászkál a piócák közt, mint a kígyó, s egy piszkos tréfáért – egy sakáltréfáért – megszégyenít engem a párom előtt? Gyere csak szilárd földre, és majd megmutatom… meg én…

Misának habzott a szája, mert Misa a legdühösebb természetű állat volt az egész Dzsungelben.

Maugli változatlan szemmel figyelte, hogy pöfög, hogy csapkod maga körül. Amikor már a sok röpködő iszapkolonc közt nem lehetett hallani a hangját, így szólt:

– Miféle Embercsapat tanyázik itt a mocsarak tájékán, Misa? Ez a vadon új nekem.

– Hát akkor menj észak felé – bömbölte bosszúsan a bika (mert Maugli meglehetősen erősen találta a késsel megcsiklandozni). – Meztelen tehénpásztorhoz illő tréfa volt. Eredj, és mondd el a falubelieknek ott, a mocsár szélén.

– Az Embercsapat nem szereti a dzsungelbeli történeteket, s azt sem hiszem, Misa, hogy a Tanács törődik azzal, hogy egy karcolással több vagy kevesebb van a bőrödön. De azért elmegyek, és megnézem azt a falut. Igenis, elmegyek! Most pedig csönd legyen. Nem minden éjszaka esik meg, hogy olyan pásztorod van, mint a Dzsungel Ura.

Kilépett a mocsár szélének remegő földjére, jól tudván, hogy ott Misa nem rohanja meg, s futtában kacagva gondolt a bika bosszankodására.

– Még nem hagyott el egészen az erőm – mondotta. – Lehet, hogy az a méreg nem hat csontig. Ni, ott egy csillag fénylik az ég alján. – Kezéből ellenzőt formált a szeme elé, s úgy nézett oda. – A Bikára, aki megváltott – ez a Piros Virág – a Piros Virág, amely mellett üldögéltem, mielőtt – mielőtt még a régi szioni csapathoz kerültem! Most, hogy megláttam, nem futok tovább.

A mocsár széles síkságban végződött, s azon valami fény pislákolt. Maugli rég nem törődött már az emberek dolgaival, de ezen az éjszakán a Piros Virág csillogása előrehajszolta.

– Megnézem – mondta -, mint egyszer régen, s meglátom, mennyire változott az Embercsapat.

Megfeledkezett arról, hogy nincs a saját vadonában, ahol azt tehet, amit akar, gondtalanul ügetett a harmatos füvön át, amíg oda nem ért ahhoz a kunyhóhoz, ahonnan a fény jött. Három-négy kutya kezdett ugatni, mert a kunyhó egy falu szélén volt.

– Hó – mondta Maugli, nesztelenül leülve, minekutána egy mély farkasmorgással elhallgattatta a kutyákat. – Jöjjön, aminek jönnie kell. Mi dolgod van még neked, Maugli, az Embercsapat tanyáival? – megdörzsölte a száját; eszébe jutott, hogy ezen a helyen érte a kődobás évekkel ezelőtt, amikor a másik Embercsapat kitaszította.

A kunyhó ajtaja kinyílt, s egy asszony nézett ki rajta a sötétségbe. Egy gyerek felsírt, s az asszony hátraszólt neki:

– Aludj. Csak egy sakál ébresztette fel a kutyákat. Mindjárt reggel lesz.

Maugli rázkódni kezdett a fűben, mintha láza volna. Jól ismerte ezt a hangot, de hogy bizonyos legyen a dolgában, halkan odaszólt neki (és csudálkozott, hogy vissza tud emlékezni az emberi beszédre): – Messzua! Ó, Messzua!

– Ki szólít? – kérdezte az asszony, és megremegett a hangja.

– Hát elfelejtettél? – mondta Maugli. Torka száraz volt, amint beszélt.

– Ha te vagy, mondd meg, milyen nevet adtam neked? – félig becsukta az ajtót, s kezét mellére szorította.

– Natú! Ohé, Natú! – mondta Maugli, hiszen ezt a nevet adta neki Messzua, amikor először került az Embercsapathoz.

– Gyere, fiam! – kiáltotta az asszony, s Maugli a világosságba lépett, s ott látta maga előtt Messzuát, azt az asszonyt, aki jó volt hozzá, s akinek életét ő valamikor régen megmentette az Embercsapattól. Öregedett, a haja megszürkült, de szeme és hangja nem változott. Asszonyok módjára azt várta, hogy Mauglit akkorának fogja látni, amekkora elválásuk idején volt, s szeme most csodálkozva szaladt föl Maugli mellétől a fejéig, amely az ajtó szemöldökfáját verte.

– Fiam – dadogta, aztán lábához borult. – De ez már nem az én fiam. Erdei isten ez, ó!

Ahogy ott állt Maugli az olajlámpa vörös fényében – erős, nagy és szép volt, hosszú fekete haja a vállára omlott, a kés a nyakában lógott, fejét fehér jázmin koszorúzta -, könnyen össze lehetett téveszteni az erdei mondák valamelyik vad istenével. A függőágyban szunyókáló gyerek felugrott, és hangosan sikoltozott rémületében. Messzua megfordult, hogy megnyugtassa, Maugli pedig mozdulatlanul állt, nézegetve a vizesvödröket, főzőfazekakat, a hombárt s a többi emberi holmit – s észrevette, hogy emlékszik valamennyire.

– Mit akarsz enni, inni? – suttogta Messzua. – Itt minden a tiéd. Neked köszönhetjük az életünket. De mondd, az vagy-e akit én Natúnak neveztem, vagy pedig igazán valami isten?

– Natú vagyok – mondta Maugli -, s igen messzire kerültem a lakóhelyemtől. Megláttam ezt a világosságot, és idejöttem. Nem tudtam, hogy téged talállak itt.

– Amikor Kanivarába kerültünk – mondta félénken Messzua -, az angolok segíteni akartak bennünket a falubeliek ellen, akik meg akartak égetni. Emlékszel?

– Csakugyan, nem felejtettem el.

– De mire az angol törvény emberei felkészültek, odamentünk azoknak a gonosz embereknek a falujába, és híre-pora sem volt már.

– Arra is emlékszem – mondta Maugli, és megrándult az orrcimpája.

– Így hát az uram napszámba kezdett járni, és végre – mert igazán erős ember volt – itt jutottunk egy kis földhöz. Nem olyan gazdag hely ez, mint a régi falunk, de hát kettőnknek nem kell több.

– Hát hol van – hol van az a férfi, aki a szemétben kezdett ásni, amikor megijedt azon az éjszakán?

– Meghalt – most egy éve.

– És ez? – mutatott Maugli a gyerekre.

– A fiam. Két esős évszakkal ezelőtt született. Ha isten vagy, részesítsd a Dzsungel barátságában, hogy épségben járhasson a – a te néped közt… ahogy mi jártunk akkor éjjel.

Fölemelte a gyereket, s az, félelméről megfeledkezve, kinyújtotta kezét, és játszani kezdett a Maugli mellén függő késsel. Maugli gondosan tolta félre az apró ujjacskákat.

– Ha pedig Natú vagy, akit a tigris vitt el – folytatta elfúló hangon Messzua -, akkor az öcséd. Add reá a bátya áldását.

– Hajaj, mit tudom én, mi az az áldás? Nem vagyok én sem isten, sem ennek a bátyja – és – ó, anyám, nehéz a szívem. – Megborzongott, amikor a gyereket letette.
– Meghiszem azt – mondta Messzua a fazekak körül sürögve-forogva. – Így jár, aki a mocsárban szaladgál éjnek idején. Bizonyos, hogy a láz a velődbe vette be magát. – Maugli kissé elmosolyodott arra a gondolatra, hogy a Dzsungelben akármi is megárthat neki. – Tüzet rakok, és meleg tejet iszol. Dobd el azt a jázminkoszorút: nehéz az illata ilyen szűk helyen.
Maugli mormogva ült le, s arcát a kezébe temette. Mindenféle soha nem ismert, különös érzés rohanta meg, mintha megmérgezték volna; szédült, és kissé betegnek érezte magát. Hosszú kortyokban itta a meleg tejet. Messzua időnként megsimogatta a vállát; nem tudta egészen bizonyosan, vajon az ő egykori Natúja-e ez a fiú, vagy valami csudálatos vadonbeli teremtés – de örült, hogy legalább húsból-vérből van.
– Fiam – mondta végül, s a szeme sugárzott a büszkeségtől -, mondták-e már neked, hogy a legszebb férfi vagy a világon?
– He? – vakkantotta el magát Maugli, mert hát persze nem hallott ő effélét soha életében. Messzua csöndesen, boldogan nevetett. Maugli arcának kifejezése eleget mondott neki.

– Így hát én vagyok az első? Jól van, ámbár ritka eset, hogy anya mondjon a fiának ilyen dolgokat. Nagyon szép vagy. Sohasem láttam még ilyen szép férfit.
Maugli megfordította fejét, s megpróbált kemény válla fölött visszanézni; Messzua újra nevetni kezdett – addig s addig, hogy Maugli is kénytelen volt együtt nevetni vele, maga sem tudta, miért, s a kisgyerek kacagva szaladgált egyiktől a másikhoz.
– No, ne bosszantsd a bátyádat – mondta Messzua, s fölkapta a keblére. – Ha fél olyan szép leszel, mint ő, egy király legkisebb lányával házasítunk össze, s nagy elefántokon ülsz majd.
Maugli minden harmadik szavát sem értette ennek a beszédnek. Hosszú futása után hatni kezdett rá a meleg tej, összegubbaszkodott, s egy pillanat múlva mélyen aludt. Messzua hátrahajtotta szeméről a haját, takarót terített rá, és boldog volt. Maugli vadonbeli szokás szerint végigaludta az éj hátralevő részét, s az egész következő napot; ösztönei sohasem aludtak egészen, és értésére adták, hogy itt nincs mitől félnie. Végre fölébredt; olyat ugrott, hogy az egész kunyhó összerázkódott bele, mert a ráterített takaró miatt azt álmodta, hogy csapdába került; ott állt, kezét a késén tartva, álmos, kimeredt szemmel, harcra készen.
Messzua nevetett, és elé tette a vacsorát. Csak néhány darab füstös, tűzön sült lepény, egy kis rizs meg egy rakás keserű, szárított tamarindgyümölcs volt – Mauglinak éppen arra elég, hogy megcsalja a gyomrát, amíg esti vadászatra eindul. A mocsár harmatának illata éhessé és nyugtalanná tette. Szerette volna befejezni tavaszi futását, de a gyerek csökönyösen a karjára ült, Messzua pedig törik-szakad, ki akarta fésülni hosszú, kékesfekete haját. Amíg fésülte, bolondos bölcsődalokat énekelt, s hol fiának szólította Mauglit, hol meg könyörgött neki, hogy adjon át valamit a gyereknek az ő vadonbeli hatalmából. A kunyhó ajtaja be volt csukva, de Maugli azért meghallott egy jól ismert hangot, s látta, hogy esik le rémületében Messzua álla, amikor egy nagy, szürke mancs benyúlt az ajtó alatt, s odakint Szürke Testvér fojtott, bűnbánó, aggódó, félő hangon kezdett vinnyogni.
– Maradj künn, és várj! Amikor hívtalak, nem jöttél! – mondta Maugli a Dzsungel nyelvén – s a nagy szürke mancs eltűnt.
– Ne… ne hozd magaddal a – a szolgáidat – mondta Messzua. – Én – mi – mindig békességben éltünk a Dzsungellel.
– Béke van közöttünk – mondta felállva Maugli. – Gondolj arra az éjszakára, amikor Kanivarába mentetek. Húszával voltak ilyenek előtted, mögötted. De látom, hogy a Dzsungel Népe még tavasszal sem felejt. Megyek, anyám.
Messzua alázatosan félrehúzódott – mégiscsak erdei isten ez, gondolta -, de amikor Maugli már az ajtóra tette a kezét, megszólalt benne az anya, s újra nyakába borult a fiúnak.
– Gyere vissza! – suttogta. – Akár a fiam vagy, akár nem, gyere vissza, mert én szeretlek… nézd, ez is búsul.
A gyerek sírt, mert elmegy az ember, akinek olyan csillogó kése van.
– Gyere vissza – ismételte Messzua. – Ez az ajtó éjjel-nappal nyitva vár rád.
Maugli torka úgy remegett, mintha kitépték volna belőle a hangot, amikor ezt felelte:

– Okvetlenül visszajövök.
– Most pedig – mondotta, amikor a küszöbön alázatosan sunyító farkassal útnak indult – egy kis panaszom van ellened, Szürke Testvér. Miért nem jöttetek hozzám ti négyen, amikor már oly rég hívtalak?
– Oly rég? Csak tegnap éjszaka. Mi az Új Beszéd dalait énekeltük a Dzsungelben. Nem emlékszel?
– De igen.
– És mihelyt a dalokat elénekeltük – folytatta komolyan Szürke Testvér -, követtem a nyomodat. Otthagytam a többieket, és utánad eredtem. De hát mit csináltál te, hogy az Embercsapattal ettél és háltál?
– Sohase történt volna így, ha jöttök, amikor hívlak – mondta Maugli, s gyorsabban kezdett szaladni.
– És mi lesz most? – kérdezte Szürke Testvér.
Maugli éppen válaszolni akart, amikor egy fehér ruhás leány jött velük szembe a falu széléről arra vezető ösvényen. Szürke Testvér egy szempillantás alatt eltűnt, Maugli pedig nesztelenül behátrált a mezőn, a magasra nőtt gabona közé. Majdnem megérinthette volna kezével a leányt, amikor a meleg, zöld szálak összezárultak az arca előtt, és ő is eltűnt, mint egy kísértet. A leány felsikoltott, mert csakugyan kísértetnek hitte, aztán nagyot sóhajtott. Maugli széthárította kezével a szálakat, s addig nézett a leány után, amíg el nem veszett a szeme elől.
– Most már igazán nem tudom – mondta Maugli, és ő is felsóhajtott. – Miért nem jöttetek, amikor hívtalak?
– Követünk téged – követünk téged – mormogta Szürke Testvér Maugli sarkát nyalogatva. – Követünk mindig, csak az Új Beszéd idején nem.
– És követnétek az Embercsapathoz is? – suttogta Maugli.
– Hát nem követtelek azon az éjszakán, amikor a régi Csapatunk kivetett magából? Ki ébresztett fel, amikor a gabona közt aludtál?
– Igaz. De megtennétek-e újra?
– Hát ma éjjel nem követtelek?
– Igen, de újra meg újra – és talán még többször is, Szürke Testvér?
Szürke Testvér elhallgatott. Amikor végre megszólalt, azt morogta magában: – Igaza volt a Feketének.
– Mit mondott?
– Hogy az Ember végül is az Emberhez megy. És Ráksa, az anyánk, ő is azt mondta.
– Azt mondta Akela is a Vörös Kutyák éjszakáján – mormogta Maugli.
– Azt mondja Ká is, aki mindnyájunknál bölcsebb.
– Hát te mit mondasz, Szürke Testvér?
– Egyszer kivetettek téged maguk közül gonosz szavakkal. Kővel sebezték meg a szájadat. Elküldték Buldeót, hogy megöljön. Bele akartak dobni a Piros Virágba. Te mondtad, nem én, hogy gonoszak és esztelenek. Te voltál, nem én – én csak a népem után megyek – aki rájuk szabadította a Dzsungelt. Te voltál és nem én, aki keserűbb dalt énekelt ellenük, mint akár a mi énekünk a Vörös Kutyák ellen.
– Azt kérdeztem, hogy mit mondasz te?
A beszélgetésük futás közben folyt. Szürke Testvér némán ügetett egy darabig, aztán így szólt:
– Emberkölyök – Dzsungel Ura – Ráksa fia – tejtestvérem -, igaz, tavasszal egy kicsit megfeledkeztem erről – de azért – nyomod az én nyomom – tanyád az én tanyám – zsákmányod zsákmányom – halálos harcod halálos harcom. A másik három helyett is mondom. De mit mondasz te a Dzsungelnek?
– Helyesen mondod. A vad megpillantása és elejtése közt nem jó várni. Menj előre, és hívd össze a többieket a Gyűlés Sziklájára – ott majd elmondom, mit forgatok a gyomromban. De talán nem jönnek el, talán megfeledkeznek rólam az Új Beszéd idején.
– Hát te nem felejtettél el semmit? – kaffantotta vissza Szürke Testvér, miközben elnyúlva vágtatott előre. Maugli elgondolkozva követte.
Minden más évszakban az egész Dzsungel összegyűlt volna erre a hírre, s mindenkinek a nyakán fölborzolódott volna a szőr, de most nagyon elfoglalta őket a vadászat, a verekedés, a zsákmányolás, az ének. Szürke Testvér egyiktől a másikhoz futkosott, ezt kiáltva: – A Dzsungel Ura visszamegy az emberek közé! Gyertek a Gyűlés Sziklájára! – S a boldog, mohó nép mind csak ezt felelte: – Majd visszajő meleg nyárban. Az Eső visszahozza a tanyára. Szaladj, és énekelj velünk, Szürke Testvér!
– De a Dzsungel Ura visszamegy az emberek közé – ismételte Szürke Testvér.
– Ej-haj, azért az Új Beszéd ideje éppen olyan édes! – felelték. És amikor Maugli nehéz szívvel odaért a jól ismert sziklák közé, arra a helyre, ahol a Gyűlés elé vitték: csak a négy testvért találta ott; az öregségtől szinte megvakult Balút, s a nehézkes, hidegvérű Kát, aki Akela üres helye köré csavarodott.
– Hát itt ér véget a nyomod, emberkölyök? – szólalt meg Ká, amikor Maugli földre vetette magát, arcát kezébe temetve. – Kiáltsd el a harci kiáltásodat! Egy vérből valók vagyunk, te meg én – ember és kígyó.
– Miért is nem haltam meg a Vörös Kutyákkal verekedve? – nyögött fel a fiú. – Elhagyott az erőm, és nem a méreg miatt. Éjjel-nappal kettős lépteket hallok a nyomomban. Ha megfordulok, úgy érzem, abban a pillanatban bújt el előlem valaki. Benézek a fák mögé: nincs ott. Kiáltok, és senki sem felel, de mintha valaki hallgatóznék, és elnyelné a választ. Lefekszem, de nincs nyugovásom. Megfutom a tavaszi futást, de nem tudok megcsendesedni. Megfürdök, de nem tudok lehűlni. A zsákmányolás beteggé tesz, de nincs kedvem harcolni, csak zsákmányért. Testemben van a Piros Virág, csontom vízzé vált, és – én – nem tudom, amit tudok.
– Mi szükség van a sok beszédre? – szólalt meg lassan Balú, arrafelé fordítva fejét, ahol Maugli hevert. – Megmondta Akela a folyó partján, hogy Maugli fogja Mauglit visszahajtani az Embercsapathoz. Megmondtam én is. De ki hallgat most Balúra? Bagira – hol is van Bagira ma éjjel? Ő is tudja. – Ez a Törvény.
– Tudtam én ezt már akkor, emberkölyök, amikor a Hideg Tanyán találkoztunk – mondta Ká, s fordított egy keveset roppant gyűrűin. – Végül is emberek közé megy az Ember, még ha nem űzi is el a Dzsungel.
A négy testvér hol egymásra, hol Mauglira nézett – izgatottan, de engedelmesen.
– Hát nem űz el a Dzsungel? – dadogta Maugli.
Szürke Testvér meg a másik három dühösen morgott, s rákezdte: – Amíg mi élünk, senki fia ne merje…
De Balú szavukba vágott:
– Én tanítottalak a Törvényre. Az én dolgom, hogy beszéljek – mondotta -, és messzire látok én, bár ezeket a sziklákat nem látom az orrom előtt. Kis Béka, indulj el a magad csapásán; üss tanyát a magad vére, csapata, népe közt, de ha szükséged van a lábra, fogra, szemre vagy éjszaka küldött hirtelen üzenetre: eszedbe jusson, Vadon Ura, hogy tiéd a Dzsungel, csak szólítanod kell.
– Tiéd a Középső Vadon is – mondta Ká. – És nem csekély nép nevében szólok én!
– Ó, jaj, testvéreim – kiáltotta Maugli, és zokogva tárta szét karjait. – Nem tudom, amit tudok! Nem akarnék menni, de vonszol a két lábam. Hogy hagyjam el ezeket az éjszakákat?
– Emeld föl a szemed, testvérkém – mondta Balú. – Ebben a vadászatban nincs semmi szégyen. Ha megettük a mézet, az üres lépet otthagyjuk.
– Ha egyszer megvedlettünk – mondta Ká -, nem bújunk ismét bele a régi bőrünkbe. Ez a Törvény.
– Hallgass ide, szívemnek legdrágább gyermeke – folytatta Balú. – Nincs itt szó, nincs akarat, amely téged visszatartson. Emeld föl a szemed! Ki meri vallatni a Dzsungel Urát? Láttalak játszadozni a fehér kavicsokkal, amikor kis béka voltál még; és látott Bagira is, aki egy frissen elejtett fiatal bikáért megvásárolta az életedet. Csak mi ketten élünk azok közül, akik akkor megnéztek; mert Ráksa, a nevelőanyád meghalt, s a nevelőapád is; régen meghalt azóta az akkori farkascsapat; hogy Sir Kán hová lett, azt tudod; Akela pedig meghalt a dólok közt, s ott halt volna meg a második szioni csapat is a te bölcsességed és erőd nélkül. Itt már csak vén csontok maradnak. Már nem az emberkölyök kéri a Csapatot, hogy elbocsássa, hanem a Dzsungel Ura választ új csapást magának. Ki merné felelősségre vonni az Embert?
– De hát Bagira és a Bika, aki megváltott – mondta Maugli. – Nem szeretném…
Szavait félbeszakította az alattuk levő bozótból hallatszó ordítás és ágrecsegés – s egyszerre csak előtte állt Bagira fényesen, erősen, félelmesen, mint mindig.
– Ezért nem jöttem eddig – mondotta, vértől csepegő mancsát kinyújtva. – Hosszú vadászat volt, de most holtan hever a bokrok közt – egy másodfű bika – az a Bika, amely felszabadít téged, testvérkém. Minden adósság meg van fizetve. Egyebekben: Balú szava az én szavam is. – Megnyalta Maugli lábát. – Emlékezz arra, hogy Bagira szeretett téged! – kiáltotta, és elrohant. A domb tövében újra felkiáltott: – Jó vadászatot az új csapáson, Dzsungel Ura! Emlékezz: Bagira szeretett téged!
– Hallottad – mondta Balú. – Nincs is tovább. Eredj most; de előbb gyere ide hozzám. Ó, bölcs Kis Béka, jere ide hozzám!
– Nehéz a régi bőrt levetni – mondta Ká, amikor Maugli csak zokogott, zokogott, arcával a vak medve oldalához simulva, karjával átfogta a nyakát, miközben Balú gyönge mozdulattal próbálta a lábát megnyalni.
– Halványulnak a csillagok – mondta Szürke Testvér, a hajnali szellőt szimatolva. – Hol tanyázunk ma? Mert mostantól kezdve új csapáson járunk.
És ez az utolsó Maugli történet.

BÚCSÚZTATÓ ÉNEK
(Ezt az éneket hallotta Maugli maga mögött
a Dzsungelben, míg Messzua ajtajához érkezett)

BALÚ:
Aki hajdan, jól tudod,
egy bölcs békát oktatott,
arra kér most, ne feledd:
ember-törvényt meg ne szegd;
ha tiszta, ha sárlepett:
mint vad nyomát, úgy kövesd
napon át és éjen át,
ne bírálgasd igazát.
Az kér, aki mind felett
téged legjobban szeret.
Mondd, ha szíved rosszra lel:
“Eh! Tabaki énekel!”
Ha gonoszság rád ömöl,
mondd: “Lám, Sir Kán itt is öl!”
Vagy ha kés szívedre les:
törvényt tarts, utat kövess.
(Bimbó, pálma, méz, gyökér
őrizzen, és baj nem ér!)
Szél, fa, víz a föld felett
s a vadon legyen veled!

KÁ:

Harag-tojás: félelem.
Héjatlan szem: tiszta szem.
Kobra ínye rossz mirigy,
kobrabeszédnek se higgy.
Nyílt, igaz szó ád erőt,
utat tár a szív előtt.
Akkorát üss, mint te vagy.
Korhadt gallyba ne akadj.
Torkod mérje ételed,
szádat ne fojtsa szemed.
Evés után szunyni kell,
vermed mélyen rejtsen el;
aki gonddal rejtező,
rá nem lelhet az ölő.
Mosd a bőröd, csukd a szád
a négy világtáj iránt.
(Barlang, sziklameredély
kísérjen s kék tószegély!)
Szél, fa, víz a föld felett
s a vadon legyen veled!

BAGIRA:
Ketrec volt bölcsőm nekem,
az embert jól ismerem,
tört rácsomra mondhatom:
emberfi, ügyelj nagyon!
Illat s dísz után ne fuss,
macskaösvényre ne juss.
Sakálember közeleg?
ne köss fegyverszünetet,
s hogyha könnyű útra hí,
ne engedj, s ne higgy neki:
hogy a gyengét sértse meg,
kéri segítségedet.
Hagyd a majom-kérkedést,
zsákmányoddal hencegést.
Füttyre válaszjelt ne adj,
tartsd vadászirányodat.
(Áldjon őzet őriző
hajnali köd, lágy eső!)
Szél, fa, víz a föld felett
s a vadon legyen veled!

MINDHÁRMAN:
Lábad olyan nyomra hág,
mely minékünk kuszaság,
ott nyit a Piros Virág;
rejtve töltesz éjeket.
Nem lesz ég fejed felett,
csak hűségünk száll veled;
hajnalfény ha beosont,
sóvárgás lelkedre ront,
s visszavágyod a vadont.
Szél, fa, víz a föld felett,
bölcs erő és szeretet
s a vadon legyen veled!

Posted on Hozzászólás most!

A dzsungel könyve: A vörös kutyák

A vörös kutyák
Fehér, csodálatos éjszakák – ó, vad rohanás,
bölcs szimatolás, jó vadászat, biztos fogás!
ó, hajnali illat! A harmat elillan érintetlenül!
nekifutás a ködsűrűben, felijesztett vad menekül,
megfordul a zerge, kering, s mindenfelől keríti a baj –
Ó, mennyi veszély hűvös éjeken!
Egész napon át elrejt a hegyalj,
s kezdődik este a küzdelem:
Hajrá-haj!
Maugli életének legkellemesebb része azután kezdődött, hogy a falura rászabadította a Dzsungelt. Nyugodt volt a lelkiismerete, mert megfizette az adósságát; barátja volt az egész Dzsungel – sőt félt is tőle egy kicsit. Amit cselekedett, látott, hallott, egyik néptől a másikhoz járva társaival vagy egymagában – abból sok-sok történet kerekednék ki, éppen olyan hosszú, mint ez itt. Így például sohasem fogjátok meghallani, hogyan találkozott össze a mandlai veszett elefánttal; ez az elefánt huszonkét ökröt ölt meg, akik tizenegy szekér ezüstpénzt vittek a kormányzóság kincstárába, s szétszórta a porba a fényes rúpiákat; nem fogjátok megtudni, hogyan verekedett Drakalával, a krokodilussal egy hosszú éjszakán át az északi mocsarakban, s hogyan törte szét nyúzókését a vadállat hátpikkelyein; hogyan talált új, hosszabb kést egy ember nyakába kötve, akit egy vadkan ölt meg; hogyan nyomozta ki és ölte meg a vadkant, hogy a kés árát megszolgálja; hogyan került egyszer a nagy éhínség idején a költöző őzek közé, akiknek vágtató, fölhevült csordája majdhogy halálra nem tiporta; hogyan mentette meg a Hallgatag Hátit attól, hogy ismét karós verembe essék, s hogyan esett másnap ő maga egy ravaszul megcsinált leopárdverembe; hogyan törte Háti darabokra a feje fölött a vastag gerendákat; hogyan fejte meg a vadbivalyokat a mocsárban; és hogyan…
De hát egyszerre csak egy történetet lehet elmondani. Farkas apó, Farkas anyó meghalt; Maugli nagy sziklát gördített a barlangjuk szája elé, és elmondta fölöttük a Halotti Éneket, Balú nagyon megöregedett és elnehezedett – s még Bagira is, pedig neki acélból voltak az idegei és vasból az izmai, valamivel lassabban vetette már magát a zsákmányára, mint annak előtte. Akela szürke bundája az öregségtől fehér lett, mint a tej; bordái kilátszottak, úgy járt, mintha fából volna, s Maugli vadászott helyette. De a fiatal farkasok, a szétszóródott szioni csapat gyermekei szaporodtak-gyarapodtak, s amikor már vagy negyvenen voltak – gazdátlan, erős hangú, tiszta lábú ötéves farkasok -, Akela azt mondta nekik, hogy gyűljenek össze, tartsák meg a Törvényt, és vezetés alatt járjanak, amint az a Szabad Néphez illik.
Ebbe Maugli nem avatkozott bele, mert azt mondta, evett ő már a keserű gyümölcsből, és ismeri a fáját; hanem amikor Fáó, Fáóna fia (apja a Szürke Nyomkereső volt Akela vezérsége idején) a Dzsungel Törvénye szerint kiverekedte magának a Csapat vezérségét, s a régi kiáltások és énekek újra felhangzottak a csillagos ég alatt: az emlékek kedvéért Maugli is elment a Gyűlés Sziklájára. Ha kedve kerekedett, hogy beszéljen, a Csapat csöndben hallgatta meg, s Akela mellett ült a sziklán, Fáó fölött. Jó vadászat és édes álom napjai voltak ezek. Idegennek eszébe sem jutott, hogy betörjön Maugli népének (mert így hívták a Csapatot) dzsungelrészébe; a fiatal farkasok meghíztak, megerősödtek, és sok kölyköt hoztak el megnézni a Gyűlés Sziklájára. Maugli mindig ott volt, amikor a kölyköket megnézték; visszaemlékezett arra az éjszakára, amikor egy fekete párduc egy csupasz, barna kisgyereket hozott a csapat elé, s a szíve most is megremegett erre a kiáltásra: “Nézzétek meg, farkasok, nézzétek meg jól!” Egyébkor messzire járt a vadonban négy testvérével, új dolgokat ízlelt, tapintott, látott és érzett.
Egy alkonyatkor könnyed lépésekkel ügetett végig a dombok láncolatán, hogy odaadja Akelának az elejtett őzbak felét, a négy testvér pedig utána ballagott, egy kicsit marakodva, egymás hegyén-hátán keresztülbukdácsolva – csak azért, mert örültek az életnek. Egyszerre csak olyan kiáltást hallott, aminő Sir Kán gonosz napjai óta nem ütötte meg a fülét. Fielnek nevezik a Dzsungelben ezt a borzalmas kiáltást: a sakál szokta hallatni, ha tigris nyomában vadászik, vagy ha nagy élő zsákmányra bukkan. Ha el tudjátok képzelni a gyűlölet, diadalmaskodás, félelem és kétségbeesés keveredését valami rosszindulatfélével – akkor lehet egy kis fogalmunk arról a fielről, amely felzúgott, elhalkult, aztán remegve-vakogva halt el messze, túl a Vengungán. A négy testvér egyszerre megállt, morogni kezdett, meredezett a szőre. Maugli a késéhez kapott, és megállt ő is, arcába szökkent a vér, összeráncolta szemöldökét.
– Hm… Itt semmiféle csíkos állatnak nincs joga vadászni – mondotta.
– Ez nem az Előreszaladó kiáltása – felelte Szürke Testvér. – Valami nagy zsákmány lehet. Füleljetek csak!
Újra felhangzott a kiáltás, félig zokogva, félig nevetve, mintha lágy, emberi ajka volna a sakálnak. Maugli ekkor nagyot lélegzett, és rohanni kezdett a Gyűlés Sziklája felé, útközben siető csapatbeli farkasokat érve utol. Fáó és Akela együtt voltak a sziklán; alattuk ültek a többiek. Minden idegszáluk megfeszült. Anyák és kölykeik a tanyájukra menekültek, mert ha a fiel felhangzik, a gyönge teremtéseknek félre kell takarodniuk az útból.
Semmi más nem hallatszott, csak a Vengunga csörgedezése, csobogása a sötétségben, s a könnyű esti szellő zúgása a fák közt – amikor egyszerre megszólalt egy farkas a folyó túlsó partján. Nem csapatbeli farkas, mert azok mind együtt voltak a sziklán. Hangja hosszú, kétségbeesett csaholássá változott; ilyenformán hangzott: “Dól-dól-dól-dól!” Fáradt lábak lépéseit hallották a sziklákon; aztán egy görhes farkas – oldalán véres csíkok, jobb mellső lába sánta, szája habba keveredett – belódult a körbe, és lihegve hevert le Maugli lába elé.
– Jó vadászatot! Ki csapatába való vagy? – szólította meg Fáó komoly hangon.
– Jó vadászatot! Von-tolla a nevem – volt a válasz. Azt jelentette ez, hogy magános farkas, aki maga küszködik magáért, párjáért, kölykeiért valami elhagyatott tanyán, ahogy sok farkas szokta délvidéken. Von-tolla: ez a név annyi, mint Kívülálló – aki minden csapaton kívül áll. Amint a farkas ennyit elmondott, tovább lihegett, s látni lehetett, hogyan rázza meg egész testét szíve dobogása.
– Mi költözik? – kérdezte Fáó, mert az egész Dzsungel ezt szokta kérdezni, ha a fiel felhangzik.
– A dól, a dekkáni dól – a Vörös Kutya, a Gyilkos! Délről jött északra az átkozott fajzatja, azt mondván, hogy a Dekkán üres már – s közben folyvást pusztított a maga területén kívül. Utolsó újholdkor öten voltunk még a párommal és három kölykömmel. A párom tanítani akarta őket: hogyan kell vadászni a legelőkön, rejtekből rávetni magukat az őzbakra – ahogy mi szoktuk, akik nem tartozunk csapathoz. Éjfélkor még hallottam őket; teli torokból csaholtak a nyomon. De amikor a hajnal szellője megindult, mereven feküdtek a fűben – halljad, Szabad Nép, mind a négyen, utolsó újholdkor! Én vérbosszút akartam állni – és összetalálkoztam a Vörös Kutyákkal.
– Hányan voltak? – kérdezte hirtelen Maugli; a Csapat mély hangon morgott magában.
– Nem tudom. Három közülük nem ejt több zsákmányt, de végül meghajszoltak, mint az őzbakot; három lábon futottam előlük. Nézzed, Szabad Nép!
Fölemelte megnyomorodott mellsőlábát. Feketéllett a rászáradt vértől. Az oldalában kegyetlen, mély harapások, a torka tépett, sebzett.
– Egyél – mondta Akela, fölkelve a hús mellől, amit Maugli hozott neki, s a Kívülálló rávetette magát az ételre.
– Megszolgálom – mondta alázatosan, amint kissé elverte az éhségét. – Adj nekem egy kis erőt, Szabad Nép, és én is zsákmányolok majd. Újholdkor tele volt a tanyám, és most üres – s a vérbosszút még nem álltam meg egészen.
Fáó hallotta, hogyan ropogtat fogával egy combcsontot. Elismerően morgott.
– Még szükségünk lehet ezekre a fogakra – mondotta. – Voltak kölykek is a Vörös Kutyák közt?
– Nem, nem. Csupa Vörös Vadász, csapatbeli felnőtt kutyák – nehezek, erősek ahhoz képest, hogy a Dekkánban gyíkhúson élnek.
Von-tolla szavai annyit jelentettek, hogy a dólok, a dekkáni vörös vadászó kutyák zsákmányoló útra indultak – s a Csapat tudta, hogy dóloknak még a tigris is átengedi friss zsákmányát. Egyenes irányban csapnak át a Dzsungelen, s akivel összetalálkoznak, leterítik, és darabokra szaggatják. Nem olyan nagyok, s félig sem olyan okosak, mint a farkas, de igen erősek, és igen sokan vannak. A dól például nem is kezdi csapatnak nevezni magát, amíg századmagával nincs – negyven farkas pedig már erős csapatnak számít. Vándorlásai közben Maugli eljutott a Dekkán magas fűvel benőtt síkságának szélére, s látta a félelmet nem ismerő dólokat aludni, játszadozni, vakarózni azokban a kis üregekben és cserjékben, ahol tanyázni szoktak. Lenézte és gyűlölte őket, mert másféle szaguk volt, mint a Szabad Népnek, mert nem barlangokban laktak – legfőképpen pedig mert szőr volt a lábujjaik közt, ő és barátai pedig tiszta lábúak voltak. De azt tudta – mert Háti elmondta neki -, hogy milyen szörnyű dolog egy vadászó dólcsapat. Még Háti is félrehúzódik előle – s amíg valamennyit meg nem ölik, vagy amíg ritkulni nem kezd a zsákmány, addig meg nem lehet állítani útjában.

Akela is tudott egyet s mást a dólokról, mert csöndesen odaszólt Mauglinak:

– Jobb Csapatban meghalni, mint vezér nélkül és egyedül. Jó vadászat ez – és az én utolsó vadászatom. De az emberi élet mértéke szerint neked még sok-sok napod és éjszakád van hátra, testvérkém. Eredj északra, és feküdj le, s ha közülünk marad valaki a dólok ittjárta után: az majd hírt visz neked a harcról.

– Ó – mondta nagy-erős komolyan Maugli -, hát a mocsarak közé menjek halat fogni, faodúban hálni, vagy a Majmok Népétől kérjek segítséget, és diót ropogtassak, miközben idelenn harcol a Csapat?

– Halálos harc lesz ez – mondta Akela. – Te még sohasem találkoztál a dóllal – a Vörös Gyilkossal. Még a Csíkos bőrű is…

– Ugyan, ugyan – mondta megvetően Maugli. – Megöltem már egy csíkos bőrű majmot, s gyomrom mélyéig bizonyos vagyok, hogy Sir Kán a tulajdon párját is otthagyta volna a dólok étkéül, ha a harmadik dombon túlról megszimatolja a csapatjukat. Hallgass hát ide: volt egyszer egy farkas – az apám; meg egy másik farkas – az anyám; és volt egy vén szürke farkas (nem egészen jól mondom, most fehér) -, aki apám és anyám volt egyszerre. Ezért tehát – fölemelte a hangját – azt mondom, hogy ha jön a dól, s amikor jön a dól, Maugli és a Szabad Nép egy szívvel-lélekkel vesz részt a vadászaton, s a Bikára mondom, aki megváltott – arra a Bikára, akit Bagira adott értem abban a régi időben, amelyre ti, csapatbeliek már nem emlékeztek -, mondom, s a fák meg a folyó is hallják, és kérjék számon, ha elfelejteném: mondom, hogy ez a kés az én késem, fog lesz a Csapat szolgálatában – és nem hiszem, hogy kicsorbult az éle. Ím, ez a szó, amely kiszállott belőlem.

– Nem ismered te a dólt, farkasnyelvű ember – mondta Von-tolla. – Nekem nincs más kívánságom, csak az, hogy a vérbosszút megállhassam, mielőtt darabokra tépnek. Lassan mozognak, idegen földön zsákmányolva útjukban, de két nap alatt én is megerősödöm egy kissé, és visszafordulok, hogy a Vérbosszút megálljam. De neked, Szabad Nép, azt tanácsolom: menj északra, s elégedjél meg szűk táplálékkal, amíg a dól tovább nem vonult. Ez a vadászat nem hoz zsákmányt.

– Hallgassátok, mit mond a Kívülálló! – kacagott fel Maugli. – Szabad Nép, menjünk északra, ássunk ki gyíkot és patkányt a parti odúkból, nehogy valamiképpen összetalálkozzunk a Vörös Kutyával. Csak pusztítsa a vadászterületünket, mi meg északon bujkáljunk, amíg neki kedve nem szottyan, hogy visszaadja azt, ami a miénk. Kutya az, kölyökkutya, sárga hasú, tanyátlan, s szőr van az ujjai közt. Hat-nyolc kölyket vet egyszerre, mint Csikáj, az ugrópatkány. Hát persze hogy menekülnünk kell, Szabad Nép, s megkérnünk az északi népeket, hogy a döglött szarvasmarha hulladékát engedjék át nekünk! Ismeritek ezt a mondást: “Északon férgek vannak, délen tetvek – mi vagyunk a Dzsungel népe!” Válasszatok, válasszatok! Jó vadászat ez! A Csapatért – az Egész Csapatért -, a tanyáért, a vacokért; az itthoni zsákmányért s az idegen vadászterületért; az őztehenet hajtó párotokért s a barlangbeli icipici kölykökért: szálljunk szembe! Szálljunk szembe! Szálljunk szembe!

A Csapat egyetlen mély, reccsenő vakkantással válaszolt – úgy hangzott az éjszakában, mintha egy nagy fa dőlne ki. – Szálljunk szembe! – ezt kiáltották mind.

– Maradjatok a többiekkel – szólt Maugli négy testvéréhez. – Szükségünk lesz minden fogra. Fáó és Akela majd előkészítik az ütközetet. Én elmegyek, és megszámolom, hányan vannak azok a kutyák.

– A halálba rohansz! – kiáltotta félig fölemelkedve Von-tolla. – Mit tehet ilyen csupasz teremtés a Vörös Kutya ellen? Jusson eszedbe: még a Csíkos bőrű is…

– No, meglátszik rajtad, hogy Kívülálló vagy – kiáltotta vissza Maugli -, de hát majd akkor beszélünk, ha a dólok megdöglöttek. Jó vadászatot, mint közönségesen!

Elsietett a sötétben, izgatottan, esze nélkül, alig ügyelve, hogy hová lép – s természetesen, ennek az lett a vége, hogy egész hosszában végigesett Ká hosszú testén, aki a folyó közelében egy őzcsapáson leste a zsákmányt.

– Ksssz! – szisszent fel bosszúsan Ká. – Hát vadonba illő dolog ez, így dobogni, dobrokolni, s egész éjszakai vadászatomat elrontani – amikor úgyis olyan gyéren jár a vad?

– Csakugyan hibás voltam – mondta feltápászkodva Maugli. – Pedig téged kerestelek, Laposfejű, de hát valahányszor találkoztunk, mindig annyival vagy hosszabb és szélesebb, mint a karom. Nincs neked párod az egész Vadonban, bölcs, öreg, erős, szépséges Ká.

– Hát ez a nyom vajon hová vezet – mi a szándékod? – kérdezte Ká megenyhült hangon. – Egy hónapja sincs még: valami kést hordozó emberkölyök köveket hajigált a fejemhez, és úgy csúfolódott velem, mint egy gonosz kis majom, amiért a szabadban találtam elaludni.

– Az ám, s a világ négy tája felé riasztottál el minden hajszolt őzet, Maugli pedig vadászott, Laposfejű uram meg süket volt, nem hallotta a füttyét, s nem tisztult el az őzek útjából – felelte nyugodtan Maugli, leülve a kígyó tarka pikkelyeire.

– Most meg ugyanaz az emberkölyök szelíd, csiklandozó szavakkal jön ugyanahhoz a Laposfejűhöz, bölcsnek, erősnek, szépségesnek mondja, és Laposfejű hisz neki, és helyet csinál annak a kőhajigáló emberkölyöknek, és – no, kényelmesen ülsz legalább? Tud-e Bagira ilyen jó pihenőhelyet adni neked?

Ká, mint rendesen, puha függőágyfélévé változott Maugli súlya alatt. Maugli kinyújtotta kezét a sötétségben, s magához húzta Ká sima, kötélszerű nyakát; a kígyó rátette fejét a fiú vállára, s az akkor mindent elmondott neki, ami az éjjel történt a Dzsungelben.

– Lehet, hogy bölcs vagyok – mondta végül Ká -, de süket bizonyosan. Különben meghallottam volna a fielt. Nem csodálom, hogy olyan nyugtalanok a Fűevők. Hányan vannak a Vörös Kutyák?

– Még nem láttam. Egyenesen hozzád jöttem. Te öregebb vagy, mint Háti. Hanem Ká – és Maugli izgett-mozgott örömében -, ez aztán jó vadászat lesz. Kevesen látjuk meg a jövő újholdat.

– Minek avatkozol te ebbe? Jusson eszedbe, hogy ember vagy; ne feledd, hogy melyik Csapat vetett ki magából. Törődjenek a kutyákkal a farkasok. Te ember vagy.

– Tavalyi dió – idei fekete föld; ami elmúlt, elmúlt. Igaz, hogy ember vagyok, de a gyomromban úgy rémlik, hogy ma éjszaka farkasnak mondtam magamat. Tanúságul hívtam a Folyót s a Fákat. A Szabad Néphez tartozom, Ká, amíg a dólok el nem vonultak.

– Szabad Nép! – szisszent fel Ká. – Szabad tolvajok! És te halálos veszedelembe rohansz halott farkasok emlékéért? Ez nem jó vadászat.

– Szavamat adtam. Hallották a Fák, hallotta a Folyó. Amíg a dólok el nem vonultak, szavamat vissza nem vehetem.

– Hssz! Az már egészen más. Azt gondoltam, magammal viszlek az északi mocsarakhoz – de az adott szó – még egy csupasz, szőrtelen kis emberkölyök szava is – adott szó marad. Hát én, Ká, azt mondom…

– Gondold meg jól, Laposfejű, mielőtt magad is halálos veszedelembe rohannál. Nekem nem kell a szavad, mert úgyis tudom…

– No jó – mondta Ká. – Nem adom szavamat; de milyen gondolatot forgatsz a gyomrodban: mit akarsz tenni, ha itt lesznek a Vörös Kutyák?

– Át kell úszniuk a Vengungán. Azt gondoltam, hogy a gázlóknál szembeszállok velük, késemet forgatva, hátam mögött a Csapattal; döfködve, szurkálva lefelé tereljük őket a folyó mentén, vagy lehűtjük a torkukat.

– A dól nem engedi terelni magát, a torka pedig forró – mondta Ká. – Ez után a vadászat után nem marad se emberkölyök, se farkaskölyök, csak lerágott csont.

– Ej, ej, ej… ha meghalunk, meghalunk. Nagyon jó vadászat lesz. De az én gyomrom még fiatal; nem sok Esős Évszakot láttam. Se bölcs nem vagyok, se erős. Nincs jobb terved, Ká?

– Én száz és még egyszer száz Esős Évszakot láttam. Háti még el sem vetette tej-agyarait, amikor az én nyomom már nagy volt a porban. Az Őstojásra mondom, sok fánál öregebb vagyok én, és mindent láttam, ami a Dzsungelben történt.

– De ez új vadászat – mondta Maugli. – Soha még dól nem keresztezte a mi csapásainkat.

– Ami van, az volt is. Ami lesz, az nem más, mint egy visszatérő, elfelejtett esztendő. Maradj csöndben, amíg végigszámolom az éveimet.

Egy jó óra hosszat heverészett Maugli a kígyó gyűrűi közt. Ezalatt Ká, fejét mozdulatlanul a földre fektetve, végiggondolta mindazt, amit látott és tudott, amióta a tojásból kikerült. Mintha szemében kialudt volna a fény, s csak két darab tompa opál lett volna. Egyszer-egyszer apró, merev mozdulatokat tett a fejével jobbra-balra, mintha vadászna álmában. Maugli nyugodtan szundikált, mert tudta, hogy nincs jobb a világon, mint aludni vadászat előtt, s megszokta, hogy elaludjék a nap s az éj akármelyik órájában.

Aztán érezte, hogy Ká háta nagyobbra, szélesebbre nő alatta, amint az óriáskígyó felfújta magát, s olyat szisszent, mint az acélhüvelyből kihúzott kard.

– Láttam valamennyi halott évszakot – szólalt meg végül Ká -, a nagy fákat és vén elefántokat meg a sziklákat, amelyek csupaszak és hegyesek voltak a moha növekedése előtt. Élsz-e még, emberkölyök?

– Csak most ment le a hold – mondta Maugli. – Nem értem…

– Hssz! Már ismét Ká vagyok. Tudtam, hogy csak kis idő telt el. Most pedig lemegyünk a folyóhoz, és megmutatom neked, mit kell tenni a Vörös Kutyák ellen.

Egyenesen, mint a nyíl, a Vengunga főága felé fordult, s kevéssel a Béke Szikláját rejtő mélység fölött csobbant a vízbe. Maugli utána.

– Nem, ne ússzál! Sietek. Hátamra, testvérkém!

Maugli bal karjával átfogta Ká nyakát, jobb kezét erősen a testéhez szorította, lábát kifeszítette. Aztán Ká szelni kezdte a víz árját, úgy, ahogy csak ő tudta, s a pettyes víz fodra ott tajtékzott Maugli nyaka körül, lábát erre-arra ringatta az örvény, amely a kígyó csapkodó teste alatt kavargott. Egy-két mérföldnyire a Béke Sziklája fölött a Vengunga összeszűkül, nyolcvan-száz láb magas márványsziklák között, s vize úgy rohan, mint a malomárokban, mindenféle rút kövek közt és fölött. De Mauglinak nem fájt a feje a víz miatt; nemigen akadt olyan víz a világon, amely őt megijesztette volna. Nézegette a szoros két oldalát, és aggodalmasan szimatolt, mert volt valami keserű-édes illat a levegőben, olyasféle, mint egy nagy darázsfészek illata forró nyári napon. Ösztönszerűen mélyebbre merült a vízbe, csak időnként emelte föl a fejét, hogy lélegzetet vegyen. Ká horgonyt vetett, kétszeresen rácsavarta farkát egy elsüllyedt sziklára, Mauglit is körülgyűrűzte, s így tartotta meg a vadul rohanó vízben.

– Ez a Halál Helye – mondta a fiú. – Minek jövünk ide?

– Alszanak – mondta Ká. – Háti nem szalad meg a Csíkosbőrű elől. De Háti és a Csíkosbőrű egyképpen megszalad a Vörös Kutya elől – és azt mondják, a Vörös Kutya senki elől nem szalad meg. De hát ki elől szalad meg a Sziklák Pici Népe? Mondd meg nekem, Dzsungel Ura – ki az ura a Dzsungelnek?

– Ezek – suttogta Maugli. – Ez a Halál Helye. Gyerünk innét!

– Nem: nézd meg jól, mert most alszanak. Éppen olyan ez a hely, mint amikor a karodnál is kurtább voltam.

A Vengunga-szoros hasadozott, viharverte szikláit a Dzsungel kezdete óta a Sziklák Pici Népe lakta – India szorgalmas, dühös, fekete vadméhei; és Maugli jól tudta, hogy minden nyom, minden csapás félrekanyarodik félmérföldnyivel a szoros előtt. Évszázadok óta lakott ezen a helyen a Pici Nép, rajzott hasadékról hasadékra, továbbrajzott ismét, odaszáradt mézzel festette be a fehér márványt, s mélyre nyúló, nagy lépeket készített a belső barlangok sötétjében, ahol sem ember, sem állat, sem tűz, sem víz nem érhetett hozzájuk soha. A szoros mindkét oldala mintha csillogó fekete bársonyfüggönnyel lett volna teleaggatva, s Maugli megborzadt, amint megpillantotta – mert ez a függöny nem volt más, mint millió meg millió összekapaszkodott, alvó méh. Azonkívül is mindenféle kolonc, füzér, odvas fatörzshöz hasonló dolog volt a sziklafalakra erősítve: elmúlt esztendőkből való lépek vagy új méhvárosok, amik a széltől védett szoros árnyékában épültek, s nagy tömeg szivacsos, rothadt törmelék, ami a tetőről legurult, és fennakadt a sziklafalba kapaszkodó fák és kúszónövények között. Maugli fülelés közben nemegyszer hallotta, amint egy mézzel megrakott lép suhogva, csusszanva felborult vagy leesett valahol a sötét folyosókban; hallotta a szárnyak bosszús zúgását, a kárba veszett méz csökönyös csöp-csöp-csöpögését, amíg végre valami párkányon kiért a szabad levegőre, és lustán folydogált lefelé az ágakon. Volt egy pici kis part a folyó egyik oldalán, alig öt láb széles; ezen magasra felhalmozódott számtalan év hulladéka. Volt ott halott dolgozó méh, here, söpredék, régi lép, mézet keresve betévedő, rabló pillék szárnya – mindez a legfinomabb fekete por sima oszlopaiban felhalmozva. Ennek a halomnak éles szaga is elriaszthatott minden szárnyatlan teremtést, ha tudta, hogy mi az a Pici Nép.

Ká ismét fölfelé haladt a folyón, amíg a szoros elején egy homokzátonyhoz nem ért.

– Itt az idei zsákmány – mondotta. – Nézd!

A zátonyon hevert egy pár fiatal őz meg egy bivaly csontváza. Maugli láthatta, hogy sem farkas, sem sakál nem nyúlt a csontokhoz; a maguk természetes módján feküdtek.

– Ezek átléptek a vonalon, nem tudták a Törvényt – mormogta Maugli -, s a Pici Nép megölte őket. Gyerünk innét, mielőtt fölébrednek.

– Hajnalig nem ébrednek föl – mondta Ká. – És most elbeszélek neked valamit. Egy délvidéki, űzött őzbak sok-sok esős évszakkal ezelőtt idejött délről. Nem ismerte a Dzsungelt, és farkascsapat járt a nyomában. A félelem elvakította, leugrott a magasból, s a Csapat rohant utána fölhevülve, elvakulva. Magasan járt a nap, a Pici Népből sokan voltak künn, és igen haragosak voltak. Sokan ugrottak a Csapatból a Vengungába, de ezek meghaltak, még mielőtt a vízbe értek volna. Akik nem ugrottak le, fönt haltak meg a sziklák között. De az őzbak életben maradt.

– Hogyan?

– Mert elsőnek jött; futott, hogy az életét megmentse, leugrott, mielőtt a Pici Nép észre vette volna, s már a vízben volt, mire összegyűltek, hogy gyilkoljanak. Az utána rohanó Csapat tökéletesen elpusztult a Pici Nép támadásától.

– És a bak megélt? – ismételte lassan Maugli.

– Legalábbis nem akkor halt meg, ámbár senki sem várta a leugrását, hogy erős testével fenntartsa a vízen, mint ahogy egy bizonyos vén, kövér, süket, sárga Laposfejű megtenné egy emberkölyök kedvéért – igenis, még ha az egész Dekkán valamennyi Vörös Kutyája volna is a nyomában. No, mit forgatsz a gyomrodban?

Ká feje közel volt Maugli füléhez. A fiú csak kis idő múltán válaszolt.

– Olyan ez, mintha a Halál bajuszát cibálná meg az ember – hanem azért, Ká, te igazán a legbölcsebb teremtés vagy az egész Dzsungelben.

– Sokan mondták már ezt. Hát, szóval, ha a Vörös Kutyák üldözőbe vesznek…

– Bizonyos, hogy üldözőbe vesznek. Hohó! Sok kis tüske van a nyelvem alatt, amivel a bőrüket megszurkálhatom.

– Ha nekihevülve, elvakulva utánad erednek, s csak a válladat nézik: azok, akik odafönt meg nem halnak, vagy itt érnek a vízbe vagy lejjebb – mert a Pici Nép fölbolydul, és elborítja őket. No mármost, a Vengunga éhes víz, s nekik nem lesz barátjuk, aki fenntartsa őket; aki élve marad, lesodródik a Szioni-tanyák gázlójáig – ott aztán nyakon csípheti a csapatod.

– Hé, hahó! Ennél jobb már csak az lehetne, ha eső esnék a száraz évszakban. Most már csak az a kis futás és ugrás van hátra. Megmutatom magamat a dóloknak, hogy jó közelről üldözzenek.

– Láttad a sziklákat a fejed fölött? A szárazföld felől?

– Bizony nem. Arról megfeledkeztem.

– Eredj, és nézd meg! Korhadt talaj, tele hasadékkal, lyukkal. Ha csak egyszer nem vigyázol, hogy hová teszed azt az esetlen lábadat: vége a vadászatnak. Itt hagylak most, és – egyedül a te kedvedért – üzenetet viszek a Csapatnak, hogy tudja, hol várjon a dólokra. Ami engem illet, én semmiféle farkasnak nem vagyok bőrrokona.

Ha Kának nem tetszett valami ismeretség, kellemetlenebb tudott lenni, mint akárki a Dzsungel Népe közül – talán az egy Bagirát kivéve. – Leúszott a folyón, s a sziklával szemközt rátalált Fáóra meg Akelára, akik az éjjeli neszekre füleltek.

– Hssz! Kutyák! – mondta jókedvűen. – A dólok a folyón fognak leúszni. Ha nem féltek, megölhetitek őket a gázlóknál.

– Mikor jönnek? – kérdezte Fáó. – És hol az én emberkölykem? – tette hozzá Akela.

– Jönnek, amikor jönnek – mondta Ká. – Várjatok, majd meglátjátok. Ami a te emberkölykedet illeti, akinek szavát vetted, s ezzel a halálba küldted, a te emberkölyked velem van – s ha még nem halt meg, arról nem te tehetsz, te fehér kutya! Várj itt a dólokra, s örülj, hogy az emberkölyök meg én a te pártodon harcolunk.
Ká ismét felúszott a folyón, s lehorgonyozta magát a szoros közepén, fölnézve a sziklapárkány vonalára. Egyszerre meglátta Maugli fejét, amint a csillagok felé kiemelkedett a szikla mögül – aztán zizzenés hallatszott a levegőben, majd a lábbal lefelé vízbe zuhanó test éles, tiszta csobbanása -, s egy perc múlva a fiú ismét Ká testének gyűrűjében pihent.
– Nem éjszakára való ugróhely ez – mondta nyugodtan Maugli. – Ugrottam én kétekkorát is mulatságból, de ez rossz hely odafönt – alacsony bokrok, mély hasadékok, mind tele Pici Néppel. Három hasadék mellett nagy köveket raktam egymásra. Ezeket majd futás közben letaszítom, s a Pici Nép dühösen ébred föl a hátam mögött.
– Ez emberi beszéd és emberi ravaszság – mondta Ká. – Bölcs vagy, de a Pici Nép mindig haragos.
– Nem: alkonyatkor távol és közel minden szárny megpihen egy időre. Alkonyatkor fogok játszani a dólokkal, mert azok legjobban szeretnek napvilágnál vadászni. Most Von-tolla vérnyomait követik.
– Csil nem hagyja ott a döglött ökröt, s a dól sem a vérnyomot – mondta Ká.
– Hát én majd új vérnyomot adok neki a tulajdon véréből, ha lehet, s piszokkal etetem meg. Itt maradsz-e, Ká, amíg visszajövök az én Vörös Kutyáimmal?
– Igen, de mi lesz, ha megölnek téged a Vadonban, vagy ha a Pici Nép megöl, mielőtt le tudnál ugrani a folyóba?
– Ha itt lesz a holnap, majd gondoskodunk a holnapi zsákmányról – idézte Maugli a dzsungelbeliek mondását, s hozzátette: – Ráérsz halotti dalt énekelni, ha már meghaltam. Jó vadászatot, Ká!
Eleresztette az óriáskígyó nyakát, s leúszott a szoroson, mint a fatörzs a megáradt folyón, a túlsó part felé igyekezve, ahol álló vizet talált, s hangosan felkacagott boldogságában. Semmit sem szeretett úgy Maugli, mint a “Halál bajuszát megcibálni” – ahogy ő mondotta -, s megmutatni a Dzsungelnek, hogy ő a legfőbb ura. Balú segítségével gyakran fosztott ki méhfészkeket magános fákon, s tudta, hogy a Pici Nép irtózik a vadfokhagyma szagától. Szedett hát belőle egy kis csomót, összekötötte háncskötéllel, aztán megindult a Von-tolla vére nyomán; a nyom déli irányban haladt a tanyáktól vagy ötmérföldnyire. Közben félrehajtott fejjel nézegette a fákat, és nevetett magában.
– Béka-Maugli voltam – mondta magában -, Farkas-Mauglinak neveztem magamat. Most előbb Majom-Maugli leszek, aztán Őzbak-Maugli. A végén pedig: Ember-Maugli. Hahó! – és végigcsúsztatta hüvelykujját a kése tizennyolc hüvelyknyi élén.
Von-tolla nyoma, amelyen véges-végig érzett a sötét vérfoltok szaga, vastag, sűrű fákból álló erdőben futott. Az erdő északkelet felé terjedt, s fokozatosan ritkult, amíg kétmérföldnyire a Méhek Sziklájától véget nem ért. Az utolsó fától a Méhek Sziklájának alacsony bozótjáig nyílt térség volt, ahol egy farkas aligha találhatott rejtekhelyet. Maugli végigloholt a fák között, mérte a távolságokat egyik ágtól a másikig; itt-ott fel is mászott egy fára, s próbából átugrott egyikről a másikra, amíg a nyílt térségre nem jutott. Ezt gondosan vizsgálgatta vagy egy óra hosszat. Aztán megfordult, tovább haladt Von-tolla nyomán ott, ahol elhagyta, megtelepedett egy fának kiugró ágán, vagy nyolc láb magasan, s csöndesen üldögélt, kését fenve a talpán, és magában dudorászva.

Kevéssel dél előtt, amikor már igen melegen sütött a nap, meghallotta a dólcsapat lépéseinek neszét, s megérezte utálatos szagukat, amint könyörtelenül ügetnek Von-tolla nyomán. Felülről nézve a Vörös Kutya feleakkorának sem látszik, mint a farkas, de Maugli tudta, milyen erős a lába meg az állkapcsa. Megfigyelte a nyomot szimatoló vezér rikító pejszínű fejét, s odakiáltotta neki: – Jó vadászatot!

A vadállat felnézett, társai megálltak a háta mögött – egész sereg vörös kutya. Farkuk lelóg, válluk izmos, combjuk gyönge, szájuk véres. A dól rendszerint igen csöndes nép, s tulajdon dzsungelében sem udvariaskodik. Jó kétszázan csődülhettek össze Maugli alatt, de ő látta, hogy a vezetőik éhesen szimatolják Von-tolla nyomát, s tovább akarják ragadni magukkal a Csapatot. Ez így nem lesz jó, mert még fényes nappal találnak a Tanyákhoz érni – Maugli pedig sötétedésig a fa alatt akarta őket tartani.
– Kinek az engedelmével jöttök ide? – kérdezte Maugli.
– Minden vadon a mi vadonunk – volt a válasz, s az a dól, aki felelt, megmutatta fehér fogait. Maugli mosolyogva pillantott le, és tökéletesen utánozta a Csikájnak, a Dekkán ugrópatkányának cincogását – értésére adván ezzel a Vörös Kutyáknak, hogy nem becsüli őket többre, mint Csikájt. A Csapat szorosan körülfogta a fa törzsét, s a vezér vad ugatással fán ülő majomnak nevezte Mauglit. Válaszképpen Maugli lenyújtotta egyik csupasz lábszárát, és éppen a vezér feje fölött facsargatta szőrtelen ujjait. Ez aztán bőségesen elég volt, hogy őrült dühre gerjessze az egész Csapatot. Akinek szőr van a lábujjai közt, nem szereti, ha emlékeztetik erre. Maugli elkapta a lábát, amikor a vezér felugrott a levegőbe, és mézédes hangon lekiáltotta neki: – Kutya, Vörös Kutya! Eredj vissza a Dekkánba, és egyél gyíkot! Eredj a testvéredhez, Csikájhoz – kutya, kutya, vörös kutya! Valamennyi lábujjad közt szőr van! – azzal újra széttárta a lábujjait.
– Gyere le, amíg ki nem éheztetünk, te szőrtelen majom! – ordította a Csapat. Éppen ez kellett Mauglinak. Végignyúlt az ágon, arcát a fa kérgére fektetve; jobb karja szabadon maradt. Alaposan megmondta a Csapatnak, hogy mit gondol és mit tud róluk, viselkedésükről, szokásaikról, párjukról és kölykeikről. Nincs a világon olyan méreggel itatott csípős nyelv, mint a vadonbelieké, ha haragjukat és megvetésüket akarják kifejezni. Ha egy kicsit gondolkoztok a dolgon, beláthatjátok, hogy ennek így is kell lenni. Ahogy Kának mondotta Maugli: sok kis tüske volt a nyelve alatt, s lassan, megfontoltan hajszolta a dólokat hallgatásból morgásba, morgásból ordításba, ordításból rekedt, őrjöngő üvöltésbe. Próbáltak visszavágni csípős szavaira, de hát akárcsak egy kölyök akart volna a dühöngő Kának megfelelni; s Maugli jobb keze egész idő alatt tettre készen hajlott be az oldala mellett, lába pedig belekapaszkodott az ágba. A nagy, pejszínű vezér sokszor ugrott föl a levegőbe, de Maugli nem mert egy elhibázott döfést megkockáztatni. Az állat természetes erejét végül úgy megnövelte a düh, hogy hét-nyolc lábnyi magasra ugrott föl. Akkor aztán előreszökkent Maugli keze, akárcsak egy fán ülő kígyó feje; megragadta a nyaka tövénél: az ág megrázkódott, amikor ez a súly húzni kezdte, s majdhogy le nem rántotta Mauglit a földre. De Maugli szorítása nem enyhült, s lassan-lassan fölhúzta az ágra az állatot, amely úgy lógott, mint egy vízbe fúlt sakál. Bal kezével a kése után nyúlt, és levágta vörös, lompos farkát, aztán ismét ledobta a dólt a földre. Csak ez kellett neki. A Csapat most már nem megy tovább Von-tolla nyomán, amíg meg nem ölte Mauglit vagy Maugli őket. Látta, hogy körben letelepszenek, véknyuk reszketése azt jelentette, hogy ott is maradnak. Felmászott hát egy magasabb ágra, kényelmesen megvetette a hátát, és elaludt.

Három-négy óra múlva fölébredt, és megszámolta a Csapatot. Ott volt valamennyi, csöndesen, rekedten, kiszáradt torokkal, acélvillogású szemmel. A nap hanyatlóban volt. Félóra múlva a Sziklák Pici Népe abbahagyja a munkát – s amint tudjátok, a Vörös Kutya nem tud jól verekedni a félhomályban.

– Nem volt szükségem ilyen hűséges őrizőkre – mondta udvariasan felállva egy ágon -, de ezt nem fogom elfelejteni. Igazi vörös kutyák vagytok, de véleményem szerint sokan vagytok ebből a fajtából. Ezért nem adom vissza a farkát annak a nagy gyíkevőnek. Talán nem tetszik, Vörös Kutya?

– Magam tépem ki a gyomrodat! – üvöltötte a vezér a fa tövét kaparva.

– No, csak gondold meg a dolgot, ó, bölcs dekkáni patkány. Sok-sok farkatlan kis vörös kutya jő ezután a világra, sebzett vörös farkcsonkkal, ami viszketni fog, ha forró lesz a homok. Eredj haza, Vörös Kutya, és sírd el otthon, hogy egy majom tette ezt veled. Nem akarsz menni? No jó, hát gyere velem, majd megtanítalak én bölcsességre!

Majom módra átlendült a legközelebbi fára, aztán a másikra, onnan ismét a másikra, s a Csapat, éhes fejét emelgetve, utána. Néha-néha úgy tett, mintha leesnék, s a Csapat egymás hegyén-hátán rohant, hogy ott legyen a koncolásnál. Különös látvány volt – a fiú, aki az alkonyi világításban csillogó késével a magas ágak közt ugrált, s a néma Csapat, amely odalenn tülekedve követte, és vörös szőre csak úgy lángolt. Amikor Maugli az utolsó fához ért, elővette a vadfokhagymát, egész testét gondosan bedörzsölte vele, s a dólok odalent megvetően üvöltöttek. – Farkasnyelvű majom, azt hiszed, eltünteted ezzel a nyomodat? – mondták. – Utánad megyünk halálig!

– Fogd a farkadat – mondta Maugli, s hátradobta a farkat arra, amerről jött. A Csapat ösztönszerűen utánavetette magát. – Most aztán gyertek utánam – halálig!

Lecsusszant a fáról, s meztelen lábával szélsebesen indult el a Méhek Sziklája felé, mielőtt még a dólok észrevették volna, hogy mi a szándéka.

Mély hangon fölüvöltöttek, s nekiindultak azzal a lassú, nehézkes ügetéssel, amely a végén mindig legyőzi azt, aki rohanva menekül előlük. Maugli tudta, hogy csapattempójuk sokkal lassúbb, mint a farkasoké; különben sohasem merte volna megkockáztatni, hogy két mérföldet vágtasson a szemük láttára. A vörös kutyák bizonyosra vették, hogy a fiú végül is a karmaik közé kerül, ő pedig bizonyos volt abban, hogy úgy játszhatik velük, ahogy akar. Csak arra kellett ügyelnie, hogy elég fölhevülten üldözzék, nehogy időnek előtte visszaforduljanak. Ügyesen, egyenletesen, rugalmasan futott; a farkatlan vezér alig ötméternyire járt a nyomában; a Csapat vagy negyedmérföldnyi területen szóródott szét, őrjöngve, elvakultan a mészárlás dühös vágyától. Maugli fülével ítélte meg a távolságot, és állandóan megtartotta; utolsó erőfeszítését arra tartogatta, hogy a Méhek Szikláján gyorsan száguldjon át.

A Pici Nép nyugalomra tért, mihelyt alkonyodni kezdett, mert nem a későn nyíló virágok évszaka volt; de amint Maugli első lépéseitől döngeni kezdett az üreges talaj: olyan hangot hallott, mintha az egész föld zümmögne. Most aztán úgy rohant, ahogy még soha életében, egymás után rúgott föl egy-két-három kőrakást, bele a sötét, édes illatú hasadékokba; olyan zúgást hallott, mint ahogy a tenger zúgása hallatszik egy pincebarlangban; szeme sarkából látta, hogy háta mögött elsötétül a levegő; látta messze maga alatt a Vengunga folyását s a vízben egy lapos, gyémánt alakú fejet; teljes erejéből előreugrott, a farkatlan vörös kutya a válla felé kaffantott a levegőben – aztán Maugli talpa megérintette a biztonságot adó folyót. Bent volt a vízben, elakadó lélegzettel, de diadalmasan. Egyetlen csípés nem érte a testét, mert a fokhagyma szaga megállította a Pici Népet arra a néhány pillanatra, amíg közöttük volt. Amint a víz alól felbukkant, Ká gyűrűi körülfogták. A szikla párkányáról egymás után ugrottak le valami koloncok – úgy látszott, mintha összekapaszkodott méhek zuhannának le, egyenesen, mint a mérőón; de mielőtt a kolonc a vizet érte volna, a méhek fölrepültek, s egy dól teste táncolt csak lefelé a folyón. Odafentről dühös, kurta vakkantásokat lehetett hallani, s ezeket mintha a parton megtörő hullámok zúgása fojtotta volna el – a Pici Nép szárnyainak zaja. Sok dól beesett a hasadékokba, amelyek föld alatti barlangokkal voltak összeköttetésben – ott fulladozott, küszködött, kaffogott a felabajgatott lépek között; s végül még holtan is fölemelték az alatta hullámzó méhtömegek, és kilökték valami lyukon át a folyó felé, hogy leguruljon a fekete hulladékhalmokra. Voltak dólok, amelyek rövidet ugrottak, fennakadtak a sziklák közt növő fákon; ezeket teljesen elborították a méhek; de a legnagyobb részük, őrjöngve a csípésektől, a folyóba vetette magát, a Vengunga pedig – ahogy Ká mondotta – éhes víz.

Ká erősen tartotta Mauglit, amíg a fiú lélegzethez nem jutott.

– Itt nem maradhatunk – mondta. – A Pici Nép csakugyan fölébredt. Gyere!

Maugli lassan úszva s gyakran a víz alá bukva, lefelé haladt a folyón; kését a kezében tartotta.

– Lassan-lassan – mondta Ká. – Egy fog nem ölhet meg száz ellenséget, hacsak nem kobrafog – és sok dól gyorsan a vízbe ugrott, amikor látta, hogy a Pici Nép fölébred.

– Annál több dolga lesz hát a késemnek. Tyhű, hogy jön utánunk a Pici Nép! – Maugli újra a víz alá bukott. A víz színét ellepték a vadméhek haragosan zúgva és megcsípve mindenkit, akit találtak.

– A hallgatás még sohasem ártott meg senkinek – mondta Ká (az ő pikkelyein fullánk nem hatolt át) -, s az egész hosszú éjszaka előtted áll még, hogy vadászhass. Hallgasd csak, hogy üvöltenek!

A csapatnak majdnem fele észrevette, hogy milyen csapdába kerültek a társaik, s hirtelen oldalt kanyarodva ott ugrált a vízbe, ahol a szoros sziklái már egyszerű meredek parttá alacsonyodtak. Dühös kiáltásaik s a “fán ülő majomra” szórt fenyegetéseik, aki így megcsúfolta őket, összekeveredtek azoknak vakkantásaival és morgásával, akiket a Pici Nép megbüntetett. A parton maradni annyit jelentett, mint elpusztulni – ezt minden dól tudta. Csapatjuk lefelé úszott a folyón, a Béke Sziklájának mély örvényei felé, de a haragos Pici Nép még ott is üldözte, és visszakényszerítette a vízbe. Maugli hallotta a farkatlan vezér hangját, amint ráparancsolt a népére, hogy tartson ki, és gyilkoljon le minden szioni farkast. De Maugli nem vesztegette idejét hallgatózásra.

– A sötétben gyilkolnak mögöttünk! – kaffant föl egy Vörös Kutya. – Itt vérrel van festve a víz!

Maugli lebukva úszott, mint a vidra, a víz alatt megdöfött egy küszködő kutyát, mielőtt még a száját is kinyithatta volna, s a vízen sötét hullámok gyűrűztek, amikor a test féloldalt fordulva felbukkant. A dólok meg akartak fordulni, de az ár nem engedte, a Pici Nép szurkálta fejüket, fülüket – s közben hallhatták a szioni csapat kihívó kiáltását, amely egyre hangosabban és mélyebben zúgott a sűrűsödő homályban. Maugli újra lebukott, s megint elmerült, és megint holtan bukkant föl egy dól, s a csapat végében újra felharsant a lárma; némelyek azt üvöltötték, hogy jobb lenne kimenni a partra, mások azt kiáltották oda a vezérnek, hogy vezesse vissza őket a Dekkánba, mások meg Mauglinak parancsolgatták, hogy mutassa meg magát, hadd öljék meg.

– Úgy mennek a harcba, hogy kétféle szándék van a gyomrukban és sokféle hang a torkukban – mondta Ká. – A többi már a te lenn várakozó testvéreid dolga. A Pici Nép hazamegy aludni. Messzire üldözött bennünket. Most visszafordulok én is, mert semmiféle farkasnak nem vagyok bőrrokona. Jó vadászatot, testvérkém, s el ne felejtsd, hogy a Vörös Kutya alacsonyan harap.

A part mentén egy farkas rohant három lábon, fel s alá ugrálva, fejét a földhöz közel, féloldalt tartva, hátát összegörbítve, magasan felszökkenve a levegőbe, mintha a kölykeivel játszanék. Von-tolla volt, a Kívülálló. Egy szót sem szólt, csak folytatta szörnyű mulatságát a dólok mellett. Ezek már régóta a vízben voltak, nehezen úsztak, bundájuk átázott, súlyos volt, lompos farkuk úgy húzódott utánuk, mint a szivacs; oly fáradtak és összetörtek voltak, hogy hallgattak ők is, s némán figyelték a velük egy vonalban mozgó, lángoló farkasszemet.

– Nem jó vadászat ez – mondta lihegve az egyik.

– Jó vadászatot! – mondta Maugli, amint vakmerően kiemelkedett a vadállat mellett, s válla mögé döfte a hosszú kést, erős taszítással, hogy a haldokló utolsó harapását elkerülhesse.

– Itt vagy, emberkölyök? – kiáltott át a vízen Von-tolla.

– Kérdezd ettől a halottól, Kívülálló! – felelte Maugli. – Egy se jött le a vízen? Én megtöltöttem szeméttel ezeknek a kutyáknak a száját; kifogtam rajtuk fényes nappal, vezetőjük elvesztette a farkát; de egynéhány maradt még neked is. Merre hajtsam őket?

– Várok rájuk – mondta Von-tolla. – Előttem van az egész éjszaka.

Mind közelebbről hallatszott a szioni farkasok csaholása. – A Csapatért, az Egész Csapatért: szálljunk szembe! – És a folyó kanyarulata továbbhajszolta a dólokat a Tanyákkal szemközt lévő homokzátonyok és gázlók közé.

Ekkor már észrevették tévedésüket. Fél mérföldnyivel följebb kellett volna a partra szállniuk, hogy szárazföldön rohanhassák meg a farkasokat. Most már késő volt. A parton véges-végig csupa lángoló szem – és a szörnyű fielen kívül, amely napnyugta óta el nem hallgatott, semmi más hang nem hallatszott a Dzsungelben. Úgy rémlett, mintha Von-tolla kaffantana rájuk, hogy lépjenek ki a partra; a dólok vezére azt kiáltotta: – Forduljatok meg, és fogjátok meg! – Az egész csapat a part felé fordult, lubickolva csapott át a sekély vízen; a Vengunga vize fölkavarodott, tajtékzott, nagy hullámok jártak egyik parttól a másikig, mint egy hajó hullámverése. Maugli utánuk rohant, szúrta-vágta a dólokat, amint összegabalyodva, egy hullámban zúdultak föl a folyó partjára.

És ekkor hosszú küzdelem kezdődött, dagadt, feszült, szétforgácsolódott, szűkült, tágult a vörös, nedves zátonyokon, összefonódott fatörzsek fölött és között, át a bozóton, fűcsomók közt, mert még most is két dól jutott minden farkasra. De olyan farkasokkal állottak szemben, akik az Egész Csapatért harcoltak; és nemcsak a Csapat kurta, magas, domború mellkasú vadászaival, hanem az aggodalmas szemű anyafarkasokkal is, akik a kölykeikért küzdöttek; itt-ott egy süldő, egyéves farkassal, akinek első bundája még alig gyapjasodott meg, s már ott cibálta-rángatta anyja mellett az ellenséget. Tudnivaló, hogy a farkas az ellenség nyakának ugrik, vagy oldalába kap, a dól pedig a hasat szereti kiharapni, tehát amikor a dólok kikászálódtak a vízből, és föl kellett emelni a fejüket, az előny a farkasok részén volt. Szárazföldön a farkasok álltak rosszabbul; de Maugli kése vízben és parton egyaránt szüntelenül járt. A négy testvér utat vágott magának Mauglihoz. Szürke Testvér, a fiú térdei közt sunnyadva, a hasát védelmezte – a többiek hátát és két oldalát -, vagy fölötte állt, ha leverte lábáról egy ugró, ordító dól, amely egész súlyával rávetette magát a nekifeszített pengére.

A többi – összegabalyodott zűrzavar volt, zilált, hullámzó tömeg, amely jobbról balra, balról jobbra vonszolódott a part mentén, s közben lassan meg is fordult saját középpontja körül. Itt egy duzzadó halom, mint valami vízhólyag egy örvényben, s úgy is pattant szét, mint egy vízhólyag, fölvetve négy-öt megtépázott kutyát, amely mind küszködve igyekszik vissza az örvény közepére; amott két-három kutya földre terített egy magános farkast, de az nagy üggyel-bajjal továbbvonszolja őket, s elmerül a többi közt; itt egy esztendős süldőt fenntart a lábán a körülötte lévő nyomás, pedig már megölték – az anyja pedig, néma dühében őrjöngve, földön meghengergetve, kaffog és harcol tovább; s valahol a harcolók legsűrűjében egy farkas meg egy dól, minden egyébről megfeledkezve, addig ravaszkodik, hogy elsőnek ragadhassa meg a másikat, amíg mind a kettőt el nem söpri a dühös harcosok áradata. Maugli egyszer elsodródott Akela mellett, akinek mindkét oldalába egy dól kapaszkodott, míg a farkas majdnem fogatlan állkapcsa egy harmadiknak véknyába kaffant össze; egyszer meg Fáót látta, aki egy dól nyakába mélyesztette fogait s előrevonszolta a huzakodó vadállatot oda, ahol már az egyévesek is végezhettek vele. De a harc dandárja vak zűrzavar volt a sötétségben; ütés, taposás, hempergés, kaffogás, morgás, fojtogatás, cibálás, tépdelés körös-körül, elöl-hátul. Az éj előbbre haladtával nőtt a kerge körbeforgás is. A dólok féltek megtámadni az erősebb farkasokat, de még nem mertek megfutamodni sem. Maugli érezte, hogy közeledik a vég, s megelégedett azzal, hogy súlyos sebeket ejtett. Az egyéves süldő farkasok nekibátorodtak; hellyel-közzel volt már idő lélegzetet venni, szót szólni egy barátjához, s akárhányszor a kés puszta villanása is félreterelt egy-egy kutyát.

– A hús már közel jár a csonthoz! – kiáltotta Szürke Testvér. Vagy húsz mély sebből vérzett.
– De még a csontot is össze kell törni – mondta Maugli. – Hujjahó! Így csináljuk ezt mi a Dzsungelben! – s a vörös penge végigszaladt egy dól oldalán, akinek hátsó részét eltakarta egy rákapaszkodott farkas.
– Ez az én zsákmányom! – horkant fel összeráncolt orrlyukain át a farkas. – Hagyd ezt nekem!
– Még mindig üres a gyomrod, Kívülálló? – kérdezte Maugli. Von-tolla félelmesen helyben volt hagyva, de szorítása megbénította a dólt, aki nem tudott megfordulni és hozzáférkőzni.
– A bikára, amely megváltott! – mondta Maugli keserű kacagással -, hisz ez a farkatlan kutya! – és csakugyan, a nagy pejszínű vezér volt az.
– Nem okos dolog kölyköket és anyafarkasokat ölni – bölcselkedett tovább Maugli, kitörölve szeméből a vért -, hacsak a Kívülállót is meg nem öli az, aki ezt megtette; a gyomrom úgy gondolja, hogy ez a Von-tolla megöl most téged.
Egy dól odaugrott a vezére segítségére; de mielőtt belevághatta volna fogát Von-tolla véknyába, Maugli kése a torkában volt, s a többit elvégezte Szürke Testvér.
– Így csináljuk mi ezt a Dzsungelben – mondta Maugli.
Von-tolla egy szót sem szólt, csak állkapcsa csattant össze újra meg újra a Vörös Kutya gerincén, miközben az élet elapadt benne. A kutya megrázkódott, feje lekonyult, nem mozdult többet – Von-tolla pedig lezuhant rá.
– Hú, a Vérbosszút megálltad – mondta Maugli. – Énekeld el a Diadaléneket, Von-tolla.
– Ez nem vadászik többet – mondta Szürke Testvér -, és Akela is régóta hallgat már.
– A csont összetört! – mennydörögte Fáó, Fáóna fia. – Mennek! Űzzétek, öljétek, Szabad Nép vadászfiai!
Egyik dól a másik után sompolygott a sötét, véres homokzátonyokról a folyóhoz, neki a sűrű vadonnak, fölfelé vagy lefelé a folyó mentén, amerre szabad utat láttak.
– Vérbosszú! Vérbosszú! – kiáltotta Maugli. – Vérbosszút kell állni! Megölték a Ridegfarkast! Egyetlen kutyát se engedjetek el élve!
Kését villogtatva rohant a folyó felé, hogy útját állja minden dólnak, aki a vízben keres menekülést – de ekkor megpillantotta Akelának kilenc halott halomba roskadt teste alól kibukkanó fejét és mellét – és Maugli térdre roskadt a Ridegfarkas mellett.
– Ugye megmondtam, hogy ez lesz az utolsó harcom? – lihegte Akela. – Jó vadászat volt. Hát te hogy vagy, testvérkém?
– Élek, és sokat megöltem.
– Én is. Most pedig meghalok, és szeretném, ha melletted halhatnék meg, testvérkém.
Maugli térdére fektette a rettentően összeszabdalt fejet, s átkarolta a megtépett nyakat.
– Régen elmúlt már Sir Kán ideje meg az emberkölyöké, aki meztelenül hempergett a porban.
– Nem, nem: én farkas vagyok. Tejtestvére vagyok a Szabad Népnek! – kiáltotta Maugli. – Nem akarok ember lenni!
– Ember vagy, testvérkém, szemem fénye. Ember vagy, mert különben a Csapat megfutamodott volna a Vörös Kutyák elől. Én neked köszönöm az életemet, s ma éppen úgy megmentetted a csapatot, mint én egykor téged. Elfelejtetted? Most minden adósság meg van fizetve. Menj a magad népéhez. Újra mondom neked, szemem fénye: ennek a vadászatnak vége van. Menj a magad népéhez.
– Soha. Egyedül fogok vadászni a Dzsungelben. Megmondtam.
– Nyár után Esős Évszak jön, azután tavasz. Menj vissza, amíg nem kergetnek.
– Ki kergetne engem?
– Maugli fogja Mauglit kergetni. Menj vissza a magad népéhez. Menj az Emberhez.
– Majd ha Maugli kergeti Mauglit, elmegyek – felelte a fiú.
– Nincs több mondanivalóm – szólt Akela. – Lábra tudnál segíteni, testvérkém? Én is voltam valaha a Szabad Nép vezére.
Maugli óvatosan, gyöngéden félreemelte a holttesteket, átölelte Akelát mind a két karjával, és talpra segítette. A Ridegfarkas pedig nagyot lélegzett, és belekezdett a Halotti énekbe, amit minden Csapatvezérnek el kell énekelnie halála előtt. Az ének lassan-lassan erőre kapott, mind emeltebb hangon zengett-zúgott messze túl a folyón – aztán az utolsó “Jó vadászatot!” kiáltásra került a sor, Akela egy rázkódással kiszabadította magát Maugli öleléséből, felugrott a levegőbe, és holtan esett vissza utolsó és legrettentőbb zsákmányára.
Maugli csak ült, fejét térdére hajtva, nem törődve semmivel a világon, miközben a menekülő dólok maradványait utolérték és letiporták a könyörtelen anyafarkasok. Lassan-lassan elhaltak a kiáltások, s a farkasok a sebektől mereven, sántikálva tértek vissza, hogy a veszteséget számba vegyék. A csapatbeliek közül tizenöt s rajtuk kívül vagy hat anyafarkas hevert holtan a folyó partján, de seb nélkül nem maradt senki. Maugli csak ült, ült a hűvös hajnalhasadásig, amikor Fáó a kezébe hajtotta nedves, vörös fejét, s Maugli hátrahúzódva mutatott rá Akela sovány testére.
– Jó vadászatot! – mondta Fáó, mintha Akela élne még; aztán összeharapdált válla fölött hátraszólt: – Üvöltsetek, kutyák! Farkas halt meg az éjjel!
De a kétszáz harcos Vörös Kutya közül, akik azzal dicsekedtek, hogy minden vadon az ő vadonjuk, s hogy semmi élő teremtés meg nem állhat előttük: hírmondó sem maradt, aki a Dekkánba megvigye ezt a szót.

CSIL ÉNEKE
(Ezt a dalt Csil akkor vijjogta, amikor a keselyűk sorra lecsaptak a tetemekkel telt folyómederbe a nagy harc után. Csil mindenkinek jó barátja, de szíve rideg: hiszen tudja, hogy a Dzsungel csaknem minden lakója előbb-utóbb az ő csőrére jut.)
Elmentek a társak az éj sűrűjén.
(Csil! Ints nékünk, Csil!)
Már szűnik a harc dühe: jelt adok én.
(Csil! Vezérünk, Csil!)
Engem hívtak, ha préda jutott,
őket hívtam, ha zerge futott.
A nyomok tűnnek: mind béna, halott.
Merész vezetők, sebesen követők,
(Csil! Ints nékünk, Csil!)
szarvast terelők és leteperők,
(Csil! Vezérünk, Csil!)
a vérszag után ólálkodók,
az óvatosak s a dulakodók:
mind nyomtalan, örökös éjbe bukók.
Jó társak voltak. Halni de kár!
(Csil! Ints nékünk, Csil!)
Nyugosztalom őket én, a madár:
(Csil! Vezérünk, Csil!)
Dermedt szem, alvadt vér a fogon,
feküsznek, holtak a holtakon,
s az én rajaim falnak szilajon.