Posted on Hozzászólás most!

A majmoknak is vannak barátaik

A törzsfejlődés során az állatok közt kialakult legkorábbi barátságok alapja ugyanaz, mint manapság az embernél: a barátok támogatják egymást a bajban, kölcsönadnak értékes eszközöket, vagy megosztanak egymással egy-egy jó falatot.
A barátság evolúcióját kutatva német antropológusok bizonyították, hogy a korábban csak az emberi kapcsolatokra fenntartott barátság fogalma létezik az állatvilágban is – írja a New Scientist.

A németországi Max Planck Intézet evolúciós antropológusa, Christophe Boesch csaknem két éven át figyelte egy elefántcsontparti csimpánzhorda életét. A 44 fős csapatban voltak a csimpánzok között jó barátok, akik, bár nem voltak rokonok, táplálékot adtak egymásnak, vagy jól használható botokat, köveket engedtek át, kisegítették a másikat, ha az csetepatéba keveredett, osztoztak a legjobb hűsölőhelyeken, kurkászták a másikat, vagy akár párosodtak is egymással.
A kutatók eddig azt gondolták, hogy az ilyesfajta szívesség motivációja az állatoknál csakis az azonnali ellenszolgáltatás, elsősorban a szex lehet, ez azonban nem így van, már csak azért sem, mert a barátságos gesztusokat nemcsak ivarérett felnőtt példányoknál, hanem fiataloknál, öregeknél, azonos és ellenkező nemű pároknál is megfigyelték.
Tény, hogy az ivarérett hímek mindenekelőtt szexet vagy legalább kurkászást reméltek attól a nősténytől, amellyel kedvesek voltak, de nem feltétlenül kaptak azonnali reakciót. A statisztikák szerint a nőstények egyszerűen csak hajlamosabbak voltak azokkal a hímekkel párosodni, amelyek többször is megosztották velük zsákmányukat és kincseiket.
„A majomhorda tagjai nagyon sok időt és energiát fektettek a tárgyak és kedveskedések adásvételébe, de ami ennél is figyelemreméltóbb, az az, hogy kapcsolataik egyáltalán nem véletlenszerűek” – mondta Boesch. Az állatok figyelmükkel mindig egy-két társukat tüntették ki. Ehhez elengedhetetlen a memória képessége és az a szándék, hogy hosszú távú kapcsolatokat építsenek ki. Ezek a tartós, egymást támogató barátságok valószínűleg erősítik a horda összetartását, és segítik őket a változó körülményekhez való alkalmazkodásban, éppúgy, ahogy az az emberi társadalomban történik.
Az utóbbi években a madarak viselkedésbiológiáját kutatók is sok meglepő ismeretet szereztek. Legutóbb például kiderült, a hollók is gesztikulálnak. Csőrüket használva hadonásznak, hogy felhívják magukra egy másik madár figyelmét. Sőt különböző apró kincseket, köveket, gallyakat vagy mohát mutatnak fel, így kezdeményezve kapcsolatot egy másik nembéli hollóval. Azt már régóta tudjuk, hogy kutyákat és majmokat meg lehet tanítani a jelekkel való kommunikációra, így sok mindent tudnak közölni gazdájukkal vagy állatkerti ápolójukkal. A vadonban azonban eddig csak főemlősöknél figyelték meg a gesztikulálást, ami tulajdonképpen az emberi nyelv alapja.
Simone Pika és Thomas Bugnyar, a bécsi egyetem munkatársai hét hollópárt figyeltek két éven át a vadonban, és azt vették észre, hogy a madarak kizárólag az ellenkező neműeknek produkálják magukat, és csak akkor kezdenek ajándékokat mutogatni, ha látják, hogy a másik figyeli őket. Az apró tárgyak bemutatását és felajánlását az udvarláshoz, majd később az életre szóló kapcsolatuk megerősítésére is használják.
A holló egyébként az egyik legintelligensebb madárcsoporthoz, a varjúfélékhez tartozik, amelyeknél már eszközhasználatot is megfigyeltek korábban, épp ezért nem olyan meglepő, hogy pont a hollók képesek a „csőrjelekkel” való kommunikációra. Az egész életükön át hűséges párok a gesztikulálás mellett saját szótárat, azaz csak általuk használt hangokat is kialakítanak.
A szkeptikusabb etológusok persze kíváncsian várják, hogy azt is felmérjék az osztrákok, hogy mennyire rugalmas és széles körű a hollók taglejtéseinek tárháza. Ha néhány mozdulatuk van csupán, amelyre a fogadó fél mindig ugyanúgy reagál, akkor akármilyen fejlett kommunikációs forma is a gesztikuláció, nem sokban hasonlít a főemlősökére. Forrás: Népszabadság.hu

Posted on Hozzászólás most!

A csalókat az állatok is megbüntetik

Az együttműködő viselkedés nemcsak a magasabbrendű társas állatoknál és az embereknél figyelhető meg, hanem már a baktériumoknál is. Kialakulásának evolúciós mozgatórugói azonban még ma sem teljesen tisztázottak. A megoldással számos szakember foglalkozik, most egy magyar-olasz kutatópáros is előállt egy lehetséges modellel.

Miért alakult ki az együttműködő (kooperáló) viselkedés az evolúció folyamán, hiszen a csaló, az együttműködésben nem részt vevő, csak a haszonból részt kérő egyedek sokszor jobban járnak, mint együttműködő társaik? A kérdés rendkívül nehéz, hiszen a fajokon belüli és a fajok közötti együttműködés látszólag ellentmond az evolúcióelméletnek. Együttműködés esetén ugyanis egyes egyedek lemondanak bizonyos előnyökről, hogy a többiek fennmaradását segítsék. A “csalók” viszont hozzájárulás nélkül juthatnak a közös javakhoz. Így a csalók növelhetik rátermettségüket, és egy idő után kiszoríthatnák a “becsületes” együttműködőket. A valóságban azonban mégsem ez történik – ahogy azt számos példa igazolja.
A Science tudományos magazin 2005-ben, alapítása 125. évfordulójára kiadott különszámában felsorolja azt a 25 legfontosabb tudományos problémát, amelynek megoldása az eljövendő negyed század kutatóira vár. Ezen a listán a tizenhatodik helyen áll a kooperatív, vagyis az együttműködő viselkedés evolúciójának kérdése.
Az együttműködés evolúciója – sok más természeti jelenséghez hasonlóan – modellek segítségével érthető meg a legjobban, mondja Scheuring István, az ELTE Ökológiai és Növényrendszertani tanszéke Elméleti Biológiai és Ökológiai munkacsoportjának kutatója. A kooperáció kialakulásának modellezésekor a kutatók már régóta a Neumann János által kidolgozott játékelmélethez nyúlnak. Scheuring és külföldi munkatársa a játékelmélet egy új modelljeit hívták segítségül az együttműködés létrejöttének megfejtéséhez. Eredményeik többek közt az Evolution szakfolyóiratban jelentek meg.
Scheuring István elmondta, hogy a kooperáció magyarázatára többféle alapmodellt lehet felírni. A kutatók nagy része kétszereplős modellt használ, amelynek egyik leggyakrabban előforduló példája az úgynevezett fogolydilemma vagy rabok dilemmája. Ezek a modellek azonban túl egyszerűek a biológia rendszerek modellezéséhez, ahol ugyanis az esetek döntő többségében nem kétszereplős “játékokról” van szó. Már a baktériumoknál is roppant bonyolult, több résztvevőt egyszerre érintő kooperációs kölcsönhatások alakulnak ki, mondta Scheuring. Részben jelzik egymásnak, hogy “itt vagyok”, így számíthatnak egymás segítségére, részben pedig közösen termelnek és bocsátanak ki olyan enzimeket, amelyek a környezetben található táplálék felvételéhez szükségesek.
Többszereplós modellek – A kutatók ezért néhány éve inkább a kétszereplős fogolydilemma többszereplős (n szereplős) modelljéhez, az úgynevezett közlegelők dilemmájához fordultak. A modellhez a következő történet társítható: a falu legelőjen a gazdák szabadon legeltetnek. Legyen a faluban 100 gazda, s mindnek legyen 1 tehene. A legelő 100 tehenet gond nélkül eltart, így minden gazda naponta 20 liter tejet tud lefejni. Azaz a legelő naponta 100 x 20 = 2000 liter tejet szolgáltat. Az egyik gazdának egy este nagyszerű ötlete támad: vesz még egy tehenet, s azt is kicsapja a legelőre. Így a 2000 liter megtermelhető tej mar 101 tehén között fog megoszlani, tehát egy tehén naponta 19,8 liter tejet fog adni. Nem nagy veszteség a többieknek, ezzel szemben a két tehénnel rendelkező gazdának 39,6 liter tej fog jutni! Ezért előbb vagy utóbb a többiek is kihajtanak még egy tehenet a legelőre. Így a 2000 liter tejet 200 tehén adja, azaz tehenenként 10 liter tej, s gazdánként 20 liter a hozam, ahogy a történet kezdetén is volt. S ezzel nem szűnt meg a csapdahelyzet, hiszen aki ezek után egy harmadik tehenet is kihajt a legelőre, az 29,85 liter tejet tud fejni, míg a többiek csak 19,9 litert. És ez így megy (menne) mindaddig, míg a tehenek éhen nem hallnak, s eközben tönkre nem teszik teljesen a legelőt.
A közlegelők dilemmáján alapuló modelleknek azonban van egy általános hibájuk, mondja Scheuring. Feltételezik, hogy a kooperátorok előnye a kooperátorok számával egyenes arányban, egy lineáris görbe mentén nő. Ez azonban – különösen biológiai rendszereknél – nem így van. Erre jó példát találunk az együttműködve vadászó állatoknál, például az oroszlánoknál. Az oroszlánok vadászatát vizsgálva kiderült, hogy a kooperáló egyedek számának növekedésével a zsákmányszerzés sikere nem lineárisan, hanem egy telítődő görbe szerint növekszik . Néhány egyed esetén a görbe eleinte lassan emelkedik, majd hirtelen megugrik, végül beáll a telített állapot, azaz hiába csatlakozik még több együttműködő egyed a csoporthoz, a zsákmányszerzés sikere egy adott létszám után nem emelkedik tovább.
Ösztönzés az együttműködésre – A természetben megfigyelhető tehát, hogy általában egymás mellett élnek a kooperáló és a csaló egyedek. Ha a csalók száma viszonylag alacsony a kooperátorok számához képest, akkor nem csökkentik jelentős mértékben a csoport sikerét, de minden esetben előnyös, ha sikerül a csalók arányát alacsony szinten tartani. A lehetséges módszerek közé tartozik például, hogy az együttműködők megbüntetik vagy valahogy “szűrik” a csalókat. Ez nemcsak az emberi társadalmakban bevett szokás, hanem bizonyos állatok között is leírtak ilyet. Például a vadászatban ímmel-ámmal résztvevő csimpánz nemigen kap a közös zsákmányból, és számíthat a falkavezér agressziójára.
A szűrés érdekes példája a kurtafarkú tintahalak esete. Az ide tartozó fajoknak sajátos világítószerveik vannak, amelyek miatt az alulról támadó ragadozók holdfényes éjszakákon nehezebben veszik észre őket. A világítást a tintahal világítószervében élő Vibrio baktériumok adják. Ezeket a tintahalak még egészen kis korukban veszik fel a környezetükből. A világítószervben más baktériumokra nézve halálos körülményeket teremtve gondoskodnak arról, hogy csak a számukra hasznos világító baktériumok telepedjenek meg a világítószerv kamráiban. Forrás: Origo.hu

Posted on Hozzászólás most!

Az Evolúció teremtése az Állatkertben

Bicikliző kígyó, fülhallgatós jegesmedve, kézimunkázó dinoszaurusz. A világ nagy kérdései. Hogy jön a gólya a születéshez? Mi a titka a barlangrajzoknak? Mivel tájékozódik a légy? Tényleg egy biztonsági őr tehet több ezer állatfaj kihalásáról? Extrém szereplők, fogós kérdések, megdöbbentő válaszok, mindez egy este, könnyfacsaró nevetés közepette. Az Állatkertben jártunk, Kovács András Péternél. Egy barlangban…
A Fővárosi Állat-, és Növénykert Barlagtermének az emberi történelemhez, a darwini törzsfejlődés-elmélethez, illetve a keresztény valláshoz kapcsolható szimbolikáját aligha kellene hosszasan magyarázni azoknak, akik elvégezték már a középiskolát. De, hogy miként kerül ide egy humorista előadása, ráadásul a stand-up comedy műfajában, ez már érdekesebb kérdés. Április utolsó szerdáján mindenesetre itt lépett fel Kovács András Péter, alias KAP, Evolúció című tematikus önálló estjével, amivel egyből humortörténelmet írt, akarom mondani, szövegelt.
A bemutató-előadás előtt hamar megtelt a nézőtér. Életkorra, nemre, látás-, és halláskárosodásra tekintet nélkül, kíváncsi és lelkes közönség verődött össze. A meghívó ugyanis jeltolmácsot, évezredes kérdésekre adandó válaszokat, rekeszizomgyötrő szórakozást és egy bicikliző kígyót ígért, és elöljáróban annyit mondhatok: nem hazudott.
Valamivel hét óra után a házigazda szerepében Hanga Zoltán, az Állatkert szóvivője lépett a színpadra, aki gyorsan megnyugtatta a jelen lévőket, ő a humort nem űzni, csupán üdvözölni jött. A rövid bevezetőből megtudtuk, hogy az előadás létrejöttében nagy szerepet játszott a Mérgesház (Az Állatkert speciálisan mérges élőlényekkel kapcsolatos gyűjteménye. – A szerk.) tavalyi megnyitója, ahol KAP volt a sztárvendég. Itt indult ugyanis az együttműködés, mely „az állatokat és a természettudományt segített felhelyezni a humoristák mentális térképére”, hiszen ez a téma sokszor hiányzik a kacagtató repertoárból.
A szóvivőt már egy igazi humorista követette a mikrofon mögött, Litkai Gergely személyében, aki a tőle elvárható könnyed iróniával igyekezett bemutatni Kovács András Pétert, egyúttal bemelegítve a közönséget. A magyar stand-up comedy megteremtőjének – tapssal és nevetéssel díjazott – szavai, mintegy „állati szőrből font fonálként” maradtak a világot jelentő deszkákon, melyet a bevonuló zene hangjaira érkező főszereplő szinte felKAPott, ott folytatva a bemelegítést, ahol mestere abbahagyta.
A műfaj egyik fontos jellemzője, hogy az előadás közben nincs díszlet, jelmez, vagy egyéb segédeszköz, csak a humorista és a mikrofon. Ez viszont nem jelenti azt, hogy az ember eszköztelen lenne, hiszen a mimika, a mozgás, a hanglejtés, a gesztusok, vagyis bármi, amit az ember a testével képes elvégezni (lásd még: metakommunikáció), itt is megengedett. Kovács András Péter gazdagon és profi módon élt ezekkel az eszközökkel, bevetve mindent a siker érdekében. Jócskán kibővítette a szövegben rejlő-, vagy akár nyelvi leleményre építő poénok számát, a vizuális viccekkel, gesztusokkal. Ezt hallgatósága tapssal, nevetéssel, időnként lelkes (de nem madár) füttyel kísérte.
KAP azt tette, amit rajongói és kedvelői várnak tőle, és amihez – mint tudjuk – nagyon ért: könnyeden, tornacipős lazasággal humorizált, mindennapi életünk visszásságait a tematikus humor állat-, és növényhatározójába rejtve. Rávilágított a Teremtés nevettető furcsaságaira („Talán Mózes a kukac helyett mondott kígyót, amolyan férfiúi nagyzásból?”), az életünk évezredek óta visszatérő momentumaira („Hogyan lett a mamutvadászatból mára disznóvágás?”), vagy éppen az állatok számunkra rejtett, nehezen értelmezhető gondolataira.
A másfél órás előadás lendületét a szünet sem tudta megtörni, a lendület végig megmaradt, a nézők pedig végül elégedetten álltak fel – kényelmesnek aligha mondható – székeikről. A hosszú, hálás taps őszinteségét jól mutatja, hogy az előadás után kisebb sor alakult ki, a lelkes rajongók autogramot, az újságírók rövid interjút akartak KAPni.
A sor végén állva igyekeztem átgondolni az előző másfél órát és az újságíró kritikus szemével keresni a hibákat. Lehet, hogy nincs pókerarcom, vagy András hobbija a gondolatolvasás, de amint leült mellém, szinte kérdés nélkül adta meg, ki nem mondott kérdésemre szánt válaszát: „Az elején kapkodtam, nem melegítettem be elég jól a közönséget, és van néhány poén is, amit így utólag máshogy mondanék.” Ezzel össze is foglaltuk azt, amit a műfajban elmélyült sajtómunkás és a tökéletes előadásra törekvő humorista, vagy latin nevén „humorgurus maximus” hibaként felírhat, de ebből a jelenlévők valószínűleg semmit nem vettek észre.
KAP összességében elégedett volt, és erre minden oka meg is lehetett, hiszen alig egy évvel a Mérgesház megnyitója után, zajos sikerrel hagyta el a saját maga által lerakott „humortörténeti mérföldkövet”. Lelkesen mesélt arról a „mini-poénevolúcióról” is, ahogy egy röpke gondolatból végül kimunkált, szórakoztató és egyben kacagtató műsor lesz, amely még előadás közben is változik. „Rengeteg dolog volt, ami most, a helyszínen pattant ki a fejemből és működött, így a következő alkalomra már be is építem az anyagba fix elemként.” – mondja, beavatva kicsit a kulisszatitkokba.
A viccek mellett a kivitelezésről beszélgettünk és elkerülhetetlen a kérdés, hogy jutott a jeltolmács a színpadra. A siket emberekhez eljuttatni a szövegelős szórakoztatás lehetőségét annyira kézenfekvő lehetőség lett volna eddig is, mégsem gondolt rá senki. Vajon miért éppen KAP törte meg a csendet? Szerény, de őszinte válasz érkezik. Nem ő találta ki. A Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége (SINOSZ) kereste meg a Dumaszínházat, hogy szívesen jönnének, és jeltolmács segítségével bekapcsolódnának a munkába. András nyitott volt a dologra, így a kedves, és nagyon rutinos tolmács hölgy segített elérni egy új, mindeddig felfedezetlen célközönséget. Felkészültségét mutatta, hogy próba nélkül, második hallásra, ezen az estén élesben is úgy tudta fordítani a poénokat, hogy azon az érintettek nagyon jól szórakoztak.
A fáradtság egyre inkább kiült András arcára, de mielőtt elengedtem volna, mindenképpen tudnom kellett a továbbiakat, a terveket. A felkészült jogászembert persze nem lehetett meglepni egy ilyen kérdéssel, a válasz már kész is volt: „A következő egy – másfél évben azon leszünk, hogy ezt a tematikus önálló estet, mint műfajon belül stílust átvigyük a köztudatba. Kérdés még, hogy rendszeresen be lehet-e hozni erre a megfelelő számú nézőt, hiszen nem biztos, hogy az emberek kiadnak-e annyi pénzt egy humoristáért, amiből a Godot-ban hármat is kapnak egy este. Ha sikerül, akkor talán már el lehet adni az anyagot egy tévének, kiadónak, és majd csak ezek után lehet gondolkodni a következőn. Mindenesetre már annak is megvan a címe, témája”. Látva az arcomon óriásira nőtt kérdőjeleket, egy pillanatnyi szünet után folytatta: „Az lesz a címe, hogy POP, és a popkultúráról szól majd. Moziról, bulizásról, vásárlásról. Egy humorba ágyazott társadalomkritikát szeretnék csinálni e köré a maszlag köré, amit fogyasztói társadalomnak hívunk”.
Az este így lett kerek, kicsit erőltetett szóviccel élve, az Evolúció megteremtődött, és mindenki látta, hogy ez jó. Kovács András Péter önálló estjének van helye a műsorrendben, ezt a megjelentek egy emberként tanúsíthatják, mint ahogy az állatokkal kapcsolatos viccekre is van még igény, tovább lépve a nyuszikás, malackás poénokon. Kerülve a felesleges szófonatokat és dicsfényt, értékelésként elég az a három szó, ami nézőtéren hangzott fel, amikor KAP lejött a színpadról: „Állati jó volt!” Forrás: One Média

Posted on Hozzászólás most!

A Közel-Keletről származik az ember legjobb barátja

A mai kutyák ősei vélhetően a Közel-Keletről, nem pedig Kelet-Ázsiából származnak, amint azt korábbi kutatások alapján feltételezték – állapították meg genetikai vizsgálatok alapján amerikai kutatók. A brit Nature tudományos magazinban csütörtökön megjelent tanulmány szerint a Közel-Keleten háziasították a kutyákat az emberi civilizáció fellendülésekor.
Robert Wayne, a Los Angeles-i Kalifornia Egyetem (UCLA) evolúciós biológusa, a kutatás vezetője úgy véli, hogy a “termékeny félholdnak” is nevezett területen – amely a mai Irak, Szíria, Libanon és Jordánia területének nagy részét foglalja magában – a civilizáció kifejlődésével egyidejűleg jelentek meg a mai kutyák elődei. Ugyanezen a területen háziasították a macskát, és innen ered sok más háziállat is.
A tanulmányban összehasonlították 85 kutyafajta kilencszáznál több egyede, valamint mintegy kétszáz, vadon élő szürkefarkas genetikai állományát. A minták a világ minden részéből származtak, beleértve Észak-Amerikát, Európát, Kelet-Ázsiát és a Közel-Keletet.
Az eddigi legnagyobb ilyen jellegű elemzésben molekuláris genetikai technikával kerestek 48 ezernél több jelzőrészt (markert) az állatok teljes DNS-állományában. A kutatók megállapítása szerint a kutyák túlnyomó többségének több egyedi genetikai markere volt közös a közel-keleti farkasokéval, mint a másutt élő farkasokéval. Némi rokoni kapcsolat az európai farkasok génállománya alapján is kimutatható volt.
Egyetlen említésre méltó kivétel, hogy genetikai kapcsolatot találtak kisszámú kelet-ázsiai kutyafajta és a Kínában élő farkasok között, ami azt jelzi, hogy némi keveredés lehetett közöttük.
A kutatás ellentmond egy korábbi genetikai tanulmánynak, amely szerint valamennyi kutya kelet-ázsiai eredetű. Az előző tanulmány azonban csak a mitokondriális DNS-re alapult, amely a teljes genetikai állománynak csupán az a kis szakasza, amely a sejt energiaellátásáért felelős mitokondrium nevű szervecskében található, nem pedig az osztódó sejtmagban.
Az első archeológiai feljegyzések a kutyákról 31 ezer évvel ezelőttiek, egy dán doghoz hasonló állatra vonatkoznak, és Belgiumból származnak. Az első közel-keleti kutyák 12-13 ezer évvel ezelőtt jelentek meg. Mint Wayne elmondta, a mai kutyák 80 százaléka modern fajta, amely a Viktória korabeli tenyésztési “láz” óta alakult ki.