Posted on Hozzászólás most!

Kutyapszichológia 16 – Pórázról elszabaduló kutyák

Amikor a kutyát eleresztjük a pórázról, talán a legfontosabb az, hogy vissza is tudjuk majd hívni. Lehetnek olyan esetek is, amikor ez élet-halál kérdésévé válik. Ez egyike azon szituációknak, amikor a kutyának a gazdájában a vezért kell látnia, a személyt, akinek a feladata (és képessége is) a létfontosságú döntések meghozatala.
Hosszú évek munkája során nem egy esetet láttam már, amikor az irányíthatatlanság végzetes eseményeknek lett az okozója. Különösen az egyik ilyen vérfagyasztó történet jut eszembe sokszor. Reggel volt, éppen az orvosom háza előtt várakoztam. Az épület közelében forgalmas főút húzódott. Ahogy ott várom, hogy a rendelő kinyisson, egyszer csak megpillantok egy Yorkshire terriert, amint a közeli birtokról egyenesen az út irányába rohan. A kutya nyomában három gyermek szaladt, akik mindhiába kiabáltak és integettek neki. A kis terrier mindig megállt, hátrapillantott, aztán ahogy a gyerekek közeledtek, továbbszaladt.
Az úton közben zajlott a reggeli forgalom, mindenfelé autók robogtak. A kutya pontosan az út felé tartott. Tudtam, hogy nem késlekedhetem, ezért torkom szakadtából rákiabáltam a gyerekekre, hogy álljanak meg. Biztos elcsodálkoztak, hogy ki lehet ez az őrült, aki úgy ordít és integet feléjük, mintha legalábbis a világvége jött volna el. Ám ugyanakkor nagy bajban is voltak, úgyhogy szerencsére úgy cselekedtek, ahogy kértem. Először is azt mondtam, hogy maradjanak csöndben. Majd arra utasítottam őket, hogy forduljanak meg, és fussanak vissza a birtok felé. Nagy megkönnyebbülésemre a terrier észrevette ezt és megállt, alig pár lépésnyire az útpadkától. Majd megfordult, és a gyerekek után iramodott. Dermesztő pillanat volt. Ha a gyerekek tovább üldözték volna a kutyát, az szinte biztos berohan az autók kerekei alá.
Abban a pillanatban persze nem volt időm arra, hogy megmagyarázzam a gyerekeknek, mit is csináltak rosszul. Amikor elkezdtek futni a kutya után, akkor mintegy leálltak vele játszani, és elfogadták, hogy ő vezeti őket. Ennek a fogócskának márpedig véget kellett vetni és újraosztani a szerepeket. Biztos vagyok benne, hogy a lecke hatásos volt. Mindennél fontosabb, hogy megértessük a kutyával, mit is akarunk. Ehhez pedig, mint mindig, most is állhatatosságra és higgadtságra van szükség az ember részéről.
Az egyik legemlékezetesebb esetem Beau, a bernáthegyi volt. Vele is a Yorkshire-i Televízió bemutató jellegű programjának keretében találkoztam. Mindannyian ismerjük, micsoda hírnévre tettek szert a bernáthegyiek mint mentőkutyák. A legendás pálinkás hordóval a nyakörvükön a nagy termetű bundások számtalan bajba jutott hegymászót és utazót mentettek meg az Alpok bércei között. Nos, Beau még csak a közelébe sem ment a hegyeknek. Ő egy olyan különleges bernáthegyi volt, aki nem kereste az embereket. Ehelyett inkább az emberek próbálták megtalálni őt.
Beau gazdája, egy Heidi nevű hölgy, ideje java részét azzal töltötte, hogy a kutyáját kergette a közeli parkok valamelyikében. Bármit tett is, képtelen volt visszahívni magához az állatot. Már odáig jutott, hogy kezdte feladni a próbálkozásokat. Séta közben nem csatolta le többé Beau-t a hosszú póráz végéről. A hölgy nem merte elengedni a kutyát.
Mivel azonban Heidi ugyanakkor lelkiismeretes gazda is volt, jól tudta, ez a megoldás nem az igazi a kedvence számára. Beaunak, mint a kutyák többségének, némi leckére volt szüksége. Megkértem hát Heidit, engedje el Beau-t a pórázról. A bernáthegyi azonnal eliramodott, hatalmas tankként robogva a parkban. Amikor aztán arra került a sor, Heidi pontosan olyan hiábavalóan kezdte szólongatni a kutyát, ahogyan azt megjósolta nekem. Úgy hatszor hívta, azután feladta. A hiba, amit Heidi elkövetett, elég szokványos volt. Amikor szétnéztem a lakásában, azt tapasztaltam, hogy az asszony mindenfelé táplálékot hagyott szanaszét a kutya számára. Séta közben mindig ő követte Beau-t, ha az szökésben volt éppen. Ez pedig nem jelez mást a kutyának, mint hogy ő az igazi vezér, nem pedig a gazda. Heidi megengedte, hogy minduntalan a kutya diktálja a feltételeket, a saját játékszabályai szerint.
Heidinek először is le kellett rohannia Beau-t a neki szóló jelzésekkel, amelyek természetesen a köteléképítés négyes szabályrendszeréről szóltak. Ugyanis mindig otthon kell megtanulni bánni a kutyával ahhoz, hogy azután már nyugodtan kiléphessünk vele az utcára. Beau alapjában véve jó természetű kutya volt, aki gyorsan felfogta, mi is az új felállás. Ez az időszak persze a legtöbb gazda számára nem tartozik a legkönnyebbek közé. Én mégis arra szoktam kérni őket, szilárdan tartsanak ki, amíg csak nincsenek teljesen készen az átneveléssel. Két hétbe tellett, amíg Beau kezdett engedelmeskedni Heidi hívásának a házban és a kertben. A gazda megtanulta jutalmazni a jó viselkedést, cserében a kutya rájött, hogy melyik magatartást követi az ízletes falat. Ekkor következett a döntő pillanat, az asszonynak ki kellett terjeszteni az otthon szerzett tiszteletet. Úgy kellett fellépnie, mint a személynek, aki majd a “vadászatot” is vezeti. Ez egyáltalán nem ígérkezett könnyűnek.
Beau mindig nagyon izgatott lett, amikor Heidi elővette a pórázt. Ezért arra kértem a nőt, hogy próbálja minél nyugodtabban megoldani ezt a szituációt. Ha a kutya elkezdett tombolni, a pórázt tegye le az asztalra, és menjen odébb. Ennek az üzenetnek a következő a lényege: “A kutya elrontotta a dolgot, ezért elmarad a vadászat.” Beau-nak fel kellett ismernie, hogy cselekedeteinek következményei vannak. Amikor a kutya lecsillapodott végre, Heidi csak akkor csatolta rá a pórázt, és indult el vele az ajtó felé. Nagyon fontos volt, hogy már ekkor, a séta legelején nyilvánvalóvá váljon, ki is vezet kit. Így tehát, amikor az ajtón kilépve Beau elkezdte húzni a pórázt, Heidinek ismét “ki kellette szállnia”, vagyis megfordulnia és visszamenni a házba. Három vagy négy napig is eltartott, amíg sikerült nekik a kapun kívülre kerülni. Beau állandóan húzott, ezért a séta mindig hamvába holt. Végül azonban a kutya megértette, mit akarunk tőle, és már nem feszítette a pórázát.
Most már a visszahívás gyakorlása következett. Heidi egy hosszú kötél betoldásával meghosszabbította a pórázt. Ezután azt tanácsoltam, hogy engedje a kutyát mintegy kétméteres távolságba, és onnét hívja vissza jutalomfalat segítségével. Ha sikerült a dolog, fél-egy méterrel mindig messzebbre engedhette a kutyát a következő alkalommal. Beau szépen teljesítette a gazdája kérését, amíg végül a kötél teljes tízméteres hosszúsága ki nem bontakozott. Ekkor pedig már nem volt más hátra, mint hogy Heidi elengedje a kutyát.
Ezek után pontosan azt kellett gyakorolniuk póráz nélkül, amit addig póráz segítségével. Heidinek újra meg újra be kellett hívnia a kutyát. Minderre otthon került sor, és a sok fáradozásnak hamarosan meglett az eredménye. Heidinek mind nagyobb távolságról sikerült magához édesgetnie Beau-t, akit a táplálék varázsa mindig visszakormányozott a gazdájához. Hamarosan már ötven méterről is sikerült behívni a bernáthegyit. Egy hónap sem telt bele, és Heidinek végre része lehetett abban a hatalmas örömben, amit mindig is várt a kutyasétáltatástól. Elmúltak azok az idők, amikor a séták abból álltak, hogy a nő kétségbeesetten hajszolta bóklászó kutyáját. ,-{ Beau szinte az első szóra ott termett a gazdájánál. Ennél jobban nem is sikerülhetett volna a dolog, és érzésem szerint a végére Beau is sokkal vidámabb, egészségesebb kutyává alakult.
Hosszú évek alatt azt is megtanultam, hogy a kutyákkal való munka mindig megkívánja, hogy az ember képes legyen a rögtönzésre. Éppen ezért módszeremet a rugalmasság is jellemzi, hogy minél inkább az adott gazda életviteléhez alakíthassuk azt. Amikor a saját német juhászomat neveltem, rájöttem, hogy az is kell, hogy a ;’ kutya személyiségéhez passzoljon a tanítási módszer. Mindig is az volt a véleményem, hogy minél intelligensebb egy kutya, annál jobban ragaszkodik a saját szokásaihoz. Az okos kutyák folyton a saját megoldásaikon törik a fejüket. Bármire próbáljuk is rávenni őket, mintha mindig azt kérdeznék, miért is kell nekik ezt megtenni. Ugyanakkor ezért van az is, hogy az értelmes kutyák könnyen alakíthatóak a módszeremmel. Hamar rájönnek, megértik, hogy nekik ebből csak jó származhat, és már el is fogadják az új rendet. A német juhászkutyánál kevés értelmesebb fajta létezik. És még kevesebb olyan kutyát láttam, aki gyorsabban haladt volna a tanulásban, mint Daisy May, az általam tenyésztett német juhász. Daisy May kirobbanóan energikus kutya, akivel igazi öröm együtt lenni. Nagyon könnyen elsajátította a módszeremet, és egykettőre beilleszkedett a falkámba. Mígnem aztán egy nap, amikor éppen a szabadban voltunk, hirtelen próbatétel elé állított.
Mindig is szerettem kisebb autós kirándulásokra indulni a kutyákkal. Az említett alkalommal is efféle kirándulást tettünk egy földúton, hogy a kutyák kedvükre rohangászhassanak egyet. Amikor aztán már ideje volt hazafelé indulnunk, Daisy kerek perec megtagadta, hogy beszálljon az autóba. Ott álltam a kocsiajtó mellett, s hívtam a kutyát. De az egyre csak ugrált körülöttem, és esze ágában sem volt beszállni.
Persze megtehettem volna, hogy egyszerűen a grabancánál fogva berakom az autóba. Azonban, ahogyan ezt már többször említettem, én azt szeretem, ha a kutyák a maguk akaratából teljesítik a kéréseimet. A célom mindig is az volt, hogy az együttműködésről pozitív tapasztalataik legyenek. Ha most betuszkoltam volna Daisy Mayt az autóba, az nagyon rossz emlékeket hagyott volna benne. Tehát valami mással kellett próbálkoznom. Amikor a kutya egyre csak játszadozott, én szépen beültem a kocsiba, és elhajtottam – nélküle. Világos válaszút elé állítottam. Ott belül minden arra késztette, hogy a falkában a helye, hogy nélkülünk nem tudna élni. Vagy mégis a falkán kívüliséget választja?
Alig húsz méter megtétele után megálltam, kiszálltam, és hívtam megint. Daisy May odaszaladt, de ismét csak ugrándozott körülöttem. Világosan látszott, hogy folytatni akarja a játékot, és esze ágában sincs beszállni. Én erre ismét visszaültem és elhajtottam, ám ezúttal már gyorsabban és messzebbre. Ezzel mintegy azt kérdeztem: “Tényleg el akarsz válni tőlünk?” Közben figyeltem a kutyát a visszapillantó tükörben. Ott futott a kocsi mögött. Amikor azután megálltam, habozás nélkül beugrott a többi kutya közé. Nagy-nagy dicsérettel jutalmaztam érte.
Más gazdák kutyáinál szerzett tapasztalataim arra intettek, hogy az efféle nagy jelentőségű leckéket, amilyen hamar csak lehet, meg kell ismételni. Így hát a következő napon újból elmentünk ugyanarra a helyre. Daisy May először ismét nem akart beszállni az autóba. Most már egyáltalán nem volt kedvem játszadozni vele. Ahogy elkezdett ugrabugrálni, elhatároztam, hogy megmutatom, mire számíthat, ha nem viselkedik rendesen. Beültem az autóba, és sebesen elhajtottam, mintegy kétszáz méterre a nyílt mezőre. Hozzá kell tennem persze, hogy a közelünkben legalább ötszáz méteres körzetben nem volt autóút. Daisy May ész nélkül loholt utánunk. Amikor kinyitottam az ajtót, már ugrott is befelé. Ez volt az utolsó alkalom, hogy szükség volt erre a színjátékra. Daisy May azontúl mindig az első volt a kutyáim közül, ha beszállásról volt szó.

Posted on Hozzászólás most!

Kutyapszichológia 15 – Felugrálós kutyák

Vannak olyan gazdák, akik képesek leszoktatni kutyájukat a felugrálásról, mások pedig (többnyire aprócska kutyusok tulajdonosai) elbűvölő szokásnak tartják ezt. Többnyire azonban csupa bosszúság emiatt az élet, gondoljunk csak a sáros mancsnyomokra a ruhánkon, valamint a kezünkből kilökött és szanaszét szóródó holmikra. Számomra mégis a gazda és kutya közötti megértés hiánya okoz szenvedést az efféle jelenetek láttán. Kölcsönösen nem értik ugyanis, mit szeretne a másik. Az én szerepem itt is a közvetítőé, vagy ha úgy tetszik, a tolmácsé lesz.
Voltaképpen minden páciensem emlékezetes a maga módján. A legfelejthetetlenebb mind közül talán mégis Simmy, ez a fakó színű keverék kutya, amely külsejét tekintve talán leginkább egy whippet és egy terrier között volt félúton. Alan és Kathy, Simmy gazdái a lincolnshire-i Scunthorpe-ból akkor hívtak fel telefonon, amikor már a türelmük végére értek. Elmondásuk alapján Simmy legfőbb hibája az volt, hogy felugrált a házba érkező látogatókra. A felugrálás szerintem is a kutyák egyik legutálatosabb szokása. Ebből rögtön újabb ízelítőt kaptam, amikor először találkoztam Simmyvel.
Amint beléptem a házukba, Simmy felágaskodott, és mindent megtett, csak hogy elérje az arcomat. Természetesen már nagyon sok ilyen kutyával volt dolgom. Simmyt nem is maga a viselkedése tette különlegessé, hanem az atletikus ügyesség, ahogyan próbálkozott. Szerintem nem volt magasabb, mint harmincöt centiméter, ám mégis jóval egy méter fölé tudott ugrani, amikor a szemem magasságába akart jutni. Még figyelemreméltóbb volt, hogy ezt a pattogást szinte szünet nélkül képes volt folytatni. Tulajdonképpen tökéletes keveréke volt a két fajtának, melyben a whippetek rugalmassága és ügyessége elegyedett a terrierek kitartásával. Tigris jutott eszembe róla a Micimackó szereplői közül. Simmy legfőbb tudománya a szökdécselés volt. A gazdái elmesélték, hogy minden vendéggel ezt teszi, soha el nem fáradva, és nem számít az sem, az illető áll-e vagy pedig ül. Ugye nem kell ecsetelnem, milyen idegesítő és kellemetlen magatartás ez? A tulajdonosok láthatóan a kiborulás szélén voltak. Tudtam, hogy ezúttal nem lesz könnyű dolgom.
Ahogy már mondtam, a testbeszéd rendkívül fontos a kutyák kommunikációs eszköztárában. A fölugrálás jelentése pedig egyszerű és világos. Megértéséhez azonban ismét a farkasok világához kell fordulnunk. A kutyafélék a saját fizikai megjelenésükkel tudatják fensőbbségüket, előkelő rangjukat. Ez az eszköz természetesen nekünk, embereknek is a rendelkezésünkre áll. Ha nem hisznek nekem, gondoljanak csak két bokszolóra a mérkőzés első pillanataiban, ahogy egymást méregetik. Mind a ketten a puszta megjelenésükből próbálnak előnyt kovácsolni, mielőtt még a tulajdonképpeni küzdelem megkezdődne. Mind a ketten ugyanazt próbálják üzenni a másiknak: “Én vagyok a főnök, és ezt mindjárt meg is mutatom neked!”
A farkasoknál azonban több ez, mint puszta pózolás. A kisfarkasok már egészen fiatalon gyakorolni kezdik, az alomban is megfigyelhető a kölykök felugrálása. Ahogy a kis állatok egyre rutinosabban játszanak, megpróbálnak testük első felével fölébe kerülni a letepert játszótárs legfontosabb testrészeinek, vagyis a feje és nyaka fölé. Ennek a póznak azután egész életükben fontos szerepe lesz. Ez a hatalom és vezérség pozitúrája.
A felnőttek falkájában az alfa-pár ezt a pózt használja arra, hogy beosztottjait emlékeztesse a helyükre a ranglétra alacsonyabb fokain. Ugyanez a rituálé ismétlődik meg például a vadászat után. A visszatérő vezérek ráhajtják nyakukat az alárendelt létfontosságú tarkótájékára, kifejezve ezzel mindenható erejüket. A mondanivalója ennek a mozdulatnak a következő: “Le tudlak győzni, sőt ha kell, meg is ölhetlek! Emlékezz rá, hogy a vezér én vagyok.” Hogy Simmy problémáját megoldhassam, nekem is hasonlóan erőteljes jelzéseket kellett adnom. A legtöbb esetben módszerem révén nagyon könnyű leszoktatni a kutyákat a felugrálásról. A lényeg, hogy sohasem szabad törődni ezzel a viselkedéssel. Ha a kutya felugrik előttünk, lépjünk hátra, majd pedig távolodjunk el tőle. Ha nincs elegendő tér körülöttünk, vagy pedig túlzottan vehemens a kutya, egyik kezünkkel finoman toljuk el magunktól. Az a legfontosabb, hogy közben ne szóljunk a kutyához, de még csak ne is nézzünk a szemébe. Emlékezzünk arra, hogy nem szabad behódolnunk a vezéri próbálkozásainak.
Mindazonáltal Simmy elképesztő igyekezete még engem is megdöbbentett. Ennek ellenére sem voltam hajlandó kizökkenni szokásos “belépőm” ritmusából. Ahogy belül kerültem a lakásajtón, látványosan hanyagoltam a kutyát. Ez persze korántsem volt olyan egyszerű, mint ahogy leírja az ember. Időnként sikerült egész egyszerűen a képembe nyomnia a pofáját. Ez volt az a pillanat, amikor Alan (teljesen érthetően) elvesztette az önuralmát. Kinyújtotta a kezét, hogy megragadja Simmy nyakörvét, és a kutyát erővel lenyomja a földre. Én gyorsan közbeléptem, kérve őt, hogy ne tegye ezt, hiszen kulcsfontosságú, hogy a kutya maga tanuljon meg önkontrollt gyakorolni. Azt szerettem volna, ha magától teszi a dolgokat, nem pedig azért, mert a gazdája kényszeríti rá. Nem kétlem, hogy nehéz volt Alannek teljesítenie a kérésemet, ő mégis megtette. Miközben Simmy folytatta a pattogást, én szép nyugodtan elbeszélgettem a gazdáival, mit sem törődve a kutyával. Mondandóm lényege dióhéjban az volt, hogy Kathy és Alan soha ne vegyen részt a fölugrálási rituáléban. Ez azt jelenti, hogy ne reagáljanak, ha Simmy felugrik rájuk vagy másvalakire. Ha ugyanis leállnak a kutyát fegyelmezni, ezzel mintegy elismerik, hogy hatalma van fölöttük.
Egyre csak beszélgetve a tulajdonosokkal, lassan besétáltunk a nappaliba. Eközben Simmy végig ott hátrált előttem, folyamatosan felfelé szökdécselve. Teljesítménye legalábbis Oscar-díjat érdemelt volna. Én pedig pontosan ezt akartam tőle, hogy tegye. Hamarosan azonban mégis megváltozott valami a magatartásában. Meg kell mondanom, hogy a legokosabb kutyákkal a legnehezebb boldogulni. Ők valahogy folyamatosan azon töprengenek, hogy mi az oka az eseményeknek. Valahogy így: “Ugyan miért tennék úgy, ahogy te akarod? Miért ne tehetnék úgy, ahogy én szeretném?” Simmy minden kétséget kizáróan okos kutya volt. Ezért aztán, amikor látta, hogy az eddigiekkel semmi hatást nem ért el, taktikát váltott, és hangosan elkezdett ugatni engem. Szegény gazdái újból elkezdtek aggódni és szégyenkezni miatta. Ám én továbbra is rendíthetetlen maradtam, és levegőnek néztem Simmyt. A gazdáit pedig megnyugtattam, hogy a kezelés hamarosan hatni fog.
Úgy negyedóra elteltével Simmy ereje végül lankadni kezdett. Rájött, hogy mutatványaival semmire sem megy, úgyhogy szépen elnyúlt a lakás egy távoli zugában. Ha ez lett volna a második világháború, ez a pillanat egyenértékű volt a normandiai partraszállással. A döntő ütközetet megnyertük, ám a háborúnak még korántsem volt vége. Simmy tíz percen belül visszatért. A közbeiktatott pihenő alatt valószínűleg az eseményeken töprengett, és úgy döntött, a dolog megér még egy próbálkozást. Újabb szökdécselés és ugatóroham vette kezdetét. Az ugrándozás most azonban már csak fél percig tartott, az ugatás pedig talán kétszer addig. Miután látta, hogy változatlanul egy pillantásra sem méltatom, ismét elkullogott.
Már nagyon sokszor tanúja voltam annak a folyamatnak, amin most Simmy is keresztülment. Ráébredt, hogy a környezetében alapvető változások történtek. Ahányszor csak visszajött, arra spekulált, hogy csak sikerül találnia egy repedést az új vezérjelölt sebezhetetlennek tűnő páncélján. Ismertem olyan kutyákat, amelyek vagy egy tucatszor is megpróbálkoztak ezzel, mielőtt feladták volna. Elszántságuk minden egyes alkalommal kisebb lett valamennyivel. A végén pedig már csak valamiféle szánalmas kis vinnyogásra futotta az erejükből tiltakozásképpen. A siker kulcsa pedig az, hogy emlékezzünk: az ötperces szabály gyakorlása csak akkor következhet, ha a kutya kifogyott ebből a repertoárból. Ha idő előtt próbálunk a kutyával kommunikálni, kudarcra ítéltetünk.
Kathy és Alan hamarosan már maguk is használhatták a módszeremet, sikerrel alkalmazva a köteléképítés négy szabályát, hogy átvehessék a vezérséget Simmytől. Számukra különösen az volt a fontos feladat, hogy a kutyát megszabadítsák a látogatók fogadásának felelősségétől. Ezt persze úgy kellett tenniük, hogy alkalmazkodjanak a vendég vérmérsékletéhez is. Ha az idős nagymama érkezett, Simmyt bezárták egy másik szobába. Amikor Alan testvére jött, neki az ajtóban kellett találkoznia Simmyvel. Ha azonban a kutya elkezdett föl-le ugrálni, azonnal faképnél hagyták őt. Az üzenet világos volt: nem a kutya feladata, hogy az effajta helyzetekben kezdeményezzen. Ő csak maradjon szépen veszteg, és törődjön a saját dolgaival. Többé már senki sem állt le vele vitatkozni egy ilyen szituációban. Simmy pedig, hasonlóan a többi okos kutyához, gyorsan megtanulta a leckét. Alan és Kathy vendégeit nemsokára már csak egy pillantással köszöntötte a kutya. A szökdécselés immár a múlté volt, és szerintem senki sem bánkódott emiatt.