Posted on Hozzászólás most!

A kutyakiképzésről általában

A kertes házak őrzésére és sportkiképzésre egyaránt a nagy termetű fajták egyedei a legalkalmasabbak, így hát van kereslet a német juhászkutyák, a boxerek, a dobermannok, a rottweilerek, a belga juhászkutyák, az óriás schnauzerek, és a német dogok iránt.
Társas együttlétükkor ezek a kölykök rendkívül játékosak, ennek során alakul ki a falkában elfoglalt helyük. Az emberrel való érintkezésük nyomán az a képzetük támad, hogy az ember ugyanolyan falkatárs, mint saját fajtársaik.

Egy éves kor körül kifejezetten örömüket lelik az ellenszegülésben, s gyakran egyszerűen nem szándékoznak szót fogadni. Hogyan kerüljük ezt el? A válasz könnyű: kiképzés útján!
A jó nevelés egy egész életre bevésődik a kutyába, de a helytelen is! Engedjük, hogy a kölyök kitombolja magát, így egészségesen, erőteljesen fejlődhet, és az igazi kiképzés csak az első életév betöltése után kezdődjön el. Ott, ahol a gazda a tanítás során csak erőszakkal és kényszerrel botladozik előre, biztosan zsákutcába jut. Biztosabb eredményt ígér, ha a fiatal kutyában rejlő ösztönöket használjuk ki. A durva erőszak félelmet és kedvetlenséget vált ki nála, és kárt szenved a gazdával szembeni bizalom is. Az örömmel dolgozó eb mindig a legtöbbet fogja teljesíteni.
Játékos ösztön magában rejti azt a lehetőséget, hogy nagyobb fáradtság nélkül hajtassunk végre vele csaknem minden alapvető gyakorlatot.
Az elhozási hajlam (apport) előfeltétele a nyomkövetési kedvnek, amely már 8-10 hetes korában megvan a kutyában. Nagyon fontos, hogy a nyomkövetés tanítása érdekében megtartsuk ezt a zsákmányolási ösztönt.
A kiképzés semmiképpen sem jelent csupán játékos tanítást. A játékosság arra kényszeríti a kutyát, hogy kezdetben “bolondozva” hajtsa végre azt, ami tőle kívánunk. Kizárólag fokozatosan alkalmazzuk a kényszert akkor, ha a kutya egyszer már felismerte azt, hogy mit várunk tőle. Semmi néven nevezendő nevelés nem nélkülözhet bizonyos kényszert. A helyes viselkedés ösztönzéseként, a dicséretet és a büntetést alkalmazhatjuk.
Egyetlen kutya sem fogja kifogástalanul végrehajtani a tőle elvárható összes gyakorlatot, ugyanakkor egy bizonyos területen csaknem minden eb tud valami különlegeset teljesíteni. A nagyon elfoglalt emberek gyakran bíznak meg más személyt kutyájuk kiképzésével. Ennek igazán sok értelme nincs, hiszen többnyire a kiképzőnek fog engedelmeskedni, a gazdának sajnos nem! Ezért kell magunknak foglalkozni a kutyánkkal, így megtanuljuk az alapkiképzés gyakorlatait. Egy nagytermetű kutya felett csak úgy lehetünk úrrá, ha tanítványunk szívesen engedelmeskedik. Ha az engedelmesség tanítását elmulasztottuk, akkor jóval nehezebb a dolgunk. Ilyenkor szinte elölről kell kezdenünk a kiképzést. Amennyiben csalódásra is sor kerül, ne veszítsük el lélekjelenlétünket, hanem gondoljunk arra, hogy előbb-utóbb sikerül.
Ősidők óta él benne vad őseitől örökölt falkaösztön (a közösségi hajlam), de a harc árán kialakult rangsort is magáévá tette. A falka élén mindig a falkavezető áll. A falka minden tagja pedig engedelmeskedik neki. A falkavezető kutya helyére a falkavezető ember került. Amennyiben helyt akarunk állni, legyünk képesek arra, hogy alárendeltségre kényszerítsük kedvencünket. Meg kell tanulnia, hogy lemondjon mindenről, ami számunkra nem kívánatos, és megtegyen mindent, amit kívánunk tőle. Előnyös, ha a kutya jól nevelt, illetőleg jól kiképzett. Semmi sem olyan értékes nála, mint az engedelmesség, és a megbízható éberség.
Miként az ember, úgy a kutya is érez örömet, gyűlöletet, szeretett, barátságot, a szerint, ahogyan egy bizonyos dolgot érzékelt, illetve átélt, és ennek megfelelően állítja be magát azzal a dologgal szemben. Ebből adódik az, hogy ha meg akarjuk tartani kedvencünk munkában tanúsított örömét, úgy nem szabad soha olyan kellemetlen érzést kelteni, amelyre azonnal visszaemlékszik, mihelyt tőle a gyakorlat végrehajtását kívánjuk meg.
Érdemes megjegyeznünk: csaknem minden kutya szívesen tanul, hajtja végre az akaratunkat. Mindenekelőtt azonban magunk tanuljuk meg azt, amit tőle kívánunk, ne verjük meg őt saját ostobaságunk miatt. Míg a tanítványunk egész életén át arra törekszik, hogy megértsen minket, használjuk fel életünk egy kis töredékét arra, hogy mi is megértsük őt. Csak ekkor fogjuk szeretni, és benne értéket látni. Ha van szívünk és lelkiismeretünk, nem bánunk soha igazságtalanul a kutyánkkal.
A kutya nem olyan teremtmény, mint az ember, aki képes beszélni. De nem is gép, hanem lélekkel bíró lény. Nem tudja azt, hogy mi a jó, és mi a rossz. Érzi azonban az örömet és a bánatot, a vidámságot és a fájdalmat, mint ahogy mi is. Hibája is van, mint önnek és nekem. Tanulni akar, de szeretetre is szüksége van. Hamar felismeri, vajon a javát akarjuk-e? Ha veszélyben vagyunk, mellettünk marad. Minthogy a kutya őse a falka legerősebbjeinek engedelmeskedett, így mi is csak akkor imponálunk neki, ha féken tudjuk tartani. Nem helyes, ha egy gyenge ember igen kemény, erőteljes kutyát tart. Ha a kutya megharapja saját gazdáját, akkor az rendszerint annak jele, hogy az illető nem méltó hozzá.
Sajnos sok emberben nincs meg a szükséges erő és tehetség a kutya kiképzéséhez. Kiterjedt tanulmányozás és az ezen a területen nyert ismeretek ellenére is sikertelenség mutatkozik náluk. Ugyanakkor mások viszont, akik elméletileg jóformán egyáltalán nem foglalkoznak nevelési kérdésekkel, szép eredményeket érnek el.
Dicsérettel és feddéssel mértéket kell tartani. Nem szükséges az, hogy a kész kutya minden teljesítményéért jutalomban részesüljön ahhoz, hogy előtte a jó és a rossz fogalma tisztázódjék. Azt a felfogást, hogy a kutyának jutalomfalat formájában adott dicséret a legmagasabb elismerés bizonyítéka lenne, nem biztos, hogy helytálló.
Valamely felmutatott teljesítményért a kutyát kezdetben legalább is barátságos – “Jól van. Okos!” – szavakkal jutalmazzuk. Nagyon lényeges, hogy minden gyakorlás után jó egyetértésben váljunk el tanítványunktól. Emiatt a gyakorlat végén mindig olyan feladatot hajtassunk végre vele, amelyet nagyon könnyedén és szívesen visz véghez, s dicsérjük meg.
A keménységgel és a fenyítéssel nagyon takarékosan bánjunk. Mindig csak valamely nem kívánt cselekedettel kapcsolatosan büntessük meg tanítványunkat. Sohase alkalmazzunk fenyítést, ha nem vagyunk biztosak abban, hogy a kutya is felismeri a büntetés célját. Egy elkövetett csintalanság utólagos büntetésével kapcsolatosan a legtöbb esetben nem várhatjuk el tőle azt, hogy megértse annak okát! Azt a büntetést, amelyben a kutya részesül, a legtöbb esetben a gazda érdemli ki. Vagyis, ha nem tudom kényszeríteni tanítványomat valamilyen feladat végrehajtására, akkor helytelen bármilyen büntetésben részesítenem. Ugyanakkor, ha a fenyítés helyett az engedelmességi gyakorlatok bizonyos mennyiségével büntetem a kutyámat, akkor tudatom vele fölényemet és kívánságomat.
A kutya nem ismer emberi értelemben vett erkölcsöt, ezért nem is helyes fenyítésről, dicséretről beszélni. Azonban már annyira hozzászoktunk az állati lélek emberiesítéséhez, hogy ezek a kifejezésmódok egészen magától értetődőnek tűnnek számunkra. Az a tragédiája a kutyának, hogy emberi gondolatokat, erényeket és gyengeségeket feltételezünk nála. Amennyiben a kutya emberi értelemben okos lenne, úgy mindent megtenne, hogy az engedetlenség következményeit elkerülje.
Minden gazdának lebegjen szeme előtt, hogy nem szabad olyan valamiért büntetni kedvencét, ami előzőleg, mint tilos, nem vált előtte ismeretessé. Tartsuk féken az egyéni haragunkat. Vannak olyan érzékeny kutyák, amelyek az egyszeri ütést sem felejtik el sohasem! Az ilyeneknél a “Szégyelld magad rászólással többet érünk el, mint a többinél egy kisebb fenyítéssel.
Dr. Szinák János (Kutya.hu)

Posted on Hozzászólás most!

Farkasokkal a villalakók

A Villalakókat emberhez szelídített európai szürkefarkas falkába engedték, és figyelték, hogy az állatok ki iránt érdeklődnek a leginkább. Ki az, akit falkavezérnek is választanának akár, vagy akit a köztük lévő rangsor megváltoztatására alkalmasnak találnak?
Lomposok és ordasok közt a valósághősök. A Villa lakói közül sokan hónapok óta még a szomszédos stúdióig sem jutottak el, és most rögtön egy farkaskalandba csöppentek.
A farkasok, amiket meglátogattak születésük óta emberek közelségében élnek, 10 napos koruktól imprintálódtak, vagyis emberhez szoktak. A testvérfarkasok közé később bekerült még három fiatal hím is, de a falka őket is gyorsan befogadta.
A játékosok nem leplezték, hogy tartanak a farkasoktól. Aztán kinyílt a ketrec ajtaja, és többé nem volt visszaút.

Posted on Hozzászólás most!

Farkasok közé eresztették a villalakókat

A nyolc játékos a Veresegyházi Medveparkba látogatott el, hogy kiderítsék, ki is az igazi falkavezér a villában.
– Ők nagyon ártalmatlan lények, kölyökkoruk óta emberekhez vannak szokva. Az európai szürke farkasok valóban alkalmasak arra, hogy egy falkán belül kiválasszák azokat a személyeket, akik megkönnyítik a társaságba való beilleszkedésüket. Vagyis, nem feltétlenül alfahímek, hanem olyan személyiséggel bírnak, hogy támaszai lehetnek a többieknek – mondta Kuli Bálint, igazgató.
A villalakók eleinte félve közelítettek az állatokhoz, a legvisszahúzódóbb Kinga (22) volt, aki – miután az igazgató megnyugtatta őt afelől, hogy semmi bántódása nem eshet, hiszen ezek az állatok rendkívül szelídek – bemerészkedett a falka közé. Az egyik állat pedig egy hatalmas ugrással üdvözölte. – Akinél a legtöbb időt töltik el az állatok, az lesz a kiválasztott. Ez esetben Fecóra (28) és Eszterre (29) esett a választásuk – mondta az igazgató. Blikk.hu

Posted on Hozzászólás most!

Farkas – háttérkép

A farkas vagy szürke farkas (Canis lupus) a ragadozók családjába tartozó, kutyaféle állat. Belőle háziasították a kutyát (Canis familiaris). Tágabb értelemben farkasnak neveznek a kutyafélék (Canidae) családján belül több más fajt is: ezek a prérifarkas (Canis latrans), a vörös farkas vagy rőt farkas (Canis rufus) és a sörényes farkas (Chrysocyon brachyurus). Itt a „farkas” alatt a szürke farkas értendő.
Holarktikus faj; (az ember után) a legnagyobb területen elterjedt emlős. Észak-Amerika és Eurázsia északi területeinek meghatározó csúcsragadozója, de megtalálhatjuk képviselőit Közép-Amerikában, Észak-Afrikában és Dél-Ázsiában is. Az egykor összefüggő, hatalmas területen a túlzott vadászat következtében ma már csak elszigetelt csoportjai maradtak fenn, így például Észak-Afrika szavanna övezetéből az ember teljesen kiszorította. Kihalt Japánban is; az Arab-félszigeten erősen veszélyeztetett, szinte el is tűnt. Természetes élőhelyét nehéz meghatározni, hiszen (az ember kivételével) a farkas a különböző biomokhoz leginkább alkalmazkodott emlős: a félsivatagtól a tundrán át a trópusi esőerdőig mindenhol képes megélni.
Jelenleg a legtöbb élőhelyén védett; több alfaja szerepel a Nemzetközi Természetvédelmi Szövetség (IUCN) vörös listáján.
A farkas falkák olyan önfenntartó szaporodó egységek, amelyben az egyedek együttműködve, közösen szerzik meg a táplálékot, és közösen nevelik a kölyköket — nemcsak a szülők, de a falka minden tagja, különösen a fiatalabbak. A falka létszáma az élőhely adottságaitól függően 2–36 lehet; általában 5–9. A falkák tulajdonképpen olyan nagycsaládok, amelyekben a vezető alfa-párhoz és utódaikhoz a szaporodási időszakban más farkasok is csatlakozhatnak — ezek később is a falka tagjai maradhatnak. A falkában szigorú a hierarchia: az abszolút úr az alfa-hím, őt követi az alfa-nőstény. A vezérhímet legyengülése (betegség, sérülés stb.) esetén a béta-hím váltja fel. A falkák időnként feloszlanak, majd (átmenetileg vagy véglegesen) újraalakulhatnak, illetve más falkákkal egyesülhetnek is. A régi falka feloszlásával létrejött új falkák egymással barátságosan viselkednek.
A falka együttműködésének két, ellentétesen motiváló alapja:
– az állandó rivalizálással kialakított rangsor és
– az egymást régóta ismerő tagok erős, kölcsönös kötődése.
Az együttműködés megköveteli:
– a fejlett szociális intelligenciát,
– a jó problémamegoldó képességet és
– a képlékeny, a körülményekhez alkalmazkodó viselkedést.
Ezek együttes hatására a farkas élőhelyeinek csúcsragadozója volt, amíg alul nem maradt az emberrel vívott versengésében.
A farkasra a „letelepedett” és „nomád” életmód váltogatása jellemző. Tavasszal és nyáron kis területen marad, amíg a kölykök fel nem nőnek, ősszel és télen azonban hatalmas távolságokat járhat be.
Táplálkozása: Más kutyaféléktől eltérően egyáltalán nem eszik növényeket, csak húst és csontot. Falkában vadászva főleg önmagánál jóval nagyobb termetű növényevőket zsákmányol (ide értve az olyan nagy patásokat, mint a jávorszarvas és pézsmatulok); a falkából kivert egyedek többnyire rágcsálókat és más, kisebb állatokat — egyebek közt rovarokat és rákokat.
A falka kitartóan, hosszú kilométereken át üldözi a kiszemelt vadat, majd amikor beéri, sorozatosan a farába, lágyékába és marjába marva terítik le. A legnagyobb sikerre törekedve elsősorban az eleve hátránnyal induló: legyengült, beteg vagy öreg vadakat szemelik ki, ezzel fontos szerepet töltenek be a préda populáció létszámának szabályozásában.
A táplálékszerző magatartás egy különleges módja a kiszemelt préda csordájának követése. A farkasok ilyenkor hosszú ideig követik és időnként meghajtják a nagy testű növényevők csordáját. Ha ilyenkor leszakadó (gyenge, idős vagy sebesült) állatot vesznek észre, azt megrohanják és felfalják. A zsákmányállatot körülvevő farkasok igyekeznek egymástól nagyjából azonos távolságot tartani. A támadást (sőt, magát a vadászatot is) mindig az alfa-hím indítja meg, a tagok azonban önállóan, de egymásra mindvégig figyelve vesznek részt benne: a farkasfalka vadászata ettől nagyon hatékony.
A zsákmányt leterítve a híres farkasétvággyal egy-egy farkas akár 9 kilogrammot is felfal belőle. Rendkívül erős állkapcsával akár a jávorszarvas vagy a bölény legvastagabb csontjait is el tudja morzsolni.Több amerikai tanulmány is bizonyítja, hogy zápfogaival (Molares) akár 105 kg/cm² (1500 Psi) harapóerőt is kifejthet. A dögöt sem veti meg: a farkas gyakran megpróbálja elkergetni friss zsákmánya mellől a többi farkast, a medvéket és a pumákat. A települések szeméttelepein is megjelenik; hajdan valószínűleg az ősi emberi közösségeket így kerülgető farkasokból háziasíthatták a kutyákat.

Posted on Hozzászólás most!

Kutyapszichológia 22 – Amikor növekszik a falka

Ezerkilencszázkilencvenhétben, egy őszi estén felhívott egy ír úriember, bizonyos Ernest. A férfi éppen esküvő előtt állt, ám sietve meg kell jegyeznem, hogy nem a menyasszonyával vagy a lagzival adódtak problémái, hanem a kutyájával. Ernest már több mint harminc éve ismerte Enidet, a hölgyet, akit el szándékozott venni. A nő, akárcsak ő, megözvegyült, ám ismeretségüket még a korábbi házastársaiknak köszönhették. Barátságuk tartósnak bizonyult, annak ellenére, hogy Enid Észak-Angliában, Ernest pedig Írországban lakott. Végül elhatározták, hogy egybekelnek, és az ír-tenger túlpartján épülő új házukban fognak élni, Louth megyében.
A gond csak az volt, hogy míg ők ketten alig várták, hogy együtt lakhassanak, kutyáik nem osztották ezt a lelkesedést. Ernest nem sokkal a felesége halála után vett egy keverék szuka kölyköt, Gypsyt. Az azóta eltelt hét év alatt Gypsy lett az első számú élőlény az életében. A menyasszonyt hasonlóan szoros szálak fűzték a maga kedvencéhez, a Kerry névre hallgató, tizenhárom éves labrador keverékhez. Ernest havonta meglátogatta menyasszonyát, és ezen alkalmak során megpróbálták összebarátkoztatni a kutyákat. Sajnos az állatok egyáltalán nem álltak kötélnek. A pár mindennel megpróbálkozott, még egy viselkedéskutatóval is, aki azonban egy ötoldalas esettanulmányon kívül semmivel sem tudott hozzájárulni a két állat közötti jó viszony kiépítéséhez. Ernest és Enid emiatt nagyon elkeseredtek.
Úgy szerveztem, hogy egy barátom kutyapanziójában találkozhassak a párral és a kutyáikkal. Először közös sétára invitáltam őket. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a két kutya állandóan méregeti egymást, ha pontos akarok lenni, inkább Gypsy volt az, aki froclizta Kerryt. A hangulat mindenesetre elég feszült volt közöttük. Aki felhív engem, hogy segítsek, mindenképpen olyan ember, akit erősen foglalkoztatnak a kutyája problémái, és őszintén szeretné megszüntetni ezeket. Ezek a gazdák nem abból a típusból valók, akik elaltatják a harapós kutyájukat, vagy a menhelyre viszik, mert nem boldogulnak velük. Ernest és Enid is azzal a meggyőződéssel kerestek fel, hogy bármit mondok is majd, ők megteszik, csak hogy megoldást találjanak a kutyáiknak. A bajt az okozta, hogy Kerry féltette Enidet, és Gypsy ugyanígy volt Ernesttel. Természetesen mindkét kutya falkavezérnek tekintette magát. Amikor a gazdák összeköltöztek, a falka megnövekedett, és a két kutya egyaránt igényt tartott az új falka vezéri posztjára. Ebben a helyzetben én arra törekedtem, hogy a kutyákat rávezessem egymás kölcsönös tiszteletére, arra, hogy a másik félben támaszt és társaságot leljenek. Ezek után mindkettőjüket alacsonyabb rangra kellett szállítanom, hogy az új falkában már alárendeltként jelenjenek meg.
Elsőként megkértem a tulajdonosokat, hogy hagyják ott a kutyáikat az Enid otthonához közel eső panzió kenneljeiben. Egymás melletti kifutókban helyeztük el őket, úgyhogy amikor a szeretett gazdik távoztak, csak a másik kutya jelentett társaságot nekik. A harmadik napon értük mentem, és kivittem őket a tágas gyakorlótérre. Ezzel az volt a célom, hogy immár közös térben legyenek, mégis olyan nagy hely álljon a rendelkezésükre, hogy ha akarják, elkerülhessék egymást. Itt ugyanis mindkettőjüknek elegendően nagy személyes tere volt.
Gypsy és Kerry eleinte nagy ívben elkerülték egymást. Ez reménykedésre adott okot, és amikor harmadik napja csináltam ezt velük, már láttam, hogy érdeklődnek egymás iránt. Csóválták a farkukat, sőt, játékra hívták egymást. Jeladás volt ez a számomra, hogy továbbléphetünk. A következő napon közös kennelbe tettem őket. Nagy, két férőhelyes kifutó volt, külön fekhellyel, külön itató- és etetőtállal, úgyhogy ha akartak, ismét csak elkülönülhettek egymástól. Aznap este felhívott a panziótulajdonos ismerősöm, hogy feleslegessé vált az egyik vacok, ugyanis a két kutya egymás mellett fekszik. Nagy-nagy elégedettséget éreztem akkor! Ellenálltam a kísértésnek, hogy azonnal értesítsem Enidet is a jó hírről, ugyanis semmi sincs olyan rossz, mint túl korai reményt kelteni valakiben, amikor a dolgok még rosszra is fordulhatnak. Ehelyett azonnal a következő fokozatra kapcsoltam. Egy hétig tartottuk a kutyákat a közös kennelben, ami alatt szépen fejlődtek is.
Míg Ernest továbbra is Írországban volt, először Enidet kértem meg, hogy látogassa meg a kutyákat. A legfontosabb most az volt, hogy a kutyáknak bemutassuk, felesleges a megnövekedett falka alfa-pozíciójáért folytatott harc, hiszen az már foglalt, és a tulajdonosa: az ember. Ezért megkértem Enidet, a viszontlátáskor “ne is vegye észre” a kutyákat. El is magyaráztam, hogy ellenkező esetben Kerry úgy viselkedne, hogy “Végre itt az én kicsikém, most már minden a régi lesz ismét!”, és Gypsy azonnal magára marad. Ehelyett azt szerettem volna, ha mindkét kutya elhagyatottnak érezné magát, mert így ismét hamar egymáshoz fordulnának társaságért. Mintegy fél óráig tartott ez a próbatétel: ezalatt Enid nem kényeztette egyik kutyát sem, nem cirógatta őket, de még csak szemkontaktust sem létesített velük. Ez nagyon kemény feltételnek tűnhet, ám én azt akartam, hogy a kutyák ne vetélkedjenek, amíg Enid jelen van. Jó párszor megismételtük ezt, és a nő minden alkalommal kissé kedvesebb lehetett a kutyákhoz, megsimogatta az állatokat, falatokat adott nekik, ám mindezt csendben, mindenféle hűhó nélkül tette. Megtanulta, hogy a cél eléréséhez a nyugodtság és a következetesség a legfontosabb eszközünk.
Amikor Ernest is el tudott jönni, megkértem, hogy Enidhez hasonlóan ő is ismételje meg az eljárást. Azt akartam, hogy menyasszonyához hasonlóan ő is egyedül csinálja a vezérség átvételét. Amikor Gypsy megpillantotta őt, rendkívül izgatottá vált. Nem is egyszer rámorgott Kerryre. Ha Ernest elkezdte volna kényeztetni, talán még rá is támad a másik kutyára – és éppen ez volt az, amit szerettünk volna elkerülni. Nem volt könnyű dolga, ám Ernest elhatározta, hogy végigcsinálja, és úgy is lett. Két nap telt el, és a férfinak sikerült mindazt elérnie, amit korábban Enidnek.
Mielőtt Ernest hazautazott volna Írországba, azt gondoltam, itt az ideje, hogy mind az öten egyszerre vágjunk neki egy közös sétának. Elérkezett a nagy nap, amikor ott álltunk a gyakorlótéren, és mindannyiunkat öröm és nyugalom töltött el. El sem tudom mondani, milyen jó érzés volt ez, hiszen olyan embereknek tudtam segíteni, akik életük egy meghatározó pillanatában fordultak hozzám, én pedig tényleg sokban hozzájárulhattam a boldogságukhoz. A módszer működött!
Nem sokkal később meghívót kaptam Ernest és Enid esküvőjére. A szertartás után, legnagyobb meglepetésemre, elhívtak a fogadásra is. Amikor bementünk az étkezőbe, a fő asztalnál foglalhattam helyet. Ernest megható beszédben köszönte meg mindazt, amit értük tettem. Nagyon meg voltam hatva, megrohantak az érzések. Akkor döbbentem rá, mekkora jelentőséggel bírhat a munkám egyes emberek számára. Ez volt életem egyik legmeghatározóbb élménye. Rájöttem, az emberek életében milyen óriási szerepet játszhat a kutyák iránti szeretet. Mindezt nem hittem volna el addig a napig.
A következő héten a két kutya beköltözhetett az ifjú pár új otthonába. A továbbiakban szerencsére csak néhány apróbb probléma miatt kellett hozzám fordulniuk. Az új család mindent egybevetve csodálatosan harmonikus közös élethez kezdhetett hozzá. Úgy egy hónappal később azután felhívott a teljesen összeroppant Enid. Dublinban voltak vásárolni, és hogy, hogy nem, Kerry kiugrott az autóból, és nyoma veszett. Ernest és Enid járt a rendőrségen, rádióhirdetést adott fel, falragaszokat helyezett el – minden hiába! Teljesen odavoltak, és én őszintén osztoztam a fájdalmukban.
Tíz nappal később, amikor már minden reményt feladtak, egyszer csak telefonált valaki Dublinból, hogy talált egy kóbor kutyát, amelyre ráillett a leírás. Máris autóba pattantak, és száguldottak Kerryért, mert ő volt a befogott állat! Enid úgy gondolta, a kutya viszontlátása lesz a nagy élmény, ám ehelyett az lett a legmeghatóbb pillanat, amikor Kerry elrobogott mellettük, egyenesen az autóhoz, amelyben Gypsy trónolt. Amikor kinyitották az ajtót, Gypsy kiugrott, nyüszítve és szinte átpördülve a levegőben, annyira örült megkerült társának. Most is megvan a karácsonyi képeslap, amit így írtak alá: “Ernest, Enid és a lányok.” Amikor rápillantok, mindig megjelenik előttem a fenti jelenet.

Posted on Hozzászólás most!

Kutyapszichológia 17 – Verekedések leszerelése

Néhány éve, amikor a kutyák és a farkasok viselkedésének közös vonásait kerestem, láttam egy érdekes filmet, amely a Yellowstone Nemzeti Parkban élő farkasokról szólt. Habár Észak-Amerikát úgy ismerjük, mint a farkasok egyik mentsvárát, a Yellowstone Park területéről mégis mintegy hatvan éven keresztül hiányzott ez a ragadozó. Aztán betelepítettek egy falkányi állatot, hogy ismét elszaporodjanak arrafelé a farkasok. Őróluk szólt a dokumentumfilm.
Ez az alkotás nagyban a segítségemre szolgált, hogy kialakíthassam a módszerem alapjául szolgáló elméletemet. Számomra a legfontosabb jelenet az volt a filmben, amikor a falka új alfa-hímet volt kénytelen választani. A korábbi vezért egy vadász golyója terítette le, így csak az alfa-nőstény maradt életben, hogy vezesse a falkát. Hamarosan érkezett egy hím a szomszédos falkából, hogy átvegye a vezérséget. A kibontakozó jelenet egyszerűen lenyűgöző volt. Az idegen elkezdett üvölteni, és fülelt, vajon felhangzik-e válaszképpen a falkavezér üvöltése. Miután semmi ilyesmit nem hallott, egyre beljebb merészkedett a vezérét vesztett falka területére.
Jelenléte nem maradt válasz nélkül. Bonyolult és időnként igen agresszív rituálé bontakozott ki. A farkasok nem fogadták túl barátságosan a betolakodót. Az összecsapások kidolgozott koreográfiát követtek. Szinte minden a pózokon múlott. A látvány sokszor az indiánok harci táncára emlékeztetett, amikor lándzsát vetnek az ellenfél lába elé a földbe. A farkasok minden nekirohanás után visszavonultak, hogy azután újból támadjanak. Mindez pedig vastagon körítve volt testbeszéddel. Eközben a jövevény látszólag teljesen nyugodt maradt. Egyszerűen csak állt egy helyben, miközben csóválta a farkát. Egyáltalán nem lépett fel fenyegetően a falkabéli farkasokkal szemben. Ugyanakkor gyengeséget vagy félelmet sem mutatott. A falka tagjai hat és fél kimerítő órán át folytatták a megfélemlítő szertartást. Végül azután történt valami meglepő. Egyszer csak abbamaradt a támadás, és a farkasok elkezdtek egyenként odamenni a jövevényhez. Az mindent egy lapra tett fel. Ha veszít, a falka csaknem biztosan végezni fog vele. Ám végül az övé lett a diadal.
Amikor a falka tagjai egyenként behódoltak, előlépett az alfanőstény. A győztes hím végső gesztusként rátette a mellső lábát a nőstény vállára, fejét pedig annak nyaka fölé fektette. Ez a póz talán egy másodpercig sem tartott, ám arra elegendő volt, hogy jelezze: a jövevényé a hatalom. Ő az új alfa. Gyönyörű pillanat volt, amelyben benne lüktetett a természet tisztasága és ereje. A falkatagok ott ugrándoztak körülöttük, szinte örvendezve annak, hogy a rend helyreállt, és a csapatnak ismét van vezetője.
Habár a kutya kikerült a farkasfalkából, a falka ösztönei benne munkálkodnak. Hiába vált a mi háziállatunkká, nap mint nap ugyanezeken a rituálékon megy keresztül. Ez talán soha nem nyilvánul meg annyira világosan a gazda szeme előtt, mint amikor kutya harcol kutya ellen. A legtöbb kutyatartóhoz hasonlóan nekem is az egyik legfőbb félelmem, hogy valamelyik kutyámat egyszer komolyan megtámadja egy másik. A kutyák képesek súlyos sebeket ejteni az ellenfelükön. Esetenként az sem idegen tőlük, hogy megöljenek egy másik kutyát.
Amikor a kutyák összeverekednek, a rajtuk eső fizikai sérülések együtt járnak a gazdák lelki sebeivel. Christine esetében sem volt ez másként, akinek a televíziós műsor keretei között segítettem. Christine egy kis gazdaság bérlője volt Yorkshire-ben. Két keverék kutyát is vitt magával: Basil élénk, sárga-fehér foltos, border collie-szerű állat volt, Tess pedig kis fekete kutyus.
Christine gondjait mégis egy harmadik állat okozta. Reggie, egy nagy termetű, fekete-sárga rottweiler keverék, a nő által bérelt tanya, úgymond, tartozéka volt. Az én álláspontom szerint a rottweilerek igazán nem szolgáltak rá félelmetes hírnevükre. Sok nagyon szeretetreméltó kutyával találkoztam már ebből a fajtából. Sokan nem tudják, hogy a rottweilert eredetileg svájci és német földművesek használták őrkutyaként. Reggie teljes mértékben megfelelt ezeknek az elvárásoknak. A kutyát hosszú futóláncon tartották. Ezt a módszert én tiszta szívemből csak ellenezni tudom. Az említett korlátozott mozgási szabadság ellenére is Reggie nagyon hatékonyan őrizte bárkivel szemben a portát. Minden tekintetben félelmetes kinézetű állat volt.
Christine bajait az okozta, hogy Basil egyike volt annak a kevés lénynek, amelyek egyáltalán nem féltek Reggie-től. Számos alkalommal előfordult, hogy a kisebb kutya, amint kilépett a házból, mindjárt odament a rottweiler keverékhez, és összeverekedett vele. Azt hiszem, sokunk számára ismerős a német juhászra rontó Yorkshire terrier, vagy a dobermannal viaskodó tacskó látványa. Amíg mi, emberek világosan látjuk a méretbeli eltéréseket, a legtöbb kutya látszólag nincs tisztában a maga méreteivel és az ebből fakadó következményekkel. Ebben persze megint tetten érhetjük a sajátos emberi szemléletmódot. Mert pont mi voltunk azok, akik a különböző fajtáknak eltérő evolúciós utat szabtunk. A valóságban a legtöbb fajta nincs túlságosan messze egymástól, még nem túl sok generációnyi különbség választja el őket. Ezért aztán nincs abban semmi meglepő, hogy a kutyák öröklötten hasonlatosnak képzelik magukat a többi fajtársukhoz. A példánkban szereplő esetre gondolva, Basil feltehetően magát is a rottweilerhez hasonlatos kutyának tarthatta. Szerencsétlenségére a méret és az erőfölény mind az ellenfél oldalán állt. Reggie mintegy kétszer akkora volt, mint Basil. Ráadásul láncra volt kötve, így igazán nem sok egyéb választása volt, mint harcolni és megvédeni magát. Basil füleit, lábait és testét lassanként ellepték a tépett, zúzott, harapott sebek, úgyhogy a kutya már-már leginkább valami anyagdarabokból összevarrt babához kezdett hasonlítani. Reggie-n sokkal kevesebb harci sérülés látszott, ám nyilvánvalóvá vált, hogy a két kutya lassan, de biztosan darabokra tépi egymást.
Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a módszeremmel nem lehet a kutyákból kiölni agresszív hajlamaikat. A harapósság nem tanult és felejthető szokás, hanem szerves része az adott kutya egyéniségének. Néha az efféle kutyákat a Rambo-sorozat első részének főszereplőjéhez szoktam hasonlítani. Amíg békén hagyták, Rambo is úgy élt, mint a többi normális ember. Amikor azután bántották, Rambo hirtelen visszatalált ahhoz a tudáskészlethez, amely elképesztően erőszakos emberré alakította. Kétségkívül vannak olyan kutyák is, amelyek nézeteltérés esetén borzalmas sérüléseket tudnak okozni akár az embereknek is. A pitbullokat például pontosan a harcra szelektálták – amikor ilyen szituációba kerülnek, teljes egészében kibontakoztatják vérengző természetüket. A módszerem nem arra való, hogy bármelyik kutyában kioltsa az agresszív hajlamokat. Arra viszont képes vagyok, hogy megtanítsam az embereket, miképpen kezeljék kutyáikat, hogy az agresszióra alkalmat adó helyzeteket biztonságosan elkerülhessék.
Sajnos meg volt kötve a kezem, amikor Reggie-n is segíteni próbáltam, mert Christine nem tudta rávenni a birtok tulajdonosát, hogy engedélyezze a kutyával való foglalkozást. A tulajdonosnak egyszerűen egy huszonnégy órán át szolgálatban lévő őrkutyára volt szüksége. Basil persze más eset volt. Abban a pillanatban, amikor először megpillantottam, már tudtam, hogy a vezérségre törő, ám vágyában beteljesületlen alfa tipikus esetével állok szemben. Az összes jellegzetesség megvolt nála: húzta a pórázt, felugrált, és állandóan ugatott. Látszott rajta, hogy a ház urának képzeli magát. Még arra is rászokott, hogy felugorjon a konyhaasztalra, mert onnét kilátott az ablakon, így szemmel tarthatta az udvart.
Christine elkezdte a szokásos köteléképítést Basillel. Megkértem, hogy ez alatt az idő alatt különösen ügyeljen arra, hogy a kutya ne mehessen oda Reggie-hez. A két kutya még csak ne is lássa egymást. Amikor úgy gondoltam, hogy Basil “elkészült”, kivittük őt az udvarra. Nem is pórázt tettünk rá, hanem hámot! Tudtam, mennyire izgatott szokott lenni, és nem akartam, hogy valahogy kitépje magát a kezünk közül. Előkészületeink közé tartozott az is, hogy Reggie-t egy pajtába rejtettük.
Amint azonban Basil elért régi ellensége területére, kiengedtük Reggie-t is, aki persze most is a láncára volt erősítve. Letérdeltem, és csendben, nyugodtan tartottam Basilt, mintegy hatméternyire a lánc hatósugarán kívül. Még ma sem tudom, az a lánc hogyan bírta ki azokat a pillanatokat! Reggie mélyről feltörő morgással valósággal röpült Basil felé. Basil ugyancsak kész volt megütközni vele, úgyhogy amennyire csak bírtam, tartottam a kutyát. Úgy tűnt, a két kutya pillanatokon belül miszlikre szeretné tépni egymást. Ám én vigyáztam, hogy a konfliktus maradjon meg a jelzések szintjén, és az állatok ne férkőzhessenek egymás közelébe.
Idővel aztán lejjebb szállt az adrenalin szintje, és a fáradtság jelei mutatkoztak a kutyákon. Az acsarkodás nem hat órán át tartott, mint a farkasoknál, talán ha negyedórás lehetett. Abban a pillanatban, amikor a kutyák elcsendesedtek, az előre megbeszélt módon kilépett Christine a házból, kezében egy-egy tál eledellel mindkét kutya számára. Ennek a momentumnak kétszeresen is jelzésértéke volt. Azt szerettük volna először is, ha a kutyákat egymás jelenlétében éri a pozitív élmény. Másodszor pedig azt is a tudomásukra hoztuk ezzel, hogy csak akkor kapják meg a jutalmat, ha békén hagyják egymást.
Ebben az esetben mégsem tudtunk teljes sikert elérni. A két kutya még hosszú ideig harcban állt egymással. A helyzetet nem lehetett gyorsan megoldani. Basil elég jól reagált a köteléképítési folyamatra, és egyre szelídebb lett a Reggie-vel folytatott összetűzések során. Sokszor már nem is jutottak el a verekedésig. Basil sebeit egyre ritkábban kellett összevarrnia az állatorvosnak. Ha a rottweiler keverék is a megfelelőképpen viselkedett volna, nem kétséges, hogy megszűntek volna az összecsapások. Minderre azonban nem nagyon számíthattunk, és a legjobb, amit remélhettem, hogy Basil ezentúl legalább csak ritka vendég lesz a rendelőben.
Ahányszor csak autóba ülünk, legyünk bár a legtapasztaltabb sofőrök is, mindig számítanunk kell arra, hogy összetalálkozhatunk egy ámokfutó vezetővel. Ugyanilyen veszélyek leselkednek átvitt értelemben a kutyatartókra is, amikor elhagyják állatukkal az otthon biztonságát. Az esetek többségében a kutyasétáltatás kellemes és voltaképpen valódi társasági elfoglaltság. Magam is számos barátságot kötöttem már, miközben kicsiny falkámat sétáltattam. A szomorú valóság azonban az, hogy minden kutyatulajdonos számára előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor találkoznak egy harcias idegen kutyával.
Ez ellen nem sokat tehetünk. A gazdák jó része nem rendelkezik kellő érzékkel és befolyással a kutyája megfékezéséhez. Minden derék gazdára jut legalább egy, aki felelőtlenül viselkedik. És szemben szinte az össze többi viselkedésfajtával, a kutyák természetes védekező magatartását nem tudjuk kiiktatni a kedvenceinkből arra az esetre, ha elkerülhetetlenné válik a harc. Csak azt tudom tanácsolni, hogy amikor csak lehet, próbáljuk meg minél inkább kerülni az ilyen alkalmakat.
Annak érdekében viszont igenis sokat tehetünk, hogy ne a mi kutyánk legyen a támadó. Ennek eléréséhez ismét a farkasfalka törvényeihez és az állat alapvető tulajdonságaihoz kell visszanyúlnunk. A természetben a farkasfalkák mindent megtesznek, csak hogy ne találkozzanak a többi csapattal. Éppen azért jelölik meg olyan intenzíven a csapáikat és a tanyáik környékét, hogy a többiek tiszteletben tarthassák azok sérthetetlenségét. A valódi összetűzések igen ritkák a köreikben.
Ha ezt észben tartjuk, rá fogunk jönni, hogy a kutyák számára igenis természetellenes dolog a többi “falkával” történő gyakori találkozás. Emlékezzünk csak: a kutya szemében a legkisebb csoport akár két főből is állhat, egy kutya – és egy ember. A magát falkavezérnek gondoló kutya számára a másik kutyasétáltató felbukkanása valóságos vészhelyzet lehet! Ha összetűzés alakul ki, ez az állat mindent meg fog tenni a saját falkája (képzelt) érdekeiért. Még nagyobb mérvű a kutya idegessége, ha az efféle találkozásra a jól ismert sétaterepen, a megszokott útvonalon kerül sor. Ha elképzelései szerint ő az alfa, az ilyen esetekben úgy viselkedhet, mintha a falka területét védené.
Az efféle idegesítő helyzetek leszerelésére szoktam javasolni a gazdáknak az úgynevezett “falkatalálkozásokat”. Ennek párhuzamosan kell történnie azzal, hogy a gazda megtanulja, miként lehet ő a séta irányítója. A dolog lényege az, hogy séta közben hozzá kell szoktatnunk a kutyát a többi kutyasétáltatóval való találkozáshoz (vagyis ahhoz, hogy a “falkák” időnként keresztezhetik egymás útját). Hosszú távon az a cél, hogy a kutya mintegy érzéketlenné váljon az idegenekkel szemben, mint ahogyan a modern városi ember is elviseli a többi ember nyüzsgő jelenlétét. Amikor két kutya találkozik séta közben, a gazdák akkor cselekszenek a leghelyesebben, ha egyszerűen nem törődnek a másik kutyával. Ha a saját kutyánk követi a mi példánkat, vagyis nem foglalkozik a másikkal, jutalmazzuk meg egy kis falattal. A kutyát így az eset kapcsán pozitív megerősítés éri. A folyamat erőszakmentes lesz, hasonlít arra, amit más vonatkozásokban már otthon is gyakoroltunk. A gazda legfontosabb feladata, hogy itt is kimutassa vezéri kvalitásait, amit a kutya felismer és bízhat benne.
Már említettem azonban, hogy hiába gyakorolunk mi a saját kutyánkkal rengeteget, amikor semmit sem tehetünk mások és a kutyáik viselkedésének irányítására. Sokszor megkérdezték már tőlem, miről lehet felismerni a támadásra hajlamos kutyákat. Az emberek természetesen szeretnének felkészülni azokra az esetekre, amikor a kutyák összekapnak. Mikor válik a morgó kutyából támadó kutya, mi váltja ki ezt a támadást és így tovább. Azt szoktam válaszolni erre, hogy nekünk sokkal inkább a másik gazdát kell figyelnünk, hagyjuk a kutyánkra az idegen kutya felmérését.
Ha egy gazda felszabadult és vidám, nagy valószínűséggel a kutyája is hasonló beállítottságú lesz. Viszont ha a gazda idegesen hadonászik, izgatottnak vagy mérgesnek látszik, és alig bírja a pórázon féken tartani a kutyáját, nagy eséllyel maga a kutya is robbanékony hangulatban lesz. Általában azok a kutyák a legveszélyesebb támadók, amelyek ilyen emberrel vannak. Amikor egy másik kutya megrohanja a miénket, talán ez a legnagyobb kihívás a vezérségünk szempontjából. Azt tanácsolom, hogy próbáljuk meg mindenáron elkerülni az effajta összecsapásokat. Nagyon rossz taktika, ha kioktatjuk a másik gazdát, vagyis magunk is támadást indítunk. A legfontosabb, hogy higgadtak maradjunk. Emlékezzünk Kipling szavaira, és ne veszítsük el a fejünket.
Sokan kérdezik, miért nem helyes az, ha egyszerűen felkapjuk a kutyát, ha verekedés robban ki. Ez azért rossz, mert ezzel csak összezavarjuk az állatot. Egyfelől kiemeljük a saját szintjéről, és nem tudja maga elintézni a dolgot a másik kutyával. Másrészt ilyenkor a gazda is ki van téve a harapásoknak. Sokkal jobb, ha erős vezérként lépünk fel, és olyan módon vezetjük a kutyát, amiből tanulhat maga is.
Nem kétséges, hogy a verekedésektől való félelem tönkreteheti a gazda örömét, amit máskülönben a séta jelenthetne neki. Jó példa erre a nyugdíjas ápolónő, Artley kisasszony esete. A hölgy egy bájos kis házikóban lakott Bridlington tengerparthoz közeli részén. Két gyönyörű bobtailje volt, Ben és Danny. Sajnos a kutyák egyre agresszívabbakká váltak, amikor séta közben más ebekkel találkoztak. És bizony egy kutya, ha megüti az ötven kilót, már elég nagynak számít. Összehasonlításképpen a szinte áttetsző Artley kisasszony nem nyomhatott többet negyvenöt kilónál. Nem csoda, ha nem bírta féken tartani Bent és Dannyt a póráz végén, még kevésbé kaphatta volna őket ölbe vész esetén. Ennek eredményeképpen egyre tehetetlenebbé vált kutyái vadságával szemben.
Mikor végül rászánta magát, hogy felhívjon, a helyzet már odáig fajult, hogy a szegény hölgy kizárólag a leglehetetlenebb időpontokban merészkedett az utcára a kutyáival. Elmesélte, hogy éjfélkor, illetve hajnali ötkor sétáltatja a kutyákat, hogy lehetőleg sikerüljön elkerülni a veszélyes helyzeteket. Biztos vagyok benne, hogy a többséghez hasonlóan ő sem nagyon bízott benne, hogy gyógyírt hozhatok neki. Meg is értettem emiatt, ám szerencsére később mintegy öt perc alatt sikerült meggyőznöm arról, mekkorát tévedett!
Artley kisasszony a kertben tartotta a két bobtailt, mert túlságosan rakoncátlanok voltak. A lakás berendezése kifogástalan ízlésről tanúskodott, és a két kutya viháncolása azonnali megsemmisüléssel fenyegette a sok értékes csecsebecsét. Megérkezésem után azonban mindössze öt percre volt szükségem, hogy lecsendesítsem az állatokat. Ahogy beléptem, szokásomhoz híven azonnal a legyőzhetetlen vezér jelzéseit öltöttem magamra, akinek fensőbbségéhez kétség sem férhet. A két kutya hamarosan nyugodtan hevert a nappaliban, hat év után először lépve be a házba!
A gazda fő problémáját azonban mégiscsak a séták jelentették. Egyszerű megoldást eszeltem ki. Az volt a célom, hogy a hölgy megtanulja elkerülni az összetűzésekhez vezető szituációkat. Megkértem, próbálja meg falatkákkal elcsalni a kutyáit a közeledő másik kutyáktól. Ha például a járdán szembejön egy másik kutyasétáltató, menjen át az utca túloldalára a két kutyával. Ha már biztos távolságban vannak, jutalmazza meg a kutyákat a falattal. Ezzel nemcsak fizikailag távolodhatnak el a veszélyes közelségből, hanem a kutyák látni fogják, hogy gazdájuk igazi vezér, aki úgy döntött, falkáját megvédendő kész az azonnali cselekvésre. Ezzel párhuzamosan azt is tanácsoltam Artley kisasszonynak, hogy lehetőleg mindvégig higgadtan és nyugodtan viselkedjen.
Ezúttal nem lehetett rögtön nagy eredményeket felmutatni. A köteléképítési folyamat tökéletes végigvitele döntő fontosságú, mielőtt az ember kilépne a kutyájával az utcára. Súlyosabb eseteknél azt szoktam tanácsolni, hogy legalább egy héten keresztül gyakoroljanak otthon a kutyával azelőtt, hogy szembesítenék az első igazán kritikus szituációval. A kutyánk ugyanis azért verekszik általában az utcán, mert azt hiszi, vezérként neki kell megvédeni a falkát. Ha otthon tudatosult már benne az új helye a rangsorban, könnyebben fog séta közben is engedelmeskedni az új alfának.
Artley kisasszony híven betartotta az előírásaimat. Két hét múlva már normális sétaidőben vihette az utcára a kutyáit. Egy évvel a nála tett látogatásom után felhívott, és abból, amit mesélt, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az életében hatalmas változást jelentett a kutyái megregulázása. Beszámolt róla, hogy éppen a tengerparton voltak, ahol Ben és Danny jót hancúrozott a többi kutyával. Bridlington utcáin így vált teljessé a béke.

Posted on Hozzászólás most!

Kutyapszichológia 3 – Hallgatni és tanulni

Most már tudom, hogy a szerencse akkortájt mosolygott rám. Ha nem kezdem el növelni a kutyafalkámat, sohasem tapasztaltam volna meg azokat a dolgokat. Akkoriban mindössze négy kutyám volt: Khan, Susie, Sandy és egy befogadott beagle, Kim. Vidám csapatot alkottak, a négy kutya eltérő jelleme csodálatosan kiegészítette egymást. A magam részéről azokban az években valósággal új életet kezdtem. Többé nem tartottak fogva kötelékek, a gyerekek kirepültek, szüleimet pedig nemrég veszítettem el. Úgy érzem, teljesen a szabad akaratomból történt hát, amikor beszereztem egy gyönyörű, koromfekete német juhász kölyköt, aki a Sasha névre hallgatott.
Mindig is szerettem volna német juhászt tartani, habár ez egy olyan fajta, amelyiknek meglehetősen visszás a megítélése az emberek körében. Gyakran csak a rendőrkutyát látják benne, egy harapós jószágot, mely hatalmas kedvvel támad rá menekülő személyekre. Természetesen ez a kép alapos finomításra szorul. A kutyafajtákra ugyanúgy megpróbálunk sztereotip jelzőket ráhúzni, mint egyes emberekre. Szinte hallom is, hogy “minden német juhász agresszív, minden spániel ostoba, a beagle-k mind megrögzött elszökdösők” és így tovább. Ez éppoly sületlenség, mintha elhinnénk, hogy a franciák mind barettet hordanak, vagy minden szerencsétlen mexikói hatalmas sombreróban mászkál. Hosszas vonakodásomat egy német juhász beszerzésétől teljesen más okra vezethetjük vissza. Egészen egyszerűen sokáig nem tartottam magamat elég érettnek egy ilyen kutya megfelelő tartására. Rengeteget hallottam rendkívüli intelligenciájukról, arról, hogy elméjüket folyamatosan le kell foglalni valami feladattal. Mindig úgy gondoltam, nekem nem volna elég időm és türelmem ehhez. Ám ezek az idők, és velük az én kételyeim, most tovatűntek.
Sasha érkezése fordulópont volt az életemben. Monty bemutatója után rájöttem, hogy őhozzá hasonlóan nekem is nagyon alaposan és kitartóan meg kell figyelnem az állataim viselkedését. Fel kell hagynom a tétovázással, és neki kell látnom a tanulásnak. Így is tettem, és az eredmények nem várattak sokáig magukra. Sasha fiatal volt, tele kiapadhatatlan energiával. Forgószélszerű belépőjére a már meglévő kutyáim teljesen eltérő módon reagáltak. Kim, a beagle egyszerűen nem vett róla tudomást. Khan láthatóan szívesen játszott a kis jövevénnyel, nem bánva, hogy az árnyékként követi őt, éjjel-nappal, mindenhová. A gondok Sandynél, Tony fiam cocker spánieljénél jelentkeztek.
Attól a pillanattól kezdve, hogy Sasha betette a lábát a házba, Sandy egyértelműen jelezte, hogy ki nem állhatja az új kiskutyát. Az igazat megvallva, Sandy a maga tizenkét évével jócskán benne volt már a korban, és egyszerűen semmi kedve sem volt hozzá, hogy ez a kis mihaszna állandóan ott ugráljon körülötte. Eleinte megpróbált nem venni tudomást róla, fejét oldalra fordítva elnézni mellette, ami nem volt túl egyszerű dolog, ugyanis a tízhetes Sasha máris nagyobb volt nála. A módszer kudarcát tapasztalva, Sandy mély hangon morogni kezdett, miközben ajkai fenyegetően visszahúzódtak fogairól. A kiskutya ettől aztán végre meghátrált.
Ahogy ott ültem és csak bámultam a jelenetet, eszembe jutott, hogy régebben is láttam már hasonlót, az egyik első springer spánielemnél, Donnánál. Donnában, avagy közkeletű nevén szólítva “A Hercegnőben”, mindig is volt valami fenséges. Amikor körútra indult a házban, mindenkinek félre kellett húzódnia előle. Emlékszem egy esetre, amikor anyám nálunk járt, és pont abba a karosszékbe telepedett le, amelyikben éppen Donna szendergett. A kutya teljesen önfeledten hevert a fotelben. Ahogy anyám odaült mellé, a kutya sértődötten felnézett, fölkelt, és megpróbálta anyut eltolni magától. Végül az édesanyám lehuppant a földre. A jelenet még egyszer megismétlődött, mivel édesanyám újból megpróbált letelepedni a fotelba. Akkoriban ezt persze szerfölött mókásnak tartottuk. Ahogy most Sashát és Sandyt néztem, rájöttem, hogy valami nagyon hasonlót látok; csak akkoriban még nem jöttem rá a történtek jelentőségére. Most első ízben láttam át igazán a miérteket. Sandy, akárcsak hajdanán Donna, megpróbálta megmutatni, ki is a főnök igazából.
A következő felismerésem az volt, amikor rájöttem, kutyáim számára mekkora jelentősége van egymás viszontlátásának. Így például, akárhányszor elvittem Sashát az állatorvoshoz egy oltásra, amikor visszajöttünk, következett a ceremónia. Nem tudom, van-e jobb elnevezése a dolognak, nekem leginkább valamiféle üdvözlési szertartásnak tűnt. Sasha hátralapított fülekkel sorra végignyalogatta az összes többi kutya száját – és ez alól egyetlen alkalom sem volt kivétel.
Eleinte mindez nem sokat jelentett a számomra. Nem tudtam, vajon Sasha fiatalos szertelenségből teszi-e ezt, vagy azért, mert új még a falkában, esetleg valami olyan tanult szokásról van szó, amelyet még azelőtt szedett föl, hogy hozzám került. Szerencsére Sashának nemcsak a viselkedése volt az, ami elgondolkodtatott, hanem az is, hogy külsejében erősen emlékeztetett a farkasokra. Addigra már olvastam néhány munkát ezekről a ragadozókról, Sashát figyelve azonban kedvet kaptam, hogy alaposabban átgondoljam, amit megtudtam róluk.
Megnéztem egypár filmet farkasokról, dingókról és egyéb kutyafélékről. Azonnal feltűnt az imént említett, Sashánál megfigyelt viselkedés. Egészen lenyűgözött, amikor a vadon élő állatoknál is láthattam ezt a ritualizált üdvözlési magatartást. Biztos voltam benne, hogy mindennek valahogy köze kell hogy legyen a résztvevők rangsorban elfoglalt helyéhez. Sejtésem egyre szilárdabbá vált, ahogy még jobban megismertem a farkasfalkát uraló törvényszerűségeket, egy közösséget, ahol minden esemény a vezetők, vagyis az alfa-pár körül forog.
Később alaposabban is kitérek majd az alfa-egyedekre. Most elegendő annyit tudni róluk, hogy az alfák a falka legerősebb, legegészségesebb és feltehetően a legintelligensebb, legtöbbet tapasztalt tagjai. Pozíciójukból fakadóan gyakorlatilag csak ők hozhatnak létre utódokat a falkában, emiatt azt is mondhatjuk, hogy biztosítják a legjobb génváltozatok megmaradását. Nagyon fontos, hogy rájöjjünk: a farkasfalkában az alfa-pár ural és irányít mindenfajta tevékenységet. A többiek elfogadják az alfák akaratát, és ellenkezés nélkül engedelmeskednek nekik. Természetesen az alacsonyabb rangú egyedeknek is megvan a maguk pozíciója, mindenki pontosan tudja és be is tartatja a rangnak kijáró tiszteletet.
A farkasokról szóló filmekben jól látszott, hogy a rituális üdvözlés mindig az alfa-egyedeknek szólt. A vezető pozícióban lévő farkasok sohasem nyaldosták egyik társuk képét sem, míg az összes többi falkatag nyalogatta az alfák pofáját. Ez a nyaldosás különben nagyon jellegzetes. Mindig az arcra irányul, és a legtöbbször szinte kétségbeesett igyekezettel végzik az állatok. Egyéb jól megfigyelhető viselkedésbeli különbségek is vannak a vezérek és alárendeltjeik között. Az alfák láthatóan magabiztosabbak, valahogy sugárzik róluk a fensőbbség. Ennek legbiztosabb jele, hogy a farkukat sokkal magasabbra emelve tartják, mint a többiek. Az alacsonyabb rangú farkasoknak is megvoltak a maguk jelzései. Egyesek egyszerűen lefeküdtek az alfák előtt. Némelyek pedig, talán a fiatalok és a még alacsonyabb rangúak, egyáltalán nem merészkedtek ennyire közel a vezérekhez, hanem távolabb maradtak. Olyan ez, mint amikor az egyik kutyának szabad megnyalni a gazdát, egy másiknak pedig nem.
Ismét rádöbbentem, hogy mindez mennyire ismerős a számomra! “A Hercegnő”, vagyis régi kutyám, Donna, pontosan ilyen uralkodó típus volt. Ám csak akkor lepődtem meg igazán, amikor a saját falkámat vettem tüzetesebben szemügyre. Rögtön felfedeztem a hasonló vonásokat. Felismertem az uralkodókat és az alattvalókat is. Világosan kitűnt, miként szorítják az alacsonyabb pozíciókba az erősebb kutyák a gyengébbeket. Minden úgy történt, akárcsak a farkasfalkában, sokáig mégsem vettem észre. Most azonban hirtelen megvilágosodott előttem, hogy a kutyák között is farkastörvények uralkodnak. Hatalmas lépést tettem előre ezzel.
Megint csak Sashának köszönhettem a legmeggyőzőbb bizonyítékot. Észrevettem, hogy sikerült előrébb jutnia a ranglétrán. Elég nagyra nőtt, és a magabiztossága is megvolt már ahhoz, hogy szembeszálljon Sandy elutasító magatartásával. Sandy pedig kezdett beletörődni a megváltoztathatatlanba. Nemcsak el-, hanem lefelé fordította a fejét – és leengedte a farkát.
Különösen játék közben volt szembetűnő az erőviszonyok megváltozása. Amikor eldobtam egy labdát vagy hasonló játéktárgyat, annak visszahozatala Sasha tiszte lett. A többiek is szaladtak persze, és odagyűltek, ahol a labda leesett, de az már nem volt vita tárgya, hogy melyik kutya fogja végül visszahozni. Ha pedig valamelyikük túlzottan megközelítette Sashát, miután az felkapta a labdát, Sasha pillantása, testének minden apró jele azt mondta: “Ez az enyém, tágulj innen!”
Sandy testbeszéde pont ennek ellenkezőjéről tanúskodott. Egyre behódolóbb lett ezekben a szituációkban, testét egyre mélyebbre bocsátotta a találkozások alkalmával. Feladta a vetélkedést, behódolt, és hagyta, hogy Sasha minden tekintetben a falka vezéreként viselkedjen. Úgy is fogalmazhatunk, a fiatalabb kutya vértelen győzelmet aratott.
Természetesen a kutyáim viselkedése nem mindig volt ennyire izgalmas. Sokszor úgy tűnt, nagyon is jól érzik magukat a ranglétrának azon a fokán, amit a magukénak tudhattak. Kezdtem megérteni, hogy a rangsor pozícióit csak időnként kell megerősíteni, felidézni a többiekben, hogy hol is a helyük. A következő lépés az volt, hogy rájöjjek, mikor is történik közöttük ennek a “megbeszélése”.
Rájöttem, hogy az én irányomban is hasonló dolgok zajlanak, mégpedig minden olyan alkalommal, amikor hazajövök valahonnan. Még jobban odafigyelve azt is észrevettem, hogy kutyáim akkor is hasonlóképpen viselkednek, ha egyéb látogató érkezik hozzám. Ahogy az idegen bejön, a kutyáim körém sereglenek. Nagyon izgatottak, odarohannak az ajtóhoz, körbeugrálják a jövevényt. És miközben ezzel foglalatoskodnak, végig mutatják a szájnyaldosás rituáléját egymáson. Ugyanezt tapasztaltam olyankor is, amikor sétához készülődve pórázra vettem a kutyákat. Mindegyik szinte szétrobbant a boldog izgatottságtól, föl-le ugráltak, és közben egyre nyalogatták egymás száját. Újból megnéztem a farkasokról szóló filmeket, és ott is teljesen hasonló dolgokat láttam. Őnáluk a falka akkor viselkedett így, amikor az állatok vadászathoz készülődtek. Az állatok fel-alá szaladgáltak, és tülekedtek a jó pozíciókért. Végül azonban mindig az alfa-pár volt az, akiknek a feje és farka mindvégig felemelve maradt. És mindig ők voltak azok, akik a falkát vezették a vadászösvényen.
Rájöttem, hogy ez a rítus azt szolgálja, hogy a farkasok újból és újból megerősítsék, ki is a vezér köztük. A legerősebb emlékeztette őket, hogy ő a főnök, és nekik követniük kell őt. A rangsor betartása egyenlő volt az életben maradással. Az én kutyafalkám tulajdonképpen ugyanígy viselkedett. Ami ebben a legérdekesebb volt számomra, az az én bevonásom a szertartásba. A kutyák magatartásából világosan kiderült, hogy engem is úgy kezeltek, mintha a falka tagja volnék. Az összes kutya közül pedig Sasha volt az, aki a leginkább odafigyelt rám.
Ha elhagytuk a házat, Sasha kivétel nélkül előttem állt minden alkalommal. Keresztbe helyezkedett előttem, ezzel elállva az utamat. Habár a póráznál fogva vissza tudtam tartani, mindig megpróbált előttem menni. Úgy tűnt, az a természetes neki, ha ő mehet elöl. Ha pedig séta közben valami erős zajt hallottunk, vagy valami váratlan történt, például felbukkant egy idegen kutya, Sasha rögtön elém állt, védelmező pozícióba helyezkedve. Sokkal dühödtebben ugatott a többi kutyánál, ha idegen ment el a házunk közelében, vagy a tejesember, illetve a postás érkezett meg. Ilyenkor nem is tudtam őt úgy lecsendesíteni, mint a többi kutyámat.
Őszintén bevallom, kissé aggasztott Sasha viselkedése. Valahogy Purdeyt juttatta eszembe, ahogyan fel-alá rohangált előttem. Talán itt, belül attól féltem, egyszer majd őt is el kell altattatnom. Szerencsére ekkor már jobban értettem, mi is zajlik körülöttem valójában. Megint Donna példája vezetett először nyomra. Visszagondoltam, hogyan is volt, amikor egy pici baba, Shaun volt nálam dajkaságban. Amikor a baba a földön feküdt a takaróján, Donna mindig mellé heveredett, egyik lábát az ő lábára helyezve. Ha a baba letaszította magáról, a kutya visszatette a lábát. Úgy tűnt, őrzi és védi a gyereket. Most rájöttem, hogy ahogyan Donna is mintegy felelősséget érezhetett Shaun iránt, úgy vigyáz most Sasha is rám. Másként nem tudtam magyarázni, miért tüntet ki ennyire a figyelmével, amikor kimegyek az ajtón, vagy látogatókat fogadok. Vajon mi másért lenne olyannyira aktív, amikor sétálni viszem?
Rájöttem, hogy mennyi hibát követtem el pusztán az emberi beidegződéseimből eredően. Mint talán minden ember ezen a bolygón, meg voltam győződve arról, hogy a világ a mi fajunk körül forog, és a többi állatnak is valahogy be kell illeszkednie a mi rendszerünkbe. Úgy képzeltem, hogy mivel én vagyok a kutyáim gazdája, ez automatikusan azt is jelenti, hogy a vezérük is én vagyok. Most először kételkedni kezdtem ebben a felfogásban. Arra gondoltam, vajon nem Sasha véd és vezet-e inkább engem.
Mindig is mélyen érintettek a kutyák felől jövő tapasztalataim. Ám mindegyik közül ez volt eddig a legerősebb hatású élményem. Teljes egészében átformálta a gondolkodásmódomat. Úgy is mondhatnánk, egyszer csak leesett a tantusz. Azt gondoltam: “Várjunk csak egy kicsit! Hátha teljesen téves úton járok! Hátha mindenre egy tipikusan emberi – szemtelenül erőszakos – keretet akarok ráerőltetni. Ahelyett hogy a kutyák szemszögéből próbálnám szemlélni a dolgokat. Hátha nem a kutya függ mitőlünk, hanem ők gondolják pont azt, hogy nekik kell miránk gondot viselniük. Lehet, hogy a kutya azt képzeli, hogy igazából ő a falkavezér, és az ember csak egy a falkatagok közül? Esetleg azt gondolja, hogy neki kell vigyázni miránk, nem pedig fordítva?” Ahogy efféle gondolatokon rágódtam, hirtelen minden kezdett a helyére kerülni.
A szeparációs stresszre gondoltam. Egy olyan kutya jelent meg előttem, amelyik ahelyett, hogy azt gondolná: “Hová tűnt a mama, a papa?”, azon aggódik inkább: “Hol lehetnek azok az átkozott kölykök?” Ha Önöknek lenne egy kétévesforma gyerekük, és hirtelen nem tudnák, hová is tűnhetett, vajon nem őrülnének-e bele a rémületbe? Az egyedül hagyott kutyák sem unalmukban pusztítanak a lakásban, hanem azért, mert pánikba esnek az aggodalomtól. Amikor pedig az ember hazatér, és a kutya felugrál rá, azt nem azért teszi, mert játszani szeretne, hanem mert így üdvözöl bennünket ismét a falkában, aminek a felügyeletével őszerinte neki kell foglalkoznia.
Sok tekintetben bolondnak éreztem magam. Elkövettem azt a hibát, amit mi, emberek oly sokszor elkövettünk már, amikor állatokkal foglalkoztunk. Azt gondoltam addig, hogy a kutyáknak nincs saját nyelvük, mert hogyan is lehetne, amikor MIVELÜNK élnek?! Úgy képzeltem, képesek felfogni, hogy ők háziasított állatok, és hogy az én otthonomban laknak. Nem gondoltam arra, hogy a saját, vadonból örökölt szabályaik szerint élik az életüket továbbra is. Röviden összefoglalva, emberi szemmel tekintettem rájuk. Nem mondhatnám, hogy ez a felismerés egy szemvillanás alatt kerített a hatalmába. Nem volt sem derült égből lecsapó vakító villám, sem földindulásszerű megvilágosodás. Mégis, attól kezdve az egész hozzáállásom gyökeresen megváltozott.

Posted on Hozzászólás most!

A vérengzés után felbolydult a falka: újabb farkaskölyök maradt árván

Május 7-én két fokozottan védett európai szürkefarkast lőttek agyon a Veresegyházi Farkas- és Medvefarmon. Az állatokat fényes nappal végezték ki az ismeretlen elkövetők. A falka felbolydult, immár három kölyköt taszított el magától az anyja.
Már rendbenlévőnek tünt a helyzet, de újabb kölyköt lökött el magától az anyja abban a farkasfalkában, melynek két vezérállatát nemrégiben agyonlőtték Veresegyházi Farkas- és Medvefarmon. Eddig két, mostantól pedig már három kölyök maradt árván, így Maugliról, Piciről és Kiskicsiről Szilágyi István, a Fehérkereszt Állatvédő Liga kurátora gondoskodik.
Kivégezték a farkasokat – A menhelyen élő, szelíd, fokozottan védett farkasok közül kettőt ilőttek ki május 7-én. A gondozók késő délután fedezték fel a két elpusztult fiatal hím tetemét, nem messze a kerítéstől. Egyiküket fekve másikukat futva érhette a lövés. A “vadász” valószínűleg látogatóként ment be a parkba és hangtompítóval felszerelt fegyverével adhatta le a lövést, hisz azt fényes nappal senki sem hallotta.
– Megdöbbentő volt a látvány, hogy két egészséges felnőtt állat egymástól kis távolságra fekszik holtan. Harcra, verekedésre utaló jelek nem voltak. A farkas falkában a belső viták nem járnak halálos következménnyel, főleg nem ilyen körülmények között élő, “szocializált” farkasok között. Ezek az állatok ismerték az embereket, bizalommal voltak feléjük, megszokták az emberek jelenlétét – áll a Fehérkeresz Állatvédő Liga közleményében. Mint írják, A farkasok szigorú belső szabályok közt élnek, de az nem képzelhető el, hogy két felnőtt hím állat egymástól nem messze kimúlna. Ráadásul most van az utódnevelési időszak, ilyenkor inkább összefogás jellemzi az állatokat, nem pedig harc. A tragédia következtében felborult a falka sorrendje, az állatok összezavarodtak – hívják fel a figyelmet.
A farkas 1993 óta védett, 2001 óta fokozottan védett fajnak számít Magyarországon, nem lőhető, eszmei értéke 250 ezer forint. Az elkövetők kézrekerítésére 200 ezer forintot adtak össze a farkasok segítői: Kun Bálint a farm igazgatója, valamint Szilágyi István a Fehérkereszt Állatvédő Liga kurátora. Forrás: Nol.hu