Posted on Hozzászólás most!

Farkaslesen

A Farkaslesen egy rendhagyó kísérletsorozat krónikája, melyben farkaskölyköket emberek neveltek fel. Az ELTE Etológia Tanszékén éveken keresztül zajló tudományos program rengeteg olyan eredményt hozott, amire a kutyák viselkedésével régóta foglalkozó kutatók nem is számítottak volna. A farkas-kutya összehasonlítás eredményeit a filmben ismerteti: Csányi Vilmos professzor és Dr. Miklósi Ádám.

Posted on Hozzászólás most!

Farkaskutató tartott előadást az ELTE tanszékén

A farkasok világa a kutatókat is vonzza. Hét elején Magyarországra látogatott L. David Mech, a világ legjelentősebb terepi farkaskutatója. A Minnesotai Egyetem professzora és az International Wolf Center alapítója 1958 óta kutatja vadon élő farkasok és zsákmányállataik kölcsönhatását Észak-Amerikában. Mech rengeteget tett azért, hogy a társadalom megismerje a farkasok valódi természetét, és eloszlassa a velük kapcsolatos tévhiteteket. A vérengző fenevad helyett a családját féltőn óvó, együttműködő, a táplálékláncban fontos szerepet játszó faj képét rajzolta meg.
A nyugdíjas, idén 73 éves professzor tevékenységét kollégái – még azok is, akik nézeteivel nem minden értenek egyet – egyedülállónak tartják. A farkas és élőhelyük megőrzéséért senki nem tett annyit, mint ő. Ugyanakkor Mech ha szükségesnek tartja, kiáll a farkasok számának megritkítása mellett, és azt sem tagadja, hogy a vadbiológusi pályára nyérccsapdázási szenvedélye vezette, amit ma is űz.
Mech tudományos karrierjének egyik legfontosabb időszaka az a 17 év, aminek nyarait a kanadai Ellesmere-szigeten élő sarki farkasok között töltötte. Ott egészen közelről figyelhette meg egy falka életét, még az is előfordult, hogy az állatok kikötötték bakancsának cipőfűzőjét. A National Geographic fotósával, Jim Brandenburggal filmet készítettek a falka életéről, és egy könyvet írtak, amely magyarul „A sarki farkas – Tíz éven át a falkával” címmel jelent meg. 1997 után, a globális klímaváltozással összefüggő hőmérsékletcsökkenés miatt a farkasok fő zsákmányállatai, a pézsmatulkok és a sarki nyulak száma megfogyatkozott. Táplálék híján a farkasok többé nem neveltek kölyköket, és elhagyták a területet.
Családban élnek: A magyar etológusok meghívására Budapestre látogató Mech megismerkedett a világszínvonalú magyar farkaskutatással [2], és előadást tartott. Beszélt legújabb kutatásairól is: a kutató még 73 évesen is minden nyáron több hetet tölt az Ellesmere-szigeten. A korábbi odút elhagyták a farkasok, és egy gleccserfolyó másik oldalára költöztek, ahol nehezebb nyomon követni az életüket. Ezért, és azért is, hogy a téli, több hónapos sötétség időszakában is gyűjthessenek adatokat, a falka szaporodó hímjére gps-szel felszerelt nyakörvet tettek. A nyakörv egészen az elmúlt hetekig nagyszerűen szolgáltatta az információt, de azóta változatlan helyről érkeznek a jelek – az állat valószínűleg elpusztult. Hamarosan kiderül, mert Mech újra a helyszínre utazik.
A professzor az előadáson elmondta, hogy a farkasok a legyengült, beteg állatokat ejtik elsősorban zsákmányul, és levetített egy több perces videót két állat vadászatáról, amelyen egy szarvascsapat meghajtása után két, 22 hónapos farkas egy ízületi problémától legyengült állatot ejtett el.
Kérdésre válaszolva hangsúlyozta, hogy természetes körülmények között a farkasok családban élnek, emiatt ma már nem használják az „alfa-farkas” kifejezést, mert ez nem jelent plusz információt a „szülőpár” szóhoz képest. A szülők az utódokat ivarérettség után egyre gyakrabban dominálják, emiatt azok 1-4 éves korukban elhagyják a falkát, és igyekeznek új családot alapítani.
Cáfolta az a híresztelést, hogy nem szeretné a kutyákat – szerinte ez csak pletyka, amit az újságírók találtak ki, amiatt, mert tartózkodik a kutya viselkedésével kapcsolatos kérdések megválaszolásától, hiszen farkasokat és nem kutyákat kutat. Óvatosságra intett mindenkit, aki a farkas viselkedéséből kívánja levezetni a kutyákét.

Posted on Hozzászólás most!

Miért nem ugat az ember?

Csányi Vilmos etológus jelről, nyelvről, ebekről és közösségről: A hír arról szólt: a magyar kutatók közel állnak ahhoz, hogy “kutyaszótárat” állítsanak össze. Ám: ha az ember a teremtés vagy az evolúció csúcsa, miért nem tanult még meg eddig “kutyanyelven” beszélni. Van egyáltalán ilyen? – ezzel kerestük fel Csányi Vilmos etológusprofesszort.
– Professzor úr, ön tud ugatni?
– Nem tudok, de hogy megértse, miért nem, messziről kell kezdenem. Ami az állatokkal való kommunikációt illeti, mindeddig a csimpánzokkal jutottunk a legmesszebb. Süketnéma nyelvre tanították őket, s volt, amelyik 150 jelet tudott használni. És ez az alapkérdés: jelet vagy nyelvet használunk-e? Mert a csimpánz jeleket igen, de nyelvtani szabályokat nem tudott megtanulni. A nyelvet nem érti tehát, az túl bonyolult öszszefüggésrendszer neki. Amikor értelmes gondolatokat cserélünk, nemcsak beszélünk, hanem gesztikulálunk, az arckifejezésünk, a hangsúlyunk, a testbeszédünk is a kommunikáció része. Mindez a szociális fejlődés eredménye. S amiért ezek a kutyakísérletek nagyon fontosak, az, hogy az ember szociális fejlődésének bizonyos szakaszait teszik érthetőbbé. Az ELTE Etológiai Tanszékén folyó kutyakutatásokkal humánetológiai problémákat szeretnénk megoldani. Nem kutyaszótárat csinálunk, hanem éppen azt nézzük, hogyan lehet nyelv nélkül is értelmesen kommunikálni.
– A csimpánzok is közösségben élnek…
– De micsoda különbség! Persze: a csimpánz is üvöltve figyelmeztet, ha ellenség közeleg, de nincs, mondjuk, táplálékmegosztás. Ha valamelyik ennivalót fedez fel, nem kürtöli világgá, mert a többiek esetleg megelőzik. Minden csimpánzelme önmagába van bezárva. Nem közli a többiekkel azt sem, hogy utálja az időjárást, vagy hogy fáj a feje. Minden csimpánz jól akar kinézni, erősnek akar látszani, mert ha gyengeségnek adná jelét, a többiek kihasználnák, hogy nincs jól. Az emberi közösség kialakulásában éppen ez volt a fordulópont: a csoport érdeke megelőzte az egyén érdekét. Ha valaki szomorú, gyenge, azon normális esetben segíteni akar a többi, s ez csak az emberre jellemző biológiai alapú tulajdonság. Szociális megértésre volt szükség: nem volt még nyelv, de volt közlendő, értelmes gondolatokat kellett cserélni. Mutattunk, mozdultunk, beszéltünk. A hangok kezdtek kontextusban elhelyezkedni…
– Hogy jön ide most már a kutya?
– Maga kérdezte, tudok-e ugatni. A kutyának mindenekelőtt hihetetlen empátiája fejlődött ki, ennek felismerése is hozzájárul, hogy jobban megértsük az ember korai evolúcióját. A kutya például képes a tekintettel történő kommunikációra. A csimpánz szeme sötét, a farkasé is. Nem véletlenül: ha a többiek észrevennék, hogy szemmel követ mondjuk egy lehetséges táplálékot, a többiek esetleg megelőznék, ő meg éhen maradna. Ezért nincs szemfehérjük, ami a kutyánál kialakult. A tekintetkövetés a domesztikáció, az evolúció következménye. Egységes jel a szájszélnyalás, ami az ebéd jele, vagy a morgás, ami sokféle lehet. Bukfenc kutyám kekszkérő morgása teljesen egyedi volt, s Jeromosom eltanulta tőle. A kutyaugatás jelkészletét az ember ellesheti, a hangok kontextusban hangzanak el, más jelöli a sétát vagy az éhséget. Vannak emberek, akik az ugatásból felismerik az eb hangulatát, vagy azt, milyen helyzetben van: fél, vagy véd valamit. Ennél mélyebbre nem hatolhatunk, mert nincs mélyebben lévő megfejtenivaló.
– Tehát: ha az eb éhes, jelzi, hogy enni akar, de hogy mit szeretne enni, azt nem tudja, vagy ha tudja, nem köti az orrunkra. Tehát ön nem tud ugatni?
– Eddig nyugodt voltam, de könyörgöm, hagyja már ezt a marhaságot! Az ember egymillió szót is képes a memóriájában megőrizni. Maga másfélszeres ismétlés után igen gyorsan megtanulta az anyanyelvét. Nem felejti el soha többé, és nem lehet az agyából kioltani. Az állatok jelet használnak, s ez a jel kioltható, felejthető, mert csak külső dologra vonatkozik. Az embernél minden mindennel összefügg, a szavak egymásra is vonatkoznak, hálózatot képeznek kiolthatatlanul. Ha pedig ez a hálózat nincs – az állatoknál nincs -, akkor csak a jel marad, s amíg nincs nyelv, nincs “mélyebb” szféra sem.
– Beszélő kutya…
– Meg a hülye ember, aki szerint a fák is gondolkodnak, csak nem beszélnek, meg az idióta, tudományosnak mondott kísérletek, amelyek szerint a növények értelmes jeleket adnak egymásnak. Azt szeretnék, hogy a növény “valaki” legyen, animálják a világot: a közösség tagjává szeretnék emelni a baktériumokat… én nem szeretnék a baktériumokkal beszélgetni. Sokszor nagyon kellemetlenek. Az a tétel, hogy mindenkivel lehet beszélgetni, nem jött be, eredménytelen maradt minden kísérlet. A gondozóik azt mondják, a csimpánzzal lehet beszélgetni. Persze, intelligens állat, kifejezi, hogy kólát szeretne inni, de nem nyelvi eszközökkel. És itt a lényeg.
– Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy ha az ember a teremtés koronája, akkor miért nem tud megtanulni ugatni.
– A sírba visz. Lássuk a kutyát! A kutya mindent megpróbál, hogy az ember megértse. De a kutya gondolkodási mechanizmusa más: kövess, mondjuk neki, de csak akkor teszi, ha neki fontos, hogy kövessen. A kutyák utánozzák az embert, ezért mondják, hogy a kutya hasonlít a gazdájára. Átveszi a mozgását, a tempóját. Rítusokra könnyű megtanítani az ebet, és rengeteg emberi rítus van, a kutya meg alkalmazkodik ezekhez: ez a legprimitívebb nyelv, ha veszem a kabátom, mindennap ugyanabban az időben, akkor tudja, sétálni megyünk. Rítussal kommunikálunk, amelyből lehet újabbakat “gyártani”. Ez az embereknél is így kezdődhetett, ezért fontos tanulmányoznunk az egészet. Ha az ősember talált egy elhullott zebrát, akkor riadóztathatta a társait, és megmagyarázhatta, valaki maradjon őrizni a barlangot. Ezt egy csimpánzzal nem lehet megértetni. Egy állat tíz-tizenöt jelet használ genetikailag, az emberi arc – csak az arc! – tud 200-250-et, s akkor már nemcsak a nyelvről van szó, hanem az agy komplex működéséről, ami mimikában, gesztusokban, testbeszédben is megmutatkozik. Minden tudásunk szerint az állat csak képeket lát, se múltat, se elképzelt jövőt. A jelenben él, abban vannak a viselkedésére ható, azt meghatározó okok, azokat tudja értékelni, s válaszolni rájuk. Az ember ezzel szemben csak rágondol valamire és felidézi a múltat, vagy elképzeli, mit akar tenni a jövőben. Tudatunk tehát elvált a jelen környezeti hatásaitól, egy, a jelentől teljesen független világot is el tudunk képzelni.
– Nincs mese, akkor mégis mi vagyunk a teremtés koronája, az evolúció megint győzött…
– A modern teológia vizeire tévedt. Aki hinni akar a teremtésben, annak nincs szüksége bizonyítékokra, az egy önálló, zárt világban hisz. Akkor csak egyet kérdezek: ha a teremtés mechanizmusa az evolúció, akkor mi van? Azt mondják: semmi. Csakhogy a teremtetthez kell egy teremtő… De ne menjünk ebbe bele, a teremtésben és az evolúcióban is – az általunk átlátott világban – az ember a csúcs, de ennek azért korlátjai vannak. Amivel baj van, az a kollektivizmus, hogy a társadalom egésze nem olyan értelmes, mint amilyen lehetne. Százötven ember még csak-csak “kitermeli” a jó megoldásokat, de hat és fél milliárdnak ez már nagyon-nagyon nehéz. A kérdés tehát az: mit lehet kihozni egy csoportból, közösségből, mi lehet az optimális mérete egy közösségnek, amely a leghatékonyabban működik. Nézze: a mai ember nagyjából ugyanannyi érzelemre, gondolatra képes, mint tízezer éve volt. Vannak persze különbségek az akkori meg a mai ember között, amit fejlődésnek is nevezhetünk, bár én inkább komplexebb emberről beszélnék, s ezt is nevezhetjük fejlődésnek.
– Komplexebbek vagyunk, ennek ellenére nem tanulunk meg ugatni.
– Nem hagy élni! Tudja mit: a kutya mindent megpróbál, hogy megértse az ember, és viszont. Idővel talán megunja a fáradtságot, és mert úgy egyszerűbb, megtanul beszélni. Persze genetikai beavatkozásokkal. Mielőtt megkérdezné, mikor, mondjuk, húsz év múlva…