Posted on Hozzászólás most!

Pamplonában bikafuttatásnál a bikákat megölik

Minden évben százak sérülnek meg, az állatvédők már régóta támadják, a futás a halállal mégis vakmerő résztvevők ezreit vonzza a pamplonai bikafuttatásra. Az észak-spanyolországi város önkormányzatának megbízásából idén 100 ezer szórólapot osztanak szét a látogatóknak. „A bikafuttatás nagyon veszélyes. A bika megölhet” – hívják fel a figyelmet spanyolul és angolul a szórólapokon. A szerdán kezdődő bikafuttatás sok résztvevője azonban elengedi füle mellett a figyelmeztetést. Az áldozatok nem ritkán tapasztalatlan turisták, akik gyakran egy átmulatott éjszaka után könnyelműen kockára teszik az életüket, és ezzel a tapasztalt futókat is veszélybe sodorják. A botcsinálta torreádorokból, akiket a helyiek csak patas (tökkelütöttek) néven emlegetnek, sok van a város védőszentje, San Fermín tiszteletére tartott, kilencnapos népünnepélyen: a tömegben akár 4000 futó is akadályozza egymást és bukhat fel. „Ha elesel, maradj fekve, amíg a csorda el nem vonul” – tanácsolják a szórólapon. Ha ugyanis valaki idő előtt feltápászkodik, hátulról akár egy 600 kilogrammos kolosszus is belerohanhat. A 825 méter hosszú útvonalon megállni sem szabad. Képek a bikafuttatásról, az elsőn állatvédők tiltakoznak.

              

Posted on 6 hozzászólás

A vadászatról – A vadász állatgyilkos?

A „vadászat” szó, amely eleve rossz dolgot fejez ki, szépítgetésnek tűnik. Az igazság az, hogy ez az öldöklésben való kéjelgés. „A vadászat mindig a háború egy formája”, mondta Goethe. A „vadászás” az emberi elmebaj egy változata, állapította meg Theodor Heuß, akinek a Német Szövetségi Köztársaság első elnökeként, mint nem-vadásznak kellett vadászatra járnia a diplomatákkal. Az orosz író, Lev Tolsztoj azt mondta, hogy „az állatgyilkosság az embergyilkosságtól csak egy kis lépésre van”.
Egyre több ember sejti ezt. Körkérdések dokumentálják a vadászat elutasítását. A lakosság több mint fele – a nőknek kétharmada – elutasítja az erdőkben történő tömeggyilkosságot.
Németországban erdőn és mezőn évente több mint 300.000 vadász okoz békétlenséget, félelmet, stresszt, rendetlenséget, fájdalmat és halált. Naponta 13.000 – 15.000 állatot puffantanak le kényelmes magaslesből, vagy idézik elő halálukat kegyetlen módon csapdákkal, egyrészt felmérhetetlen kín közepette, amikor lelövik őket, és sebesülten szanaszét hevernek, másrészt csapóvasban vergődve, amíg ki nem múlnak. Az állatoknak általában semmi esélyük sincs arra, hogy életben maradjanak.
Őzre és vaddisznóra a “derék vadász” nem egyszerű tölténnyel lő, hanem olyan lövedékkel, amely az eltalált állat belsejében megnagyobbodik, illetve osztódik (expanziós lövedék), vagy meggörbül (deformációs lövedék). Miért? Ezzel az eltalált állatból lehetőleg sok „cserkészésre alkalmas jelet” nyernek – vért, gyomor- és béltartalmat, szőrszálakat, csontszilánkot stb. Ez állítólag megkönnyíti a megsebesített, de még nem halott vad keresését. Azért, hogy a vad e keresgélés közben ne szaladjon el, néhány óráig hagyják „betegeskedni” –ahogy a vadász mondja. Csak ezután kutatják fel, hogy a kimúlófélben lévő vadat egy kegyelemlövéssel véglegesen megöljék. Eme ölési forma helyett az állat leszúrása is érvényben van, mint vadászhoz illő. A csülkös vadak nagy része, például őz, szarvas, gímszarvas, dámszarvas, zerge, vaddisznó, ilyen módon órákig tartó kínlódás után múlik ki. Amikor az állat végül meghal, azonnal „kizsigerelik”. A beleket és a többi belsőséget a még meleg testből tépik ki. Ebben az esetben a vadász cselekvésmódja alig különbözik egy vérszomjas ragadozóétól, amit „bestiálisnak” szoktunk nevezni.
Mindez „vadászhoz illő”. Ha Ön a legközelebbi őzsültjét rendeli, elgondolkodhat azon, hogy ételáldozata milyen hosszú ideig botorkált sebesülten és a fájdalomtól majdnem eszméletlenül az erdőn keresztül, hogy „cserkészésre alkalmas jelet” hagyjon maga után. A fájdalom, amit az állat átélt, hormonkiválasztáshoz vezetett, és benne van még az Ön sültjében is. Ön megeszi vele a gyötrelmet. Valóban ezt akarja?
A vadászok időtlen idők óta különösen hátborzongató módon kapcsolódnak össze az állatok sorsával: A vadászok azzal igazolják véres mesterségüket, hogy ők gondoskodnak a természetben az egyensúlyról. Állítólag sok az állat, és egyes állatfajok túlságosan elszaporodnának. A megfigyelések azonban messzemenően nem ezt igazolják a Föld lakatlan vidékein.
Az ökológusok újabb tanulmányai azt az eredményt mutatják, hogy az állatok a populációnövekedés szabályozására belső mechanizmussal rendelkeznek. Így például az elefántok esetében megállapították, hogy nem az éhség vagy a halál, hanem a nőnemű állatok flexibilitása határozza meg a növekedési rátát a nemi érettség kezdetén. Ha túlnépesedés fenyeget, a születési arányszám csökken. Hasonlót állapítottak meg szarvasoknál, jávorszarvasoknál, kőszáli kecskéknél és más nagy emlősöknél. A populáció sűrűségétől függően sok madárfaj visszafogja magát a költéskor. Ha sok azonos fajhoz tartozó madarat lelőnek, aktivizálódik a nem költő egyedek tartaléka, és több állat fejlődik ki, mint amennyi a madarak irtása előtt létezett.
Egyetlen faj sem szaporodik mérték és cél nélkül. A populációt nem a harc és a halál korlátozza kívülről, hanem belső mérték.
A vadászat erre a célra nemcsak alkalmatlan, hanem teljesen fölösleges.
Ezért az embernek nem kell magát mesterségesen rablóvá tennie, hogy a „természetes ellenséget” pótolja. Ő csak megzavarja a természet belső harmóniáját, szétszakítja az állatok szociális kötelékét, tönkreteszi pihenőhelyeiket és táplálékterületeiket, nagykiterjedésű vándorlást okoz a természetes ritmuson felül.
A vaddisznóknál például a vadászok elsőként a csoportban vezető szerepet betöltő nőstényt veszik célba és ejtik el. A vadásznak nem okoz gondot, hogy ezzel nemcsak megzavarja, hanem még szét is rombolja az állatok közösségi rendszerét. Ehhez a témához kapcsolódnak egy hivatásos vadász fejtegetései: A vezérkoca vezet és szervez. Aki azt megöli, tönkreteszi az egész csoport szociális struktúráját. Kilövése rendezetlen tömeget hagy hátra, amely tájékozódási képességének hiányában kóborlásba kezd, ellenőrizetlenül szaporodik, és végül mezei károkat okoz. (Süddeutsche Zeitung)
Igazán jó példa olvasható ki ebből, hogy a vadász hogyan „tartja fenn a természetben az egyensúlyt”.
Honnan jön a vadászok „Vadász-szerencsét!” köszöntése, és mit fogyaszt Ön vadászzsákmányként?
Például a nyulaknál a derék vadász egy töltet söréttel keresi a „szerencséjét”, ami az áldozatnak nemcsak a bőrét, hanem az alatta fekvő idegrendszerét is szitává lövi. A nyulak vergődnek a fájdalomtól, és gyakran úgy sírnak, mint a kis gyerekek. Akkor közeledik a büszke vadász, és agyonüti a nyöszörgő állatot – egy bottal, egy kés markolatával, a puskája agyával, vagy a keze élével; természetesen több ütés szükséges, mire a vadásznak „sikerül”. Ezek semmi esetre sem megengedhetetlen túlkapások, hanem vadászképzéseken ajánlott módszerek. Vadász-szerencsét!
És Ön a vadászzsákmánynak köszönhetően élvezheti nyúlpecsenyéjét. Néha-néha még ráharap egy sörétre. A legközelebbi alkalommal talán gondolni fog arra is, hogyan érezné magát, ha hetvenöt ilyen golyót repítenének a bőre alá, és végül egy puskatussal agyonütnék.
Egy rövid időre talán maga elé képzeli a nyulat, amint nagy szemekkel és fülét hegyezve ugrabugrál a mezőn, amikor a halálos lövés eltalálja őt, hogy Ön megehesse. Nem szeretne a jövőben inkább lemondani erről a falatról?
Senkinek nem kell hogy megöljön egy vadállatot ebben a mai jóléti társadalomban, van mindenkinek elég betevö falatja, s minden más ok az éhségen kívül ,beteges , ferdehajlamú és elvetendö ölés és gyilkolás!