Posted on Hozzászólás most!

Lev Tolsztoj vágóhídi élményei, valamint elmélkedése húsevés és erkölcs viszonyáról

A mértékletes étkezés, nevezzük böjtnek, a jó élet szükségszerű feltétele. De csakúgy mint az önmérséklet minden más válfajánál, a böjtnél is felmerül a kérdés: Miként kövessük? Milyen gyakran étkezzünk? Mit együnk és mitől tartózkodjunk? Ahhoz, hogy komolyan böjtölhessünk, szükségünk van valamiféle elképzelésre mindezzel kapcsolatban.
Böjtölés! És még a böjtölés módjának és tárgyának tanulmányozása is! Már a puszta ötlet is nevetségesen és abszurdan fest a legtöbb ember számára.
Emlékszem, hogy egy buzgó prédikátor, aki a szerzetesi aszketizmust támadta, nagy büszkén kijelentette előttem: „A mi kereszténységünk nem a böjtölés és a szűkölködés, hanem a marhapecsenye kereszténysége.” Kereszténység, vagy úgy általában erkölcs – és marhapecsenye!
Történelmünk hosszú és sötét, mind pogány, mind keresztény útmutatást nélkülöző korszaka alatt annyi vad, erkölcstelen ideológia férkőzött be életünkbe (különösképp a jó élethez vezető első lépésekkel, vagyis az étkezéssel kapcsolatban, melyre senki sem figyelt), hogy ma már arra is csak nehezen eszmélünk rá, mekkora arcátlanság és érzéketlenség a kereszténységet vagy az erkölcsöt a marhapecsenyével összefüggésbe hozni.
Csak azért nem borzaszt el minket az efféle összefüggés, mert különös dolog történt velünk. Nézünk, és mégsem látunk: hallgatunk, és mégsem hallunk. Nem létezik olyan rossz szag vagy rossz hang, nem létezik olyan szörnyűség, amelyhez ne tudnánk úgy hozzászokni, hogy aztán már azt se vegyük észre, amin normálisan megütköznénk. Pontosan ez az, ami történt az erkölcsünkkel is. Kereszténység és erkölcs, marhapecsenyével!
Néhány nappal ezelőtt ellátogattam Tula városunk vágóhídjához. Egy új, továbbfejlesztett rendszer alapján épült, amely a nagyobb városokban szokott működni, és tekintettel van arra, hogy az állatok minél kevesebbet szenvedjenek. Péntek volt, két nappal Szentháromság-vasárnap előtt. Számtalan jószágot lehetett látni.
Régóta szerettem volna már megtekinteni egy vágóhidat, hogy saját szememmel is láthassam a vegetarianizmus kapcsán felmerülő kérdés valóságát. Eleinte szégyelltem így tenni, ahogyan az ember mindig is szégyellve szokott olyan szenvedést nézni, amelyről tudja, hogy meg fog történni, meggátolni azonban nem lehet; így tehát folyamatosan halasztgattam a látogatást.
Nemrégiben azonban találkoztam utazás közben egy mészárossal, aki épp Tulába tért vissza otthonából. Még nem volt tapasztalt mészáros, és a munkája az volt, hogy késsel sújtson le az állatra. Megkérdeztem tőle, hogy sajnálja-e azokat az állatokat, akiket megölt. A szokásos választ adta: „Miért sajnálnám? Szükségből tesszük.” De miután elmondtam neki, hogy a húsevés nem szükség, hanem csupán luxus, egyetértett; és bevallotta, hogy sajnálta az állatokat.
„De mit tehetnék? Meg kell keresnem a kenyerem.” – mondta. „Először féltem ölni. Apám egész életében még egy csirkét sem ölt meg.” Az oroszok többsége nem képes ölni; sajnálatot éreznek, és ezt az érzést a „félelem” szóval fejezik ki. Ez a férfi is „félt” azelőtt, de most már persze nem. Elmondta nekem, hogy a munka legjavát péntekenként végzik, akkor egészen estig folyik a mészárlás.
Nemrég beszélgettem egy volt katonával is, egy mészárossal, aki szintén meglepődött azon a feltételezésemen, hogy sajnálattal ölt, majd először a szokásos, parancsokról és kötelezettségről szóló magyarázatba kezdett. De később mégis belátta, hogy igaz, amit feltételeztem: „Főleg ha csendesek, szelídek a marhák. Ahogy bejönnek, szerencsétlen állatok… bízva benned. Igazán sajnálatra méltó.”
Félelmetes! Nem is csak az állatok gyötrelme és halála, hanem az is, hogy az ember szükségtelenül elnyomja magában legmagasabb szellemi képességét – a hozzá hasonló élőlények iránti sajnálatot és együttérzést –, és saját érzéseit meggyalázva kegyetlenséget követ el. Pedig milyen mélyen fekszik az emberi szívben az élet kioltásának ellenparancsa…
Egyszer, mikor Moszkvától gyalogoltam, felajánlotta egy Szerpuhovba tartó, fát szállító kocsis, hogy elvisz. Húsvét előtti csütörtök volt. A kocsi elején ültem egy szilaj, pirospozsgás, durva kocsissal, aki kétségkívül ittas volt. A városba betérve megpillantottunk egy jól táplált, csupasz, rózsaszín disznót, amelyet épp az előkertbe húztak ki, hogy levágják. Borzasztó hangon, az emberi sikításra hasonló módon visított. Amint elhaladtunk mellettük, elkezdték ölni a disznót. A férfi belehasított az állat torkába egy késsel. A disznó ekkor még hangosabban, még velőtrázóbban visított, majd a férfi elől kitörve csupa véresen menekülni kezdett. Rövidlátóként én lemaradtam a részletekről. Csak a disznó emberszerű, rózsaszínes testét láttam, és a kétségbeesett visítást hallottam – de a kocsis erősen figyelt, és mindent látott. Az emberek elfogták a disznót, földhöz szorították, és befejezték a torka elmetszését. Mikor abbamaradt a visítás, a kocsis nagyot sóhajtott. „Tényleg nem felelős az ember az efféle dolgokért?” – mondta.
Olyan erős az ember idegenkedése minden gyilkosságtól. De mégis, a mohóság bátorításával, azzal a feltételezéssel, hogy Isten megengedte, és főként a megszokással, az ember teljesen elveszejti magában ezt a természetes érzést.
Pénteken eldöntöttem, hogy végre elmegyek Tulába, és egy kedves ismerősömet is meghívtam, hogy kísérjen el:
– Igen, hallottam, hogy takaros munkát végeztek, és szívesen megnézném; de ha állatokat mészárolnak, nem fogok bemenni.
– Miért nem? Én éppen ezt akarom látni! Hiszen ha húst eszünk, azért ölni kell.
– Nem, nem… Én nem vagyok rá képes!
Érdemes megjegyezni, hogy egy sportemberről van szó, aki madarakat és más állatokat öl.
Ellátogattunk tehát a vágóhídhoz. Már a bejáratnál megcsapta az orromat egy sajátosan nehéz, undort keltő bűz, hasonló az ácsok ragasztójához vagy a festék és a ragasztó keverékéhez. Minél közelebb értünk, annál erősebb lett ez a szag. A jókora épület piros téglákból állt, és szellőzőkkel, illetve magas kéményekkel volt ellátva. Beléptünk a kapun. Jobbra egy zárt, úgy háromezer négyzetméteres terület feküdt, ahova hetente kétszer kihajtják a jószágokat eladásra – és ehhez kapcsolódóan állt a portásfülke. Balra voltak a kamrák, ahogyan nevezték őket – vagyis boltozatos bejárattal, lejtő aszfaltpadlóval, illetve a tetemek fellógatásához és mozgatásához szükséges szerkezetekkel ellátott termek. A portásfülke fala melletti padon fél tucat mészáros ült, vérrel teli kötényben; a felhajtott ingujjuk alól kilátszó izmos karjuk is csupa vér volt. Már fél órával azelőtt végeztek a munkával, tehát aznap csak az üres kamrákat tudtuk megnézni. Ezek a kamrák, habár mindkét oldalról nyitottak, telve voltak a meleg vér fullasztó szagával; a padló barna volt és csillogó, a vájatokban pedig megalvadt, fekete vér látszódott.
Az egyik mészáros körülírta az állatok levágásának folyamatát, és bemutatta a helyet, ahol mindez végbemegy. Nem teljesen értettem őt, és egészen szörnyűséges kép kezdett összeállni bennem az állatok levágásával kapcsolatban; ezért eljátszottam a gondolattal, hogy ahogyan az sok esetben lenni szokott, a valóság talán jóval gyöngébb benyomást fog tenni rám, mint a saját képzeletem. De ezúttal tévedtem ebben.
Következő alkalommal megfelelő időben értem a vágóhídra. Szentháromság-vasárnap előtti péntek volt – meleg, júniusi nap. A ragasztó és a vér szaga most még erősebb és taszítóbb volt, mint a korábbi alkalommal. Javában folyt a munka. A telepen nyüzsögtek az állatok, és a kamrák melletti elkerített területek is mind tele voltak jószággal.
Az utcán, a bejárat előtt, kocsik álltak, amelyekhez ökrök, borjúk és tehenek voltak kötve. Más kocsikat jó lovak húztak, és élő, fejüket lógató és lóbáló borjakkal voltak megpakolva, akiket épp kirakodtak. Aztán hasonló kocsik ökörtetemekkel – vagyis égnek álló remegő lábakkal, fejekkel, élénkvörös tüdőkkel és barna májakkal – telepakolva hajtottak el a vágóhídtól. Maguk a kereskedők – hosszú kabátban, kezükben ostorral vagy korbáccsal – a telepen sétáltak, és kátránnyal jelölték az egy tulajdonoshoz tartozó jószágot, illetve alkudoztak, vagy épp a kamrákba nyíló területre vezették az ökröket és bikákat a nagy térről. Ezek az emberek nyilvánvalóan el voltak foglalva a pénzügyekkel és a számítgatással, így az a kérdés, hogy egyáltalán helyes-e megölni az állatokat, éppen olyan idegen lehetett az elméjüknek, mint a kamrák padlóját beterítő vér kémiai összetételén való elmélkedés.
Kint egy mészárost sem lehetett látni; mind a kamrákban dolgoztak. Azon a napon nagyjából száz jószágot mészároltak le. Éppen ott tartottam, hogy belépjek a kamrák egyikébe, de megtorpantam az ajtónál. Egyrészt azért, mert a kamrák tele voltak tetemekkel, amiket épp mozgattak, másrészt azért, mert a padlón vér folyt, és fentről is csöpögött a vér. Az összes jelenlévő mészáros csupa vér volt, és láttam, hogy ha belépek, bizonyára én is hasonlóképpen végzem. Egy felakasztott tetemet éppen leszedtek, egy másikat az ajtó felé cipeltek, egy harmadik pedig, egy lemészárolt ökör, lábaival felfelé feküdt a padlón, mialatt egy erős karú mészáros felhasította a feszesre húzott bőrét.
A velem szemben lévő ajtón ekkor egy nagy, vörös, jól táplált ökröt vezettek be. Két férfi húzta, és amikor beért, láttam, hogy egy mészáros nyomban emeli a kést az állat nyaka fölé, majd beleszúrja. Az ökör, mintha mind a négy lába egyszerre megadta volna magát, teljes súlyával a hasára esett, ezután rögtön átfordult az egyik felére, majd lábaival és hátsótestével vadul rúgkapálni kezdett. Egy mészáros ekkor erőteljesen rávetette magát az állatra a lábaktól távolabbi oldalon, megragadta az állat szarvát, a fejét a földhöz csavarta, miközben egy másik mészáros átvágta a torkát egy késsel. A fej alatt fekete-piros vér kezdett patakzani, amit egy vértől piszkos fiú egy bádogtálba felfogott. Mindez idő alatt az ökör kétségbeesetten rángatta a fejét, mintha lábra akarna állni, és mind a négy lábát lóbálta a levegőben. A tál gyorsan telt az ökör vérével, de az állat még mindig élt: a hasa erősen dagadt, ahogyan levegőért kapkodott, első és hátsó lábaival pedig olyan hevesen dolgozott, hogy a mészárosok távolságot tartottak. Amikor az első tál megtelt, a fiú a fejére téve átszállította a fehérjegyárba, míg egy másik fiú egy üres tálat tett a helyére, ami szintén gyorsan kezdett megtelni. De az ökör még mindig rángatta a testét és a hátsó lábait.
Mikor a vér folyása abbamaradt, a mészáros megemelte az állat fejét, és elkezdte lenyúzni arról a bőrt. Az ökör továbbra is gyötrődött. A nyúzott fejrész vörös volt, rajta fehér erekkel; a mészáros továbbra is tartotta a fejet, és ahogyan nyúzta, a bőr a fej mindkét oldalán lógott. Az állat kínszenvedése pedig tovább folytatódott. Ekkor egy másik mészáros megragadta az állat egyik lábát, eltörte, majd levágta. A többi láb és a has még mindig rángatózott. Az ökör többi lábát is levágták, és félredobták; az ugyanahhoz a tulajdonoshoz tartozó többi ökör lábai közé. Ezután a tetemet az emelőhöz húzták, majd fellógatták, a rángatózásnak pedig vége szakadt.
Ily módon, az ajtónál állva, végignéztem, hogy mi történik a második, a harmadik és a negyedik ökörrel. Minden esetben ugyanaz történt: ugyanúgy vadul szabdalták az állatot, és az állat ugyanúgy gyötrődött. Az egyetlen különbség az volt, hogy a mészáros nem mindig szúrt úgy, hogy az állat attól összeessen. Néha célt tévesztett, mikor is az ökör megugrott, bőgni kezdett, és csupa véres testtel megpróbált elszökni. De ekkor a fejét egy rúd alá feszítették, majd ledöfték másodszor is; és földre rogyott.
Később beléptem azon ajtó felől, ahonnan az ökröket vezették be. Innen is csaknem ugyanazt láttam, csak közelebbről és még világosabban. Amit innen megpillantottam, és máshonnan korábban nem, az az, hogy az ökröket milyen módon kényszerítik arra, hogy betérjenek az ajtón. Minden egyes alkalommal megragadtak egy ökröt az elkerítettek közül, a szarvára kötött kötéllel előre vontatták, amikor is az állat megérezte a vért, lecövekelt, és néha bőgni kezdett, majd visszahúzott. Az ökröket puszta erővel bevontatni meghaladta volna két férfi erejét, ezért hát a mészárosok egyike minden alkalommal körbement, megragadta az állat farkát, és azt olyan erővel megcsavarta, hogy a porc eltört; az állat ekkor előrébb ugrott.
Amikor végeztek az egyik tulaj jószágaival, bevitték a következő tulaj jószágait. A következő csoport első állata nem ökör volt, hanem egy bika – nemes, jól nevelt jószág; fiatal, izmos, erőtől duzzadó, fekete testtel, lábain pedig fehér foltokkal. Rángatták előre, de a bika leengedte a fejét, és kitartóan ellenállt. Ekkor egy mészáros, aki hátul állt, megragadta az állat farkát, és azt teljes erőből megtépve eltörte, mire a bika előre szaladt, felborítva a kötelet tartó embert. Ezután megállt, és körbenézett fekete szemeivel, melyeknek fehér része vérrel volt tele. Ismét eltörték a farkát, amire a bika megint előreugrott, és elérte a szükséges helyet. A mészáros ekkor megközelítette, célzott, és döfött. A szúrás azonban célt tévesztett. A bika megugrott, megrázta a fejét, bőgni kezdett, és vérrel borított testtel kitört, majd hátraszaladt. A bejáratnál álló férfiak mind félreszaladtak: de a tapasztalt mészárosok sietve megragadták a kötelet; megint eltörték az állat farkát, mire a bika megint a kamrába ért, ahol egy rúdhoz húzták, mely alól már nem sikerült kiszöknie. A mészáros gyorsan célzott, arra a pontra, ahol a szőr csillag formában szerteágazik. A vér ellenére megtalálta, döfött, és a nemes állat, teli élettel, összerogyott: fejét és lábait rángatta, mialatt kivéreztették és a fejét lenyúzták.
– Az átokverte dög még csak nem is jó helyre esett! – zsörtölődött a mészáros, miközben szabdalta le a bika fejéről a bőrt.
Öt perccel később a többi közé szórták a fejet, mely fekete helyett vörös, bőr nélküli volt; és a szemek, amelyek öt perccel korábban élettől ragyogtak, üvegesen meredtek előre.
Később átmentem egy olyan helyiségbe, ahol kisebb állatokat mészároltak – egy nagy kamra volt, aszfalt padlóval és támlával ellátott asztalokkal, amelyeket a birkák és borjak megölésére használtak. Itt a munka már befejeződött; a hosszú helyiségben, melyet áthatott a vér szaga, csak két mészáros volt. Az egyik épp egy halott bárány lábába fújt, majd a tetem felduzzadt hasát kezdte ütögetni a kezével; a másik pedig, egy fiatal, véres kötényt viselő férfi, elgörbült cigarettát szívott. Senki más nem tartózkodott a hosszú, sötét, nehéz szaggal teli kamrában. Miután beléptem, megjelent egy másik férfi is – láthatóan egy volt katona –, aki egy fiatal, fekete, összekötözött lábú kost hozott magával. Az állatot ráfektette az egyik asztalra, mintha csak ágyra fektetné. A régi katona üdvözölte a mészárosokat, akiket minden jel szerint ismert már korábbról, és érdeklődni kezdett, hogy mikorra kaptak kimenőt. A cigarettázó mészáros közelebb ment, késsel a kezében, a kést az asztal sarkán élesíteni kezdte, majd azt felelte, hogy szabadok az ünnepre. Az élő kos ugyanolyan némán feküdt, mint a halott, felfújt állat; csak rövid, suta farkát csóválta fürgén, és a szokásosnál gyorsabban kapkodta a levegőt. A katona rutinosan, erőfeszítés nélkül lenyomta az állat fejét, a mészáros pedig, miközben folytatta a beszélgetést, bal kezével megragadta a kos fejét, és átmetszette a torkát. A kos reszketni kezdett, kis farka pedig megmerevedett, és többé nem csóválta azt. A mészáros, amíg várta, hogy a vér folyni kezdjen, ismét meggyújtotta a cigarettáját, ami közben kialudt. A vér folyni kezdett, a kos pedig gyötrődött. A csevegés mindeközben teljesen zavartalanul folyt tovább. Borzasztóan felháborító volt.
Nem színlelhetjük, hogy nem tudunk erről. Nem struccok vagyunk, így nem hihetjük, hogy ha szándékosan félrefordítjuk a fejünket az elől, amit nem akarunk látni, akkor az nem is létezik. Különösképpen igaz ez akkor, ha éppen azt nem akarjuk látni, amit enni akarunk. Még ha tényleg muszáj lenne húst enni, vagy ha nem is muszáj, legalább hasznos! De valójában teljesen fölösleges, és csak arra jó, hogy az állati ösztönöket ébresztgesse bennünk; felizgatja a vágyakat, és a paráználkodást, az ittasságot segíti. Az a tény is világosan megerősíti az erkölcsi problémát, hogy a fiatal, kedves, romlatlan emberek – főként a nők és lánykák – anélkül, hogy logikailag értenék mindezt, érzik, hogy az erkölcs nem egyeztethető össze a marhahússal, és amint valóban jó életre kezdenek törekedni, szinte a hús az első, amit feladnak.
Hogy tulajdonképpen mit is akarok mondani? Talán azt, hogy az erkölcsössé váláshoz rögvest abba kell hagynia az embereknek a húsevést? Egyáltalán nem.
Csak annyit mondok, hogy a jó élethez bizonyos fokú jócselekedet elengedhetetlen; hogy ha az ember komolyan törekszik a jó élet felé, szükségszerűen be kell járnia egy bizonyos utat. Ezt az utat járva pedig az első erény, ami felé az ember törekedhet, az az önuralom, az önmegtartóztatás. És az embernek önuralmat keresve is szükségszerűen be kell járnia egy bizonyos utat, ennek az útnak pedig az első, kikerülhetetlen pontja az étkezéssel kapcsolatos önuralom. És a böjtölés kapcsán, ha az ember ténylegesen és komolyan törekszik a jó életre, az első dolog, amitől tartózkodnia kell, az mindenképpen az állati étel, mivel – anélkül, hogy szót ejtenénk szenvedélyt izgató mivoltáról – egyszerűen erkölcstelen. Hiszen az erkölcsös érzéssel ellentmondásban álló cselekedettel jár: gyilkolással, melynek egyedüli oka a mohóság és az ízletes falatok utáni vágyakozás.
„De ha az állati ételek igazságtalansága oly régóta ismert az emberiség számára, az emberek miért nem követik ezt az íratlan törvényt?” – kérdezhetik azok, akik az ésszerűség helyett a közvélemény irányításához vannak szokva. A válasz erre a kérdésre az, hogy az ember morális fejlődése, amely minden más fejlődésnek is az alapja, mindig lassú; de a folyamatosság és a folyamatos gyorsulás tényleges, nem véletlenszerű fejlődésre utal.
A vegetarianizmus fejlődése pedig ilyen fajta fejlődés. Ez a fejlődés megfigyelhető az emberiség mindennapos életében: akaratlanul is sorra hagyunk fel ragadozó szokásainkkal. És ez a mozgalom is, amelyet éber szándékunkkal éltetünk, a vegetarianizmus, ugyanezt a tendenciát mutatja. Ez a mozgalom határozottan erőt sugároz, és egyre csak gyarapszik: az elmúlt tíz évben folyamatosan növekvő ütemben fejlődött. Évről évre egyre több könyv és más kiadvány jelenik meg; egyre több és több olyan emberrel találkozni, aki felhagyott a húsevéssel; és külföldön, főként Németországban, Angliában és Amerikában, folyamatosan nő a vegetáriánus szállodák és éttermek száma.
Ez a mozgalom különleges örömöt kell, hogy jelentsen azoknak is, akik Isten országát igyekszenek a földre hozni. Nemcsak azért, mert a vegetarianizmus ténylegesen fontos lépés ezen ország felé, hanem azért is, mert világosan jelzi, hogy az emberiség morális tökéletesedésre irányuló törekvése őszinte és komoly, és mint ilyen törekvés, az első lépéstől kezdve természetes, hogy sikerhez fog vezetni.
Írta Lev Nyikolajevics Tolsztoj, fordította angolra: Aylmer Maude, fordította magyarra: Barát Gábor veganforradalom.info a fordító oldala.

Posted on Hozzászólás most!

Pilinszky János – Halak a hálóban

Csillaghálóban hányódunk
partravont halak,
szánk a semmiségbe tátog,
száraz űrt harap.
Suttogón hiába hív az
elveszett elem,
szúró kövek, kavicsok közt
fuldokolva kell
egymás ellen élnünk-halnunk!
Szívünk megremeg.
Vergődésünk testvérünket
sebzi, fojtja meg.
Egymást túlkiáltó szónkra
visszhang sem felel;
öldökölnünk és csatáznunk
nincs miért, de kell.
Bűnhődünk, de bűnhődésünk
mégse büntetés,
nem válthat ki poklainkból
semmi szenvedés.
Roppant hálóban hányódunk
s éjfélkor talán
étek leszünk egy hatalmas
halász asztalán.

Posted on Hozzászólás most!

Pilinszky János: Fabula

Hol volt, hol nem volt,
élt egyszer egy magányos farkas.
Magányosabb az angyaloknál.
Elvetődött egyszer egy faluba,
és beleszeretett az első házba, amit meglátott.
Már a falát is megszerette,
a kőművesek simogatását,
de az ablak megállította.
A szobában emberek ültek.
Istenen kívül soha senki
olyan szépnek nem látta őket,
mint ez a tisztaszívű állat.
Éjszaka aztán be is ment a házba,
megállt a szoba közepén,
s nem mozdult onnan soha többé
Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
s reggel is, mikor agyonverték.

A fabula versben vagy prózában írt tanmese, amelynek a szereplői gyakran állatok. A fabula példázatos jelleggel világít meg valamilyen világi vagy vallási életbölcsességet, életszabályt. A magyar irodalomban a fabula legkiemelkedőbb művelői Heltai Gáspár, Pesti Gábor, Csokonai Vitéz Mihály, Fáy András.

Posted on Hozzászólás most!

Ambrus Zoltán: Bob, az oroszlán

Hárman ültek az asztalnál: a púpos, Miss Lilian, a szelídítőnő és Little John, a majom. Old Jack, a tudós kutya a kuckóban feküdt, s félig aludt, félig bölcselkedett.
– Huszonhét garas! – szólt a púpos – az embernek éhen kell halnia. Micsoda vidék! Rekedtre kiabáltam magam:
„Tessék besétálni! Tessék besétálni! Miss Lilian fenevadjaival! A kutya mint számolóművész!” – és íme. Ha ez a kis betyár nem volna, fel kellene akasztanom magam. Nem eszel, Little John? Nem eszel, kis betyár?
A majom elégedetlenül morgott, s Miss Lilian nem felelt.
– Minden bajnak Bob, ez a hitvány Bob az oka – folytatta a púpos. – Nem tud semmit, és nagyon sokat eszik. A paraszt egyszer megnézi, s aztán vége. Mit is nézne rajta másodszor? Egyet-egyet nyújtózkodni s naphosszat ásítozni: ebből áll az egész tudománya. Egész nap alszik a bestia. Mi itt törjük magunkat; ez a kis betyár reggeltől estig vesződik, fut-fárad, a mulattatja az uraságokat. Az meg döglik, zabál és melegszik. Többet eszik, mint mi mindnyájan együttvéve. És mennyi fűtő kell neki, Istenem, mennyi fűtő! Egy piszkos, vén bestiának!… Nem igaz, Little John?
Little John panaszosan dörmögött, s Miss Lilian végre megszólalt.
– Ön gyűlöli Bobot, s én értem ezt, mert ön nem tud felejteni, Mr. Reginald. Bob majdnem halálra ijesztette önt; belemarkolt a húsába, s ha véletlenül oda nem tévedék, ön ma Szent Pál jobbján ül, az igazak között. Ön akkor nagyon megijedt, Mr. Reginald, s tudom, hogy a betegsége ettől a naptól kezdődik…
A púpos közbevágott.
– Ne is beszélj nekem arról a napról, mert felforr bennem a vér; jobb, ha hallgatsz erről, Zsuzsánna. Megtámadni engem, a gazdáját! Aki enni adok neki, s kiadom az utolsó garasomat, hogy melegen legyen a nyomorult! Ne is beszéljünk erről, Zsuzsánna, mert nem tudom, mitévő leszek, ha erre gondolok. Mondok neked valamit, s aztán ne beszélj nekem erről. Tudod-e, mit forgattam a fejemben, az után a nap után, amikor ez a piszok nyavalyássá tett? Azt, hogy levágom a farkát darabokban. Mert golyót röpíteni a fejébe, mi az? De levágni a farkát, kis darabokban, tövig, ezt már megérezte volna a semmirekellő!
Miss Lilian elnevette magát.
– Csakugyan, ez nem ment volna olyan könnyen, mint Mr. Reginald gondolja. Bob öreg és szelíd; a ketrec, az idő és a hideg egészen megtörte az istenadtát. De nem szereti, ha tréfálnak vele, s fogorvosra még nem volt szüksége.
– Nem kérdeztem volna meg – szólt a púpos az értelem felsőbbségével -, tetszik-e neki ez a kis tréfa vagy sem? Ő, engem nem lát többet a ketrec közelében! De kieszeltem valamit, amin talán csudálkozni fogsz; olyan egyszerű a dolog. Kieszeltem: a ketrec-guillotinet. Egy kis gépezetet, mely két éles, mozgatható bárdból áll. Az egyik bárd a ketrec tetejéről bocsátkozik le, a másik a padozatból emelkedik ki, s alant egymásba futnak. A buta állat észre se vette volna, hogy átsétáltatod az új ketrecbe, s aztán már a többi az én gondom…
– S ön azt hiszi, Mr. Reginald, hogy rávehetett volna erre gonoszságra? Fuj! Különben ez annyi lett volna, mint lemondani róla egészen. Mert szeretném látni azt a szelídítőt, aki hajlandó volna belépni hozzá ez után a műtét után. És részletekben ölni meg, csak hogy kínlódjék: micsoda gondolat! Ha terhére van s lelövi, azt értem; szegénykének úgyse soka ér már az élete. De így!… Ez igen csúnya ötlet volt, Mr. Reginald; s nemcsak kegyetlen, hanem ostoba ötlet is. Mert végre is Bob kenyeret keres önnek.
– Azaz hogy keresett – felelt a púpos. – Akkor még keresett. Ma már nem is keres, csak eszik. Föleszi mindenünket. Ennek a kis fickónak egy új vörös nadrágot akartam venni; arra se telik. Semmire se telik. Nem fázol, Little John? Gyere, te gazember, ülj az ölembe. Szereted a sört, te zsivány? Ugye, hogy szereted? No, hát igyál. Hehehe, te gazember, te gazember!…
S megveregette a majom szőrös arcát.
Ahogy hozzáhajolt s itatta, hamarjában nem lehetett megkülönböztetni, melyik az ember, s melyik a majom. Little John arca értelmesebb volt, mint Mr. Reginaldé, s a majom nem látszott oly vadnak, mint az ember.
– Különben szerencséje – folytatta Mr. Reginald -, hogy olyan szegény vagyok. A guillotine-ja sokba kerülne, s nekem nincs pénzem.
– Ne is beszéljen nekem erről, Mr. Reginald, mert minden szava a szívemet hasogatja. Szegény Bob! Mi lesz vele, ha én nem leszek itt?! Pedig én elhagyom önt, Mr. Reginald.
– Mi az? … Mit mondasz, Zsuzsánna?
– Azt, hogy elhagyom önt, Mr. Reginald. Férjhez megyek a borbélyhoz, akit a múltkor kitiltott a bódéból, mert szóba álltam vele. Éppen erről beszélgettünk akkor.
– Elment az eszed, Zsuzsánna? Ez lehetetlen! Ki főz nekünk akkor? Ki mos, vasal ránk? S ki bánik a vadakkal?
– Szolgáló akad elég, s Bobhoz megfogadja Goliathot, a régi szelídítőjét. Goliath már öregszik, lehet beszélni vele. Azt hiszem, kevesebbel is megelégszik, int én.
– És mért akarsz elhagyni? Így egyszerre?
– Tudja, Mr. Reginald, én nagyon csöndes némber vagyok, s nem jár az eszem haszontalanságokon. De nekem is kell az ember, s ön nem ember, Mr. Reginald, ön úr.
– Ezt érdemeltem tőled? Ezért tartottalak, ezért fizettelek nyolc esztendeig? Egy vagyont raktál félre a garasaimból, s most itthagysz?
De Miss Liliant már nem lehetett észre téríteni. Karácsonykor letelik a szegődése, s ezzel búcsút mond a művészi pályának. Mr. Reginald mondhat, amit akar. Ő nem veszi vissza a szavát.
– Hallod ezt, Little John? Karácsonykor férjhez megy a borbélyhoz. Ember kell neki. Megint Zsuzsánna lesz Isten, ember előtt; fogadjak magamnak más Miss Liliant. Hallod ezt, Little John? Ugye, te nem tennél ilyet, Litt John?
A majom keservesen nyöszörgött, s a púpos elérzékenyült.
Mondhatott akármit, Zsuzsűnna hajthatatlan maradt. Kérésre, fenyegetésre ugyanazt felelte, konokul, egyhangúan:
– Karácsonykor elmegyek.
Ha egy engedelmességhez szokott asszony egyszer a fejébe vesz valamit, azt harapófogóval se feszíted ki onnan.
Mr. Reginald szorultságában a kutyához fordult:
– Hallottál ilyet, Old Jack? Elhagyják a gazdádat. Hát nem voltam én jó mindnyájatokhoz? Nem adtam nektek enni? Ütöttelek, vertelek? Igen, vertelek, denem szívből, csak a tudomány érdekében.
Ezeket a szavakat, hogy „a tudomány érdekében” Old Jack értette; szűkölt, s ugatni kezdett.
Ennyi gyász láttára Zsuzsánna is megilletődött. Lehajtotta a fejét, és így szólt a késő bánat hangján:
– Nem lehet másképpen. A borbély már a pénzt is elvitte magával.
A púposnak a torkán akadt a szó. Megértette, hogy ami történt, jóvátehetetlen. Vagy úgy, hogy a borbély már a pénzt is elvitte magával?! Akkor csakugyan haszontalan minden szóbeszéd.
– Jó – szólt végre, elfojtott dühvel -, menj, de vidd el azt a buta állatot is. Nekem nem kell. Vedd meg, olcsó adom. Vidd el szaporán, hogy ne is lássam többet.
– Mit csinálnék vele a borbélyműhelyben? – kérdezte Zsuzsánna. – Kivernének miatta a faluból. Önnek még hasznára lehet. Vagy ha ez nincs kedvére, eladhatja a városban, amikor akarja.
– Valld meg, azért hagysz faképnél, mert attól tartasz, hogy egy szép nap téged is felfal a bestia, amikor egyszer rosszkedvében találod. S ha már valakit szét akar tépni, inkább engem, mint téged.
– Nem, Bob nem rosszindulatú. Csak akkor haragszik, ha éhes.
– De mindig éhes, a falánk kutya! Egy szó mint száz, a legokosabb, hogyha itt maradsz. Küldd el a borbélyt; minek is állsz szóba borbélyokkal?!
– Az nem lehet. Odaadtam a pénzt.
– Persze, persze, már a pénzt is odaadtad. Hát jól van, eredj.
Aztán Little Johnhoz fordult, és elpanaszolta neki:
– Ez a buta állat mindennap új bajt zúdít a fejemre. Szétugrasztja a társulatot, s megeszi mindenünket; semmit se tud, semmit se csinál, egész nap alszik, és mégis élni akar. De ne félj, Little John; majd teszek róla, Little John, ne félj!
A majom, aki buzgó és szorgalmas volt, a fogát vicsorgatta.

2.
Karácsony estéjén, egy órával később, hogy Miss Lilian – a keresztségben: Zsuzsánna – áttette tanyáját a borbélyhoz, a púpos magára vette köpenyegét, keresztülhaladt a keményre fagyott udvaron, s benyitott a vadak bódéjába.
Tolvajlámpát vitt magával, s a falhoz lapulva, óvatosan haladt előre. Nem akart közel érni a ketrechez; gyűlölte, de tisztelte Bobot.
Az oroszlán aludt.
Miről álmodott? Zsákmányról? Halálos marakodásokról, gőzölgő vérről, szétmarcangolt óriási kígyókról? Vagy édes dulakodásokról, játszi oroszlánkisasszonyokkal, akik a párzás szilaj örömében bömbölésükkel megreszkettetik a csalitot? Bizonyára a sivatagban járt, a napfényben, a forró homokon. A messzeségben a kaffer kunyhókat látta, s nem érezte a lába sebét.
A púpos a tolvajlámpa gyér világánál bepislogott a ketrecbe, ahol a sötét tömeg nyugodott. Settenkedő lépését alig lehetett hallani; a vad aludt tovább. Aludt, s nem gondolt rá, hogy annak, aki nem tudja megkeresni kenyerét: nincs joga élnie.
– Aludjál – mormogott a púpos -, ma alszol utoljára ilyen édese! Hogyan, barátom, te elveszed előlünk a táplálékunkat, a meleget, s ráadásul szétkergeted a társulatomat?! Nem, Bob cimbora, ez már nem járja, ez egy kicsit sok. Ezennel felmondom a barátságot. Miért pazarolnám tovább is terád keservesen szerzett garasaimat? Hogy egy szép nap leharapd a kezem? Köszönöm szépen. A Miss ránézve meghalt, tehát vége a komaságnak. A Miss beszélhet akármit. Hogy bevigyelek a városba, s eladjalak az állatkertnek vagy a múzeumnak? Ugyan ki ad pénzt érted: egy ütött-kopott, vén oroszlánért! Annyit se kapnék érted, amennyibe az ellátásod kerül, amíg túladhatnék rajtad, nem tudom, mikor. Nem, nem,. Bob, végezzünk. Végezzünk minél hamarabb, s végezzünk zaj nélkül, ahogy urakhoz illik. Minek tudja meg a világ, hogy véleménykülönbségek vannak közöttünk? Ez fölösleges. Mondjuk, hogy beteg vagy, Bob, hogy nagyon beteg vagy. Nem vagy már mai csirke; nem mondható váratlan szerencsétlenségnek, hogy időd betelt, s órád megérkezett. S elmúlásod fájdalomtalan lesz. Tudod, a guillotine-t jobban szerettem volna, de hagyjuk az erőszakosságot. Értettél? Nem? Mindegy. Végezzünk, Bob.
Odament a kemencéhez, mely a rekeszt melegítette, s szép csendesen eloltotta a tüzet.
Hajnal felé az oroszlán fölébredt, s megrázta a sörényét. Fázott.

3.
Másnap Mr. Reginald bekukucskált a bódéba. Kíváncsi volt rá, mi történik odabenn, de nem tartotta tanácsosnak közelebb menni a halálraítélthez.
Ahogy kinyitotta az ajtót, a vak homályosságból két nagy sárga szem rontott elő, s egy hatalmas tömeg olyan erővel vágódott a ketrec rácsához, hogy a vasszerkezet minden ízében megrecsegett.
A púpos hátán végigfutott a hideg, s inai megcsuklottak. Ha a vas véletlenül enged!… Becsapta az ajtót s továbbállt.
Az ajtócsattanásra rémítő bömbölés felelt. Olyan bömbölés, hogy a púpos egész éjszaka hallotta. Hajnalig nem tudott aludni. Csak a füle káprázott?… Vagy amaz egyre ordított odaát?!…
Később is, folyvást hallotta ezt a hangot. S ünnep másnapján, mialatt Little John a legtréfásabb dolgokkal mulattatta a piacon egybegyülekezett uraságokat, koronkint a fülébe hatott a meg-megújuló rettentő bömbölés. Eleinte úgy hangzott ez, mint valami szörnyű fenyegetőzés, majd úgy rémlett, mintha átváltozott volna panaszos könyörgéssé.
Végre elhallgatott a hang.
Az ünnepek után – ötvenhat óra múlt el, hogy a halálraítélt éhezett és fagyoskodott – Mr. Reginald még egyszer megnézte áldozatát. Most már bemehetett. Bob nem rohanta meg a rácsot; tehetetlenül feküdt abban a sarokban, mely a legközelebb volt a hideg kemencéhez.
A déli nap bevilágított a deszkabódé hasadékain. Mr. Reginald jól láthatta az éhségtől és hidegtől kimerült állatot. Még élt, de már nem bömbölt, csak nyögött.
Mikor az ajtó kinyílt, felnyitotta a szemét. De tekintetében már nem volt más, csak halálos szomorúság. A gyűlölségnek és a bosszúnak utolsó zsarátnoka is kialudt belőle.
Mintha azt mondta volna ez a szomorú tekintet:
– Ó, jaj nekem, hogy én – én vagyok, s nem lehettem más: alkalmazkodó kutya vagy ügyeskedő majom! Ó, jaj nekem, hogy csak haldoklásomban tudom meg, mily oktalanul éltem! Miért is, hogy bele kellett futnom a kelepcébe, s a rabságban nem tudtam átváltozni törleszkedő hasznos háziállattá?! Miért, hogy a hazai, ismerős bozótok között, egyenesen, nyugodt nagy léptekkel haladtam előre, nem sejtve, hogy vermet ástak elém?! Miért kell ily későn tudnom meg, hogy nem okos egyenesen menni, miért nem láttam be előbb, hogy csúsznom kellett volna, lassan, óvatosan, kanyarogva, ahogy a kígyó csúszik?! Miért nem nyílt ki az eszem a verem sötétjében, miért, hogy föl se vettem a homályt, mely mindenkorra elnyelt, miért, hogy aggodalom nem fogott el a fogságban, miért szóltam nyugodtan: „Sötét van, mindegy”?! Miért nem törődtem a puskás liliputiakkal, akik körülfogtak, s átcsaltak a veremből a széttörhetetlen vasketrecembe?! Miért nem tanultam meg később a rabszolgaság mesterségét, miért nem sajátítottam el a tánc művészetét, a tízig való számolás tudományát, miért nem tanultam meg vörös nadrágban járni és az arcomat fintorgatni?! Isten veled már, harc vidám zenéje, fenevadak erdőt reszkettető vidám ordítozása, lángoló erdő, napfény izzó heve, puskaropogás, csalit zengése, Isten veletek! Isten veletek, kemény húsú, széles pofájú, szép oroszlánkisasszonyok! Nem dulakodom többé veletek földet rengető szerelmi párbajban; nem vágom szügyetekhez győztes sörényemet; nem bírom le, halálos reszketéssel teli édes gyönyörre, melegséget árasztó, keménybársony, szilaj testeteket! Isten veletek szép oroszlánasszonyok, és ti, gyáván szökellő tigrisek, csataszóm elől vadul rohanó elefántok, ne remegjetek többé: én már búcsúzom! Ó, mily nyomorultul kell elvesznem! Vacogok, haldoklom a hidegtől, aki a napfényre születtem, s éhen pusztulok el én, akinek szét kellett volna marcangolnom az egész világot! De hát én vagyok-e én, s az egész Afrika nem álom volt csupán?! Íme, ez a pislogó, hunyorgó, reszkető szempár megöl, Engem!… Nem, én nem vagyok én; szép afrikai hazám, a vérengző csaták, rügyfakasztó március szerelmi bömböléssel teli éjei, mindez hazugság volt, s én csak egy közönséges macska vagyok, akit földre tepert az éhség, s aki könnyezik a hidegtől!
Mikor Mr. Reginald utoljára látogatta meg áldozatát, Bob már nem mozdult. Púpos kinyitotta a ketrec ajtaját, rálépett az oroszlán tetemére, s kis pálcájával nagyot suhintva a levegőbe, kevélyen így szólt:
– Quos ego!

Latin: Quos ego – majd adok! Neptun fölkiáltása Vergiliusnál, mellyel a szeleket, mikor akarata nélkül fölkeltek, nyugalomra inti.

Posted on Hozzászólás most!

Babits Mihály: Ádáz

Ádáz kutyám, itt heversz mellettem.
Amióta a gazdád én lettem,
ez a hely a legjobb hely tenéked:
nem érhet itt semmi baj se téged.
Rajtam csügg a szemed, hív imádás
együgyű szálán csügg, boldog Ádáz.

Mert boldog ki jámborul heverhet
valami nagy, jó hatalom mellett.
S te jámbor vagy, bár olykor asszonykád
bosszújára megrablod a konyhát
s csirkét hajszolsz vadul a salátás
ágyakon át: jámbor, noha – Ádáz.

Elcsavarogsz néha messze innen,
el is tévedsz kóbor hegyeinkben;
avagy titkos kalandjaid vannak.
Ág tép, gonosz ebek rádrohannak,
zápor is lep, szőröd-bőröd átáz:
ázva, tépve jössz vissza, kis Ádáz.

Visszajössz, mert ugyan hova mennél?
Hol lehetne egyéb helyed ennél?
Szimatodból ezer láthatatlan
ösvény vezet téged mindenhonnan
hívebben, mint bennünket a látás:
minden ösvény ide vezet, Ádáz.

Tudod, hogy itt valaki hatalmas
gondol veled, büntet és irgalmaz,
gyötör olykor, simogat vagy játszik,
hol apádnak, hol kínzódnak látszik:
de te bízol benne. Bölcs belátás,
bízni abban, kit nem értünk, Ádáz.

Óh, bár ahogy te pihensz lábamnál,
bizalommal tudnék én is Annál
megpihenni, aki velem játszik,
hol apámnak, hol kínzómnak látszik,
égi gazda, bosszú, megbocsátás,
s úgy nem értem, mint te engem, Ádáz!

Posted on Hozzászólás most!

Szergej Jeszenyin – A kutya

Mint tűzvirág, elnyílt a hajnal,
s fakó gyékényen, suta
szalmakunyhóban hét piros
kölyköt fiadzott a kutya.

Nyelvével fésülgette őket,
ki nem ment volna percre sem;
ott mókázott, s meleg hasából
habos tej csurrant édesen.

S hogy leragadt a nap szeme,
s elcsitult a baromfihad:
jött a gazda, zsákba kötötte
mind a hét kis kutyafiat.

Nyomába loholt a kutya –
elmaradoztak a hegyek…
A páncéltalan víztükör
fázón, sokáig remegett.

Amint gyötörten hazaért,
nyaldosva izzadt oldalát:
egyik kölykének nézte a
holdat, mit ringattak a fák.

A szikrázó űrbe meredt,
szimmantott és nyítt és nyögött,
de a vékony hold is lecsúszott,
eltűnt egy kék halom mögött.

S mint akinek kenyér helyett
kötődő kéz követ hajít:
hullatni kezdte lassan a hóba
szeme arany csillagait…

Képes Géza fordítása

Posted on Hozzászólás most!

Illés Sándor: Kutya történet

Valaki gyengéden megkopogtatja az ajtót. Megnézem, ki az. Az unokám hangját hallom. Nincs kulcsa? “Nem vagyok egyedül” – érkezik a válasz.
Kicsit gyorsabban ver a szívem. Lenne társa? Valaki elkísérte hozzám? Húszéves már elmúlt, csinos, szőke, akadhatott társa. Ki lehet? Gyorsan kinyitom az ajtót: “Gyertek be!” Belép, az arca izgalomtól piros, de lehet, hogy a hideg miatt. Akkor még hó volt kint, és éjszakánként fagyott. A karjában egy nyöszörgő kiskutya. “Hát ez?” – kérdem tőle kíváncsian.
Elmeséli, hogy a Városligeten át sietett hozzám, amikor észrevette a kis jószágot egy fa alatt, az út mentén. A vastag, jeges havon feküdt, szinte mozdulatlanul és nyöszörögve. Szétnézett a kutya gazdáját keresve, de senki nem volt a közelben. A kutyus fejét simogatta, de az nem tudott felállni.
“Mit tehettem? – nézett rám könyörgő tekintettel. – Felnyaláboltam, behoztam egy kicsit melegedni. Majd csak jelentkezik valaki érte.”
Persze mindketten tudtuk, hogy az a valaki nem jelentkezik, mert lehet, hogy szándékosan hagyta ott, szabadulni akart a kutyától. A póráz is az állat nyakán maradt.
Letette a kutyát a konyha közepére, az riadtan és könyörögve nézett rá. Nyüszített vékony cérnahangon, de nagyon szomorúan. Sírt. Erre újra az ölébe vette, és a kijárat felé indult. Megfogtam a karját: “Hová viszed?” Megrázta a fejét. “Nem tudom. De lehet, hogy valaki siratja. Néhány napig el lesz nálunk is.”
Elment vele. Néztem utána. Nem mondom, egy kicsit büszkén. Mert lehet, hogy nem tud úgy teniszezni, mint a szomszéd lánya, vagy nem volt soha színjeles, de ami a leglényegesebb: érző szíve van. A mások baját átérző. És ez az igazi emberség. A legszebb erény. Mit akarok még ebben a felbolydult, zavaros világban?
Másnap nem jött, aztán megfeledkeztem róla, az embert annyi sok gond gyötri, öreg is vagyok már ahhoz, hogy elveszett kutyusokkal törődjem. A minap aztán eszembe jutott, és megkérdeztem az unokámtól: “Mi van a talált kiskutyával? Akadt már új gazdája?” Lesütötte a szemét, zavartan válaszolt, halkan rebegte, hogy a nagymama meg ne hallja, elmondta, hogy nincs. Még mindig nála van a kutyus. Már három kutyája van. Rendszeresen viszi őket a körzeti állatorvoshoz, veszi nekik az ennivalót, minden pénze rámegy erre, de nem panaszképpen mondja. Színházba, hangversenyre sem jutott el már hónapok óta. Megsajnáltam. Haditervet dolgoztam ki, hogy segítsek gazdát találni az ebnek.
Bevált a terv. Így számolt be róla:
“Kivittem a ligetbe, meleg volt már a tavaszi napfény, a padokon öregek sütkéreztek. A pórázt csalafinta módon a pad támlájához kötöztem, majd behúzódtam egy közeli fatörzs mögé. Hallottam, hogy a kutya elvakkantotta magát. Az öregek a padon észrevették. Egyikük eloldozta, majd közelebb vonta és megsimogatta. Vadászok lehettek, akik a padon sütkéreztek, mert régi vadászatokról beszéltek. Egyikük azt mondta, nem is volna rossz egy kutya. Erre a többiek is megsimogatták. A kutya hálásan vakkantott. Otthonosan a lábuk elé telepedett…
Amikor szedelőzködni kezdtek hazafelé indulva, a kutyus ugrándozott előttük. A vadászok egyike ekkor azt mondta, ťAzé legyen a kutya, akit a legjobban elfogad. Akit a szívébe zár. Induljunk csak el, majd ő kiválasztja a gazdáját…Ť”
“És kiválasztotta?” – érdeklődtem izgatottan.
“Ki… Azt az öreget választotta, aki először megsimogatta. Csaholva követte, örült, én meg csak néztem a fatörzs mögül. Csak azt nem értem, miért őt választotta, miért nem a másik kettő közül valamelyiket? Te érted, nagyapa?”
Csak nagy sokára válaszoltam, előbb felviharzott bennem elmúlt életem sok küzdelme és keserve:
“Az állatok mindig megérzik a jóság sugárzását a szívük antennáján…”
Erre sírni kezdett, majd elrohant. Az ajtóból visszakiáltotta: “Talán még utolérem őket, tudom merre mentek…”