Posted on Hozzászólás most!

Külföldi össztűz alatt a magyar sikerágazat

Hecckampány folyik ismét a világhírű magyar lúdágazat ellen. Állatvédő szervezetek szerint egy világhírű szabadidőruházati cég szenvedő magyar libák tollát használja termékeihez. A magyar libatartók szerint az állítás hamis, a toll a vágóhidakról származik. Furcsa az is, hogy a magyarhoz hasonló liba- és kacsatartási módszereket alkalmazó, ám nálunk sokkal több tollat és májat előállító országokat sosem támadják az állatvédők.
Kényszertöméssel hízlalt, szenvedő magyar libák tolla melegít számos világsztárt – röpítették világgá a hírt az elmúlt héten angolszász bulvárlapok. A cikkek szerint a szabadidős ruházati termékeiről ismert The North Face nevű vállalkozás ugyan azt hirdeti magáról, hogy alapanyagait a haszonállataikat etikus módon tartó gazdáktól szerzi be, ám állatvédők szerint ez korántsem így van. A számos híresség, köztük Barack Obama amerikai elnök, Angelina Jolie és Sharon Stone színésznők által is viselt dzsekibe tömött toll a kényszertöméstől szenvedő magyar libákból származik.
Az információt a Négy Mancs állatvédő szervezet osztotta meg a sajtóval, melynek vezetője a lapoknak nyilatkozva az állatkínzás legrosszabb fajtájának minősítette a libák tömését. Az állatvédő szervezet neve nem ismeretlen Magyarországon, mert korábban is támadták már a magyar libatartókat, komoly károkat okozva ezzel az ágazatnak. Újabb lépésük szintén nem múlt el nyomtalanul, hiszen a The North Face bejelentette: megpróbál más forrásból libatollhoz jutni.
Hecckampánynak minősíti a Négy Mancs tevékenységét Baradács László, a Tollszövetség elnöke. Állítása szerint a magyar tolltermelés 80 százalékát a vágóhídra kerülő madarak adják, a tömött libák tolla legfeljebb 10-15 százalékot tesz ki. A fennmaradó 5-10 százalék kézzel tépett libatoll, amelyet vedléskor szednek le a madarakról.
Baradács László furcsának tartja, hogy a magyar májtermelés 5-6-szorosát kitevő francia gazdálkodókat nem éri kritikia, jóllehet ők is magyar társaikhoz hasonló módszerekkel állítják elő termékeiket. Ugyancsak nem támadják az állatvédők a magyarnál jóval nagyobb piaci súllyal rendelkező spanyol és bolgár termelőket sem. Szintén nem hallani az állatvédők szavát a spanyol bikaviadalok vagy az angol rókavadászat betiltása kapcsán.
A Tollszövetség elnöke felhívta a figyelmet arra, hogy a liba és kacsatoll tisztítható, így akár 80-90 évig is használható. Helyettesíteni mesterségesen előállított műanyagokkal lehet, ám ezekből 5-6-szor akkora mennyiségre van szükség egy dzsekihez, mint tollból. Ráadásul a szintetikus anyagok megsemmisítése súlyosan szennyezi a környezetet.
Az Európában elismert magyar tollágazat évente 4 ezer tonna tollat állít elő, amihez még 2-3 ezer tonna importtoll is hozzájön. Ebből a mennyiségből 1,5-2 millió darab párnát, 1 millió darab paplant vagy 3 millió darab tollkabátot lehet készíteni.

Posted on Hozzászólás most!

Az őrbottyáni lómenhely

Az őrbottyáni lómenhely a vágóhíd alternatívája az öreg és beteg lovak számára. Magyarországon, sőt talán Európában is egyedülálló alapítvány jött létre egy család közreműködésével a beteg, öreg, sérült lovakért Őrbottyánban – hangzott el a Kossuth Rádió Oxigén című műsorában. Tizenhárom évvel ezelőtt három lóval kezdték, azóta közel félszáz állat talált menedékre a Gödöllői dombság ölelésében.
Ugyan évezredek óta a társunk a ló, még mindig gyakran haszonállatként kezeljük őket. Meggondolatlan vásárlások százai, ezrei váltak gyakorlattá: sőt, sajnos az sem ritka, hogy egy élete teljében lévő állatot, amely például már nem úgy versenyez, ahogyan elvárnák tőle, vágóhídra küldik – hangzott el a műsorban. Rédey Éva, a menhelyt működtető alapítvány elnöke fáradhatatlan munkájával próbálja menekíteni az állatokat, miközben abban bízik, hogy változni fog a szemlélet – írja az Agromonitor.hu

Posted on Hozzászólás most!

Kóser állatölés – kábítás nélkül

Kóser állatölés kábítás nélkül! A zsidó hentes nem kábítja az állatot, mielőtt elvágja a torkát és kivérezteti. Forrás: www.chooseveg.com – Kóservágás (schita – sakter végzi): a kés hibátlan, éles, egyenes kell, hogy legyen, hogy egyetlen vágással meg lehessen ölni szegény állatot. A magyarországi kóser húsokat is sakter vágja. A megölt állatot meg kell vizsgálni (bediká): ne legyen hibás. Tréfli (hibás): valami miatt 1 éven belül elpusztult volna az állat (ezt a belső szervek alapján állapítják meg). Ilyenkor ki kell dobni a húsát. Akkor is, ha a tüdejébe vér került. Ha átment a vizsgán a hús, akkor vértelenítés (sózás, sütés nyílt lángon). A szökőínt is el kell távolítani, mert az angyal megérintette Jákob derekát, amikor az Izrael nevet adta neki. Az állatból kivett faggyút (chelev) és beleket nem lehet megenni. Minden dög tréfli. A levadászott állat sem kóser, mert a vadászat nem kóser állatölés. Glatt kóser: abszolút tökéletes. Szafek: kétség. Ha kétség merült fel, akkor kétségesen kóser, de elmegy, megeszik.
Mi lesz a kóser vágással az EU-ban? Hozzászólások az Index.hu fórumából:
– A négymancs tudja, hogy ha beugat a zsidóknak, akkor megdöglik.
– A rituális vágásnak az a célja, hogy minél kevesebb szenvedést okozzanak az állatnak, és minél több vért távolítsanak el belőle. A nyak gyors oda-vissza mozdulattal történő átmetszéséhez megfelelő hosszúságú, tökéletesen éles, hibátlan pengéjű kést használnak. A kés a másodperc törtrésze alatt elmetszi a légcsövet, nyelőcsövet, a bolygóidegeket, a nyaki verőeret és vénát. Az eszméletvesztés majdnem azonnal, két másodpercen belül fájdalommentesen bekövetkezik, így a vágás már nem okoz szenvedést: gondoljunk csak arra, hogy ha borotválkozás közben megvágjuk magunkat, nem abban a pillanatban érezzük a fájdalmat, és a vér is csak később serken ki. A világ legjobb fiziológusai, patológusai és egyéb tudósai abszolút humánusnak ismerik el ezt a módszert.
Az elkábítás, amit az állatvédők javasolnak a szenvedés csökkentésére, tréflivé teszi az állatot. A nem kóser vágás kegyetlen és fájdalmas módszereivel mindegy, hogy kapott-e bódítószert az állat, de a kóser metszés maga is egyfajta elkábítás, mert azonnali érzéketlenséget okoz.
– A kóser vágást értem. De mitől lesz kóser egy pálinka? Tudja valaki, hogy mik a kritériumok?

Posted on Hozzászólás most!

Tudjuk-e, mi az élet értéke? – A vágóhíd poklának árnyékában…

Mindig nyomasztó érzés fog el, ha állatszállító kaminokat látok, összezsúfolt birkákkal, disznókkal, tehenekkel. Panaszos segélykiáltásuk összeszorítja a szívet. Mennek az ismeretlenbe, a halálba. Számunkra természetes, hogy bármit megtehetünk a “haszonállatokkal”: tarthatjuk őket úgy, hogy egész életükben nem látnak napfényt, olyan kis helyen, hogy még megfordulni sincs helyük; táplálékképpen visszaadhatjuk saját ürüléküket; elvehetjük tőlük kicsinyeiket, és végül elpusztíthatjuk őket a lehető “leggazdaságosabb” módon, amikor csak óhajtjuk.

A kisgyermek, aki jobban hallgat ösztöneire, egészen másként gondolkodik: az állat számára társ, egy másik élőlény, és mint olyan, a világ megismernivaló, szeretnivaló része. Mikor a bátyám kicsi volt, kétségbeesetten látta, hogyan válik a disznóból, amit néha ő is etetgetett, formátlan hústömeg a böllér keze alatt.
“Elrontottad, most csináld vissza!” – kiáltott rá. Nem tudta, hogy erre az ember nem képes: mi csak kioltani tudunk életeket, teremteni nem. Ezért kell meggondolnunk, hogy tényleg szükséges-e az állatok megölése.
Miért fogyasztunk húst? Főként megszokásból: kisgyerekkorunk óta erre próbálnak ránevelni minket. Aki gyermekintézményben dolgozik, tudja, hogy még a 6-8 éves gyereke többsége nem szereti igazán a húst: szívesebben fogyaszt főzeléket, gyümölcsöt, tésztafélét. Valószínű, hogy ha hagynák, hogy a a gyerekek magul alakítsák ki étkezési szokásaikat, 1-2 emberöltő alatt a népesség jelentős része vegetáriánussá válna. Más földrészeken a húsfogyasztásnak most is sokkal kisebb a szerepe, mint Európában: Indiában például főként csak a muzulmánok, a keresztények és az ott élő európaiak esznek húst.
Akkortájt történhetett, amikor először próbálkoztam a húsételek elhagyásával: egy kirándulásom során egy kisbárány került az utamba. Megsimogattam, majd téptem neki egy marék füvet. Különösen jóleső érzés kerített a hatalmába. Tudtam, hogy attól kezdve megváltozott az állatokkal való kapcsolatom – visszatért egy szoros barátság, ami már régen, nagyon régen megszakadt.
Nemrég beszéltem egy lánnyal, aki az orvosi egyetemre jár. Igen rövid bevezető után rátért a lényegre: ő otthagyja az egyetemet! Nem azért, mert már nem érez elhivatottságot az orvosi pálya iránt, és nem is azért, mert megunta a rengeteg tanulást, hanem: az állatkísérletek miatt. Nem tudja nézni tovább azt a rengeteg szenvedést, amit ezeknek az állatoknak el kell viselniük, nagyrészt teljesen feleslegesen, hiszen az esetek többségében ez csupán: “szemléltetés”.
Köztudott, hogy az állatkísérletek igen kétséges eredménnyel járnak: a különböző fajok különbözőképpen reagálnak azonos hatásokra, így a kutyákra, macskákra kimutatott eredmények az emberre nem érvényesek. Szólnunk kell a kozmetikumok, élvezeti cikkek előállítására végzett kísérletekről is, amelyekre tényleg nem lehet ráfogni, hogy “magasabb rendű érdekek” miatt történnének.
Az állatok kínzásának nagyon erős személyiségromboló hatása van: az aki jogosnak érzi az állatok tetszés szerinti kínzását, elpusztítását, az a későbbiekben az emberi élet értékét sem fogja tisztelni. Más élőlényeknek fájdalmat okozni – bűn. Amennyiben valaki egy igen fontos természeti törvényt sért meg, az számítson arra, hogy mindez visszahat lelki állapotára is.
Ahhoz, hogy valaki jó orvos legyen, két dolog feltétlenül szükséges: szaktudás és empátia. Attól, aki a kísérletek során rezzenéstelen arccal tudja végignézni az állatok szenvedését, ne várjuk, hogy később átérzi majd a beteg ember helyzetét. Íly módon az orvosi egyetemeken egyfajta kontraszelekciós elv érvényesül: azok hagyják el az egyetemet, akik lelkileg is alkalmasak lennének erre, az igazán embert igénylő munkára.
Mivel az európai emberek többsége nem érzi, hogy az állatokkal miképpen bánhatunk, szükség volt arra, hogy ezeket az elveket írásban meghatározzák. 1978-ban az UNESCO kihirdetett egy ilyen dekrétumot. Sajnos ez ma is csak papíron létezik Európa legtöbb országában. Mikola Klára, Harmonet.hu

A vegetáriánus életmód és az állatvédelem kérdéseiről bővebben a XV. Vegetáriánus Fesztiválon hallhat. 2011. augusztus 27-28., Kőrösi Csoma Sándor Kőbányai Kulturális Központ, X. kerület, Szent László tér 7-14. A programok a www.egeszsegvar.hu oldalon tekinthetők meg. A belépés ingyenes.

Posted on Hozzászólás most!

Vecsésen avatták fel a helyi feldolgozást segítő első szúrópontot

A nagy vágóhidak mellett kis szúrópontokra van szükség, és az első ilyen Vecsésen készült el – hangzott el a MR1-Kossuth Rádió Hajnal-táj című műsorában. A tudósítás szerint a létesítmény mindazt tudja, amit egy klasszikus vágóhíd, azonban nagy előnye, hogy így helyben lehet feldolgozni a vágásérett állatok húsát, amivel csökkenthetőek a költségek, a környékbeli gazdák egyszerűbben tudják piacra dobni termékeiket.
A vecsési farm juhtenyésztő tulajdonosa eddig csak nehezen tudta megoldani a selejtállomány levágását és értékesítését, ám a szúróponttal most mindez könnyebbé vált, és a hús is gyorsabban utat talál a környékbeli hentesboltokba. A szúrópont minden helyisége, eszköze, a vágás, az ellenőrzés minden állomása megfelel az uniós követelményeknek, előírásoknak, és a szigorú állatorvosi vizsgálatokat követően a hús a vágástól számított két nap múlva már a polcokon lehet. A beruházás tízmilliókba került ugyan, ám a farm tulajdonosa azt mondja, hosszú távra terveztek, márpedig szerinte ez a jövő.

Posted on Hozzászólás most!

Lev Tolsztoj vágóhídi élményei, valamint elmélkedése húsevés és erkölcs viszonyáról

A mértékletes étkezés, nevezzük böjtnek, a jó élet szükségszerű feltétele. De csakúgy mint az önmérséklet minden más válfajánál, a böjtnél is felmerül a kérdés: Miként kövessük? Milyen gyakran étkezzünk? Mit együnk és mitől tartózkodjunk? Ahhoz, hogy komolyan böjtölhessünk, szükségünk van valamiféle elképzelésre mindezzel kapcsolatban.
Böjtölés! És még a böjtölés módjának és tárgyának tanulmányozása is! Már a puszta ötlet is nevetségesen és abszurdan fest a legtöbb ember számára.
Emlékszem, hogy egy buzgó prédikátor, aki a szerzetesi aszketizmust támadta, nagy büszkén kijelentette előttem: „A mi kereszténységünk nem a böjtölés és a szűkölködés, hanem a marhapecsenye kereszténysége.” Kereszténység, vagy úgy általában erkölcs – és marhapecsenye!
Történelmünk hosszú és sötét, mind pogány, mind keresztény útmutatást nélkülöző korszaka alatt annyi vad, erkölcstelen ideológia férkőzött be életünkbe (különösképp a jó élethez vezető első lépésekkel, vagyis az étkezéssel kapcsolatban, melyre senki sem figyelt), hogy ma már arra is csak nehezen eszmélünk rá, mekkora arcátlanság és érzéketlenség a kereszténységet vagy az erkölcsöt a marhapecsenyével összefüggésbe hozni.
Csak azért nem borzaszt el minket az efféle összefüggés, mert különös dolog történt velünk. Nézünk, és mégsem látunk: hallgatunk, és mégsem hallunk. Nem létezik olyan rossz szag vagy rossz hang, nem létezik olyan szörnyűség, amelyhez ne tudnánk úgy hozzászokni, hogy aztán már azt se vegyük észre, amin normálisan megütköznénk. Pontosan ez az, ami történt az erkölcsünkkel is. Kereszténység és erkölcs, marhapecsenyével!
Néhány nappal ezelőtt ellátogattam Tula városunk vágóhídjához. Egy új, továbbfejlesztett rendszer alapján épült, amely a nagyobb városokban szokott működni, és tekintettel van arra, hogy az állatok minél kevesebbet szenvedjenek. Péntek volt, két nappal Szentháromság-vasárnap előtt. Számtalan jószágot lehetett látni.
Régóta szerettem volna már megtekinteni egy vágóhidat, hogy saját szememmel is láthassam a vegetarianizmus kapcsán felmerülő kérdés valóságát. Eleinte szégyelltem így tenni, ahogyan az ember mindig is szégyellve szokott olyan szenvedést nézni, amelyről tudja, hogy meg fog történni, meggátolni azonban nem lehet; így tehát folyamatosan halasztgattam a látogatást.
Nemrégiben azonban találkoztam utazás közben egy mészárossal, aki épp Tulába tért vissza otthonából. Még nem volt tapasztalt mészáros, és a munkája az volt, hogy késsel sújtson le az állatra. Megkérdeztem tőle, hogy sajnálja-e azokat az állatokat, akiket megölt. A szokásos választ adta: „Miért sajnálnám? Szükségből tesszük.” De miután elmondtam neki, hogy a húsevés nem szükség, hanem csupán luxus, egyetértett; és bevallotta, hogy sajnálta az állatokat.
„De mit tehetnék? Meg kell keresnem a kenyerem.” – mondta. „Először féltem ölni. Apám egész életében még egy csirkét sem ölt meg.” Az oroszok többsége nem képes ölni; sajnálatot éreznek, és ezt az érzést a „félelem” szóval fejezik ki. Ez a férfi is „félt” azelőtt, de most már persze nem. Elmondta nekem, hogy a munka legjavát péntekenként végzik, akkor egészen estig folyik a mészárlás.
Nemrég beszélgettem egy volt katonával is, egy mészárossal, aki szintén meglepődött azon a feltételezésemen, hogy sajnálattal ölt, majd először a szokásos, parancsokról és kötelezettségről szóló magyarázatba kezdett. De később mégis belátta, hogy igaz, amit feltételeztem: „Főleg ha csendesek, szelídek a marhák. Ahogy bejönnek, szerencsétlen állatok… bízva benned. Igazán sajnálatra méltó.”
Félelmetes! Nem is csak az állatok gyötrelme és halála, hanem az is, hogy az ember szükségtelenül elnyomja magában legmagasabb szellemi képességét – a hozzá hasonló élőlények iránti sajnálatot és együttérzést –, és saját érzéseit meggyalázva kegyetlenséget követ el. Pedig milyen mélyen fekszik az emberi szívben az élet kioltásának ellenparancsa…
Egyszer, mikor Moszkvától gyalogoltam, felajánlotta egy Szerpuhovba tartó, fát szállító kocsis, hogy elvisz. Húsvét előtti csütörtök volt. A kocsi elején ültem egy szilaj, pirospozsgás, durva kocsissal, aki kétségkívül ittas volt. A városba betérve megpillantottunk egy jól táplált, csupasz, rózsaszín disznót, amelyet épp az előkertbe húztak ki, hogy levágják. Borzasztó hangon, az emberi sikításra hasonló módon visított. Amint elhaladtunk mellettük, elkezdték ölni a disznót. A férfi belehasított az állat torkába egy késsel. A disznó ekkor még hangosabban, még velőtrázóbban visított, majd a férfi elől kitörve csupa véresen menekülni kezdett. Rövidlátóként én lemaradtam a részletekről. Csak a disznó emberszerű, rózsaszínes testét láttam, és a kétségbeesett visítást hallottam – de a kocsis erősen figyelt, és mindent látott. Az emberek elfogták a disznót, földhöz szorították, és befejezték a torka elmetszését. Mikor abbamaradt a visítás, a kocsis nagyot sóhajtott. „Tényleg nem felelős az ember az efféle dolgokért?” – mondta.
Olyan erős az ember idegenkedése minden gyilkosságtól. De mégis, a mohóság bátorításával, azzal a feltételezéssel, hogy Isten megengedte, és főként a megszokással, az ember teljesen elveszejti magában ezt a természetes érzést.
Pénteken eldöntöttem, hogy végre elmegyek Tulába, és egy kedves ismerősömet is meghívtam, hogy kísérjen el:
– Igen, hallottam, hogy takaros munkát végeztek, és szívesen megnézném; de ha állatokat mészárolnak, nem fogok bemenni.
– Miért nem? Én éppen ezt akarom látni! Hiszen ha húst eszünk, azért ölni kell.
– Nem, nem… Én nem vagyok rá képes!
Érdemes megjegyezni, hogy egy sportemberről van szó, aki madarakat és más állatokat öl.
Ellátogattunk tehát a vágóhídhoz. Már a bejáratnál megcsapta az orromat egy sajátosan nehéz, undort keltő bűz, hasonló az ácsok ragasztójához vagy a festék és a ragasztó keverékéhez. Minél közelebb értünk, annál erősebb lett ez a szag. A jókora épület piros téglákból állt, és szellőzőkkel, illetve magas kéményekkel volt ellátva. Beléptünk a kapun. Jobbra egy zárt, úgy háromezer négyzetméteres terület feküdt, ahova hetente kétszer kihajtják a jószágokat eladásra – és ehhez kapcsolódóan állt a portásfülke. Balra voltak a kamrák, ahogyan nevezték őket – vagyis boltozatos bejárattal, lejtő aszfaltpadlóval, illetve a tetemek fellógatásához és mozgatásához szükséges szerkezetekkel ellátott termek. A portásfülke fala melletti padon fél tucat mészáros ült, vérrel teli kötényben; a felhajtott ingujjuk alól kilátszó izmos karjuk is csupa vér volt. Már fél órával azelőtt végeztek a munkával, tehát aznap csak az üres kamrákat tudtuk megnézni. Ezek a kamrák, habár mindkét oldalról nyitottak, telve voltak a meleg vér fullasztó szagával; a padló barna volt és csillogó, a vájatokban pedig megalvadt, fekete vér látszódott.
Az egyik mészáros körülírta az állatok levágásának folyamatát, és bemutatta a helyet, ahol mindez végbemegy. Nem teljesen értettem őt, és egészen szörnyűséges kép kezdett összeállni bennem az állatok levágásával kapcsolatban; ezért eljátszottam a gondolattal, hogy ahogyan az sok esetben lenni szokott, a valóság talán jóval gyöngébb benyomást fog tenni rám, mint a saját képzeletem. De ezúttal tévedtem ebben.
Következő alkalommal megfelelő időben értem a vágóhídra. Szentháromság-vasárnap előtti péntek volt – meleg, júniusi nap. A ragasztó és a vér szaga most még erősebb és taszítóbb volt, mint a korábbi alkalommal. Javában folyt a munka. A telepen nyüzsögtek az állatok, és a kamrák melletti elkerített területek is mind tele voltak jószággal.
Az utcán, a bejárat előtt, kocsik álltak, amelyekhez ökrök, borjúk és tehenek voltak kötve. Más kocsikat jó lovak húztak, és élő, fejüket lógató és lóbáló borjakkal voltak megpakolva, akiket épp kirakodtak. Aztán hasonló kocsik ökörtetemekkel – vagyis égnek álló remegő lábakkal, fejekkel, élénkvörös tüdőkkel és barna májakkal – telepakolva hajtottak el a vágóhídtól. Maguk a kereskedők – hosszú kabátban, kezükben ostorral vagy korbáccsal – a telepen sétáltak, és kátránnyal jelölték az egy tulajdonoshoz tartozó jószágot, illetve alkudoztak, vagy épp a kamrákba nyíló területre vezették az ökröket és bikákat a nagy térről. Ezek az emberek nyilvánvalóan el voltak foglalva a pénzügyekkel és a számítgatással, így az a kérdés, hogy egyáltalán helyes-e megölni az állatokat, éppen olyan idegen lehetett az elméjüknek, mint a kamrák padlóját beterítő vér kémiai összetételén való elmélkedés.
Kint egy mészárost sem lehetett látni; mind a kamrákban dolgoztak. Azon a napon nagyjából száz jószágot mészároltak le. Éppen ott tartottam, hogy belépjek a kamrák egyikébe, de megtorpantam az ajtónál. Egyrészt azért, mert a kamrák tele voltak tetemekkel, amiket épp mozgattak, másrészt azért, mert a padlón vér folyt, és fentről is csöpögött a vér. Az összes jelenlévő mészáros csupa vér volt, és láttam, hogy ha belépek, bizonyára én is hasonlóképpen végzem. Egy felakasztott tetemet éppen leszedtek, egy másikat az ajtó felé cipeltek, egy harmadik pedig, egy lemészárolt ökör, lábaival felfelé feküdt a padlón, mialatt egy erős karú mészáros felhasította a feszesre húzott bőrét.
A velem szemben lévő ajtón ekkor egy nagy, vörös, jól táplált ökröt vezettek be. Két férfi húzta, és amikor beért, láttam, hogy egy mészáros nyomban emeli a kést az állat nyaka fölé, majd beleszúrja. Az ökör, mintha mind a négy lába egyszerre megadta volna magát, teljes súlyával a hasára esett, ezután rögtön átfordult az egyik felére, majd lábaival és hátsótestével vadul rúgkapálni kezdett. Egy mészáros ekkor erőteljesen rávetette magát az állatra a lábaktól távolabbi oldalon, megragadta az állat szarvát, a fejét a földhöz csavarta, miközben egy másik mészáros átvágta a torkát egy késsel. A fej alatt fekete-piros vér kezdett patakzani, amit egy vértől piszkos fiú egy bádogtálba felfogott. Mindez idő alatt az ökör kétségbeesetten rángatta a fejét, mintha lábra akarna állni, és mind a négy lábát lóbálta a levegőben. A tál gyorsan telt az ökör vérével, de az állat még mindig élt: a hasa erősen dagadt, ahogyan levegőért kapkodott, első és hátsó lábaival pedig olyan hevesen dolgozott, hogy a mészárosok távolságot tartottak. Amikor az első tál megtelt, a fiú a fejére téve átszállította a fehérjegyárba, míg egy másik fiú egy üres tálat tett a helyére, ami szintén gyorsan kezdett megtelni. De az ökör még mindig rángatta a testét és a hátsó lábait.
Mikor a vér folyása abbamaradt, a mészáros megemelte az állat fejét, és elkezdte lenyúzni arról a bőrt. Az ökör továbbra is gyötrődött. A nyúzott fejrész vörös volt, rajta fehér erekkel; a mészáros továbbra is tartotta a fejet, és ahogyan nyúzta, a bőr a fej mindkét oldalán lógott. Az állat kínszenvedése pedig tovább folytatódott. Ekkor egy másik mészáros megragadta az állat egyik lábát, eltörte, majd levágta. A többi láb és a has még mindig rángatózott. Az ökör többi lábát is levágták, és félredobták; az ugyanahhoz a tulajdonoshoz tartozó többi ökör lábai közé. Ezután a tetemet az emelőhöz húzták, majd fellógatták, a rángatózásnak pedig vége szakadt.
Ily módon, az ajtónál állva, végignéztem, hogy mi történik a második, a harmadik és a negyedik ökörrel. Minden esetben ugyanaz történt: ugyanúgy vadul szabdalták az állatot, és az állat ugyanúgy gyötrődött. Az egyetlen különbség az volt, hogy a mészáros nem mindig szúrt úgy, hogy az állat attól összeessen. Néha célt tévesztett, mikor is az ökör megugrott, bőgni kezdett, és csupa véres testtel megpróbált elszökni. De ekkor a fejét egy rúd alá feszítették, majd ledöfték másodszor is; és földre rogyott.
Később beléptem azon ajtó felől, ahonnan az ökröket vezették be. Innen is csaknem ugyanazt láttam, csak közelebbről és még világosabban. Amit innen megpillantottam, és máshonnan korábban nem, az az, hogy az ökröket milyen módon kényszerítik arra, hogy betérjenek az ajtón. Minden egyes alkalommal megragadtak egy ökröt az elkerítettek közül, a szarvára kötött kötéllel előre vontatták, amikor is az állat megérezte a vért, lecövekelt, és néha bőgni kezdett, majd visszahúzott. Az ökröket puszta erővel bevontatni meghaladta volna két férfi erejét, ezért hát a mészárosok egyike minden alkalommal körbement, megragadta az állat farkát, és azt olyan erővel megcsavarta, hogy a porc eltört; az állat ekkor előrébb ugrott.
Amikor végeztek az egyik tulaj jószágaival, bevitték a következő tulaj jószágait. A következő csoport első állata nem ökör volt, hanem egy bika – nemes, jól nevelt jószág; fiatal, izmos, erőtől duzzadó, fekete testtel, lábain pedig fehér foltokkal. Rángatták előre, de a bika leengedte a fejét, és kitartóan ellenállt. Ekkor egy mészáros, aki hátul állt, megragadta az állat farkát, és azt teljes erőből megtépve eltörte, mire a bika előre szaladt, felborítva a kötelet tartó embert. Ezután megállt, és körbenézett fekete szemeivel, melyeknek fehér része vérrel volt tele. Ismét eltörték a farkát, amire a bika megint előreugrott, és elérte a szükséges helyet. A mészáros ekkor megközelítette, célzott, és döfött. A szúrás azonban célt tévesztett. A bika megugrott, megrázta a fejét, bőgni kezdett, és vérrel borított testtel kitört, majd hátraszaladt. A bejáratnál álló férfiak mind félreszaladtak: de a tapasztalt mészárosok sietve megragadták a kötelet; megint eltörték az állat farkát, mire a bika megint a kamrába ért, ahol egy rúdhoz húzták, mely alól már nem sikerült kiszöknie. A mészáros gyorsan célzott, arra a pontra, ahol a szőr csillag formában szerteágazik. A vér ellenére megtalálta, döfött, és a nemes állat, teli élettel, összerogyott: fejét és lábait rángatta, mialatt kivéreztették és a fejét lenyúzták.
– Az átokverte dög még csak nem is jó helyre esett! – zsörtölődött a mészáros, miközben szabdalta le a bika fejéről a bőrt.
Öt perccel később a többi közé szórták a fejet, mely fekete helyett vörös, bőr nélküli volt; és a szemek, amelyek öt perccel korábban élettől ragyogtak, üvegesen meredtek előre.
Később átmentem egy olyan helyiségbe, ahol kisebb állatokat mészároltak – egy nagy kamra volt, aszfalt padlóval és támlával ellátott asztalokkal, amelyeket a birkák és borjak megölésére használtak. Itt a munka már befejeződött; a hosszú helyiségben, melyet áthatott a vér szaga, csak két mészáros volt. Az egyik épp egy halott bárány lábába fújt, majd a tetem felduzzadt hasát kezdte ütögetni a kezével; a másik pedig, egy fiatal, véres kötényt viselő férfi, elgörbült cigarettát szívott. Senki más nem tartózkodott a hosszú, sötét, nehéz szaggal teli kamrában. Miután beléptem, megjelent egy másik férfi is – láthatóan egy volt katona –, aki egy fiatal, fekete, összekötözött lábú kost hozott magával. Az állatot ráfektette az egyik asztalra, mintha csak ágyra fektetné. A régi katona üdvözölte a mészárosokat, akiket minden jel szerint ismert már korábbról, és érdeklődni kezdett, hogy mikorra kaptak kimenőt. A cigarettázó mészáros közelebb ment, késsel a kezében, a kést az asztal sarkán élesíteni kezdte, majd azt felelte, hogy szabadok az ünnepre. Az élő kos ugyanolyan némán feküdt, mint a halott, felfújt állat; csak rövid, suta farkát csóválta fürgén, és a szokásosnál gyorsabban kapkodta a levegőt. A katona rutinosan, erőfeszítés nélkül lenyomta az állat fejét, a mészáros pedig, miközben folytatta a beszélgetést, bal kezével megragadta a kos fejét, és átmetszette a torkát. A kos reszketni kezdett, kis farka pedig megmerevedett, és többé nem csóválta azt. A mészáros, amíg várta, hogy a vér folyni kezdjen, ismét meggyújtotta a cigarettáját, ami közben kialudt. A vér folyni kezdett, a kos pedig gyötrődött. A csevegés mindeközben teljesen zavartalanul folyt tovább. Borzasztóan felháborító volt.
Nem színlelhetjük, hogy nem tudunk erről. Nem struccok vagyunk, így nem hihetjük, hogy ha szándékosan félrefordítjuk a fejünket az elől, amit nem akarunk látni, akkor az nem is létezik. Különösképpen igaz ez akkor, ha éppen azt nem akarjuk látni, amit enni akarunk. Még ha tényleg muszáj lenne húst enni, vagy ha nem is muszáj, legalább hasznos! De valójában teljesen fölösleges, és csak arra jó, hogy az állati ösztönöket ébresztgesse bennünk; felizgatja a vágyakat, és a paráználkodást, az ittasságot segíti. Az a tény is világosan megerősíti az erkölcsi problémát, hogy a fiatal, kedves, romlatlan emberek – főként a nők és lánykák – anélkül, hogy logikailag értenék mindezt, érzik, hogy az erkölcs nem egyeztethető össze a marhahússal, és amint valóban jó életre kezdenek törekedni, szinte a hús az első, amit feladnak.
Hogy tulajdonképpen mit is akarok mondani? Talán azt, hogy az erkölcsössé váláshoz rögvest abba kell hagynia az embereknek a húsevést? Egyáltalán nem.
Csak annyit mondok, hogy a jó élethez bizonyos fokú jócselekedet elengedhetetlen; hogy ha az ember komolyan törekszik a jó élet felé, szükségszerűen be kell járnia egy bizonyos utat. Ezt az utat járva pedig az első erény, ami felé az ember törekedhet, az az önuralom, az önmegtartóztatás. És az embernek önuralmat keresve is szükségszerűen be kell járnia egy bizonyos utat, ennek az útnak pedig az első, kikerülhetetlen pontja az étkezéssel kapcsolatos önuralom. És a böjtölés kapcsán, ha az ember ténylegesen és komolyan törekszik a jó életre, az első dolog, amitől tartózkodnia kell, az mindenképpen az állati étel, mivel – anélkül, hogy szót ejtenénk szenvedélyt izgató mivoltáról – egyszerűen erkölcstelen. Hiszen az erkölcsös érzéssel ellentmondásban álló cselekedettel jár: gyilkolással, melynek egyedüli oka a mohóság és az ízletes falatok utáni vágyakozás.
„De ha az állati ételek igazságtalansága oly régóta ismert az emberiség számára, az emberek miért nem követik ezt az íratlan törvényt?” – kérdezhetik azok, akik az ésszerűség helyett a közvélemény irányításához vannak szokva. A válasz erre a kérdésre az, hogy az ember morális fejlődése, amely minden más fejlődésnek is az alapja, mindig lassú; de a folyamatosság és a folyamatos gyorsulás tényleges, nem véletlenszerű fejlődésre utal.
A vegetarianizmus fejlődése pedig ilyen fajta fejlődés. Ez a fejlődés megfigyelhető az emberiség mindennapos életében: akaratlanul is sorra hagyunk fel ragadozó szokásainkkal. És ez a mozgalom is, amelyet éber szándékunkkal éltetünk, a vegetarianizmus, ugyanezt a tendenciát mutatja. Ez a mozgalom határozottan erőt sugároz, és egyre csak gyarapszik: az elmúlt tíz évben folyamatosan növekvő ütemben fejlődött. Évről évre egyre több könyv és más kiadvány jelenik meg; egyre több és több olyan emberrel találkozni, aki felhagyott a húsevéssel; és külföldön, főként Németországban, Angliában és Amerikában, folyamatosan nő a vegetáriánus szállodák és éttermek száma.
Ez a mozgalom különleges örömöt kell, hogy jelentsen azoknak is, akik Isten országát igyekszenek a földre hozni. Nemcsak azért, mert a vegetarianizmus ténylegesen fontos lépés ezen ország felé, hanem azért is, mert világosan jelzi, hogy az emberiség morális tökéletesedésre irányuló törekvése őszinte és komoly, és mint ilyen törekvés, az első lépéstől kezdve természetes, hogy sikerhez fog vezetni.
Írta Lev Nyikolajevics Tolsztoj, fordította angolra: Aylmer Maude, fordította magyarra: Barát Gábor veganforradalom.info a fordító oldala.

Posted on Hozzászólás most!

Brigitte Bardot: Sok állatot középkori módszerekkel mészárolnak le a vágóhídakon

Miután a színésznő feljelentést tett Franciaország egyik legnagyobb vágóhídja ellen, alapítványa a földművelésügyi és a belügyminisztérium ellen fordult.
A Le Parisien című lap hétfői száma szerint a Brigitte Bardot Alapítvány azt veti a szemükre, hogy olyan gyakorlatot tűrnek meg a francia vágóhidakon, amelyek ellentmondanak az Európai Unió előírásainak.
“Sok állatot még mindig középkori szokások szerint ölnek meg, holott húsukat nem a halal piacra szánják” – véli az alapítvány. A hús akkor számít halalnak, vagyis az iszlám előírások szerint tisztának, ha az állatot a meghatározott szabályok szerint ölték meg: imát mondanak felette, majd elvágják a nyaki ütőereit és kivéreztetik. Az iszlám csak olyan hús elfogyasztását engedélyezi, amely “felett elhangzott Allah neve”.
A francia sajtóban nemrég megjelent tudósítások szerint nagyon sok esetben hasonló módszerekkel történik az állatok megölése: anélkül szúrják le a marhákat, hogy előzőleg megfelelő fegyverrel elkábítva megszabadították volna őket a szenvedéstől.
A birkák és kecskék megközelítőleg nyolcvan százalékát, a szarvasmarháknak pedig mintegy negyven százalékát nem kábítják el Franciaországban – idézte a lap egy állatorvos becslését.

Posted on Hozzászólás most!

Rendhagyó iskolai tanóra a vágóhídon

Szokatlan tanórát tartott tizennyolc diáknak egy nebraskai tanár: a vágóhídra vitte a tanulókat, hadd lássák, hogyan készülnek azok a hústermékek, amelyeket nap mint nap fogyasztanak. Az iskolai program botrányba fulladt, a legtöbb diák sírásban tört ki, sokan pedig öklendezni kezdtek, amikor a szemük láttára vágták le az állatokat.
„Semmi kivetnivalót nem találok ebben. Korábban egy csokoládékészítő üzemben jártunk, a gyerekeket ugyanis érdekelte az ételek gyártása, eredete. Nem értem, mi rossz van abban, ha megmutatjuk nekik, honnan érkezik a hús, amit megesznek” – magyarázta Maxwell Barnes, akinek bizarr tanórai ötletét az iskola tantestületi bizottsága is vizsgálja, írja a Bors.
A pedagógus – a diákok rosszulléte ellenére – úgy érzi, helyesen döntött, amikor a közeli vágóhídra szervezett iskolai látogatást. Véleménye szerint a tanulók sokat tanultak abból, hogy a szemük láttára vágták le az állatokat, és dolgozták fel a húst.

Posted on Hozzászólás most!

Állatkínzó lószállítás a vágóhídra

Európában évi százezer lovat szállítanak zsúfolt kamionokban vágóhidakra. 84%-uk Olaszországba tart. Az út során szomjaznak, kiszáradnak, nem tudnak pihenni sem. A lovakat sokkal nagyobb arányban szállítják élve a mészárszékekre, mint a többi vágóállat bármelyikét – ami felesleges szenvedést okoz számukra, hiszen a helyszini vágás is létező lehetőség.
A mai napon is 274 lovat zsúfolnak be kamionokba Európában hogy elindítsák őket a vágóhídra vezető több ezer kilométeres útra. A kamionban 40 fokot is meghaladó hőmérséklet uralkodik, az állatok nagy része még soha nem volt szállítva. Az állatok egymást harapják, rugják az út során, hiszen esélyük sincs kitérni egymás elől. Ráadásul a kancákat, csődöröket, herélteket vegyesen szállítják.